Illusztráció, mese, lelki egészség

Hugonak kistestvére születik

2017. február 07. 13:16 - Capmaci

Az álommanó kötet VII. meséje

Hugó, miután kilépett a pékség ajtaján, Böhmné asszonyságtól kapott finomságokkal, rohant ahogy csak bírt a kórházig. Itt pihegett egy kicsit mielőtt felszaladt a lépcsőkön a bejárathoz, ahol apa már várta. A kórház a pékségtől csak néhány háztömbnyire ágaskodott az ég felé furcsa díszes tornyaival, tetőteraszával és Rafael arkangyal egy emelet magas szobrával a bejáratánál. A bejárat felett a következő felirat ékeskedett: „Isten meggyógyít”.

Ez volt az utca legmagasabb épülete. Négy emeletet számolt meg Hugó, és a rejtélyes tornyokat, ahonnan minden valószínűség szerint pompás kilátás nyílhatott a kisvárosra, csak senki sem tudta hol van a bejáratuk. Az eredeti tulajdonos a tetőn gyönyörű belső kertet alakított ki, padokkal, rózsalugassal és selyemakácokkal. A csillogó szürke kavicsból kirakott kis utakat selymes zöld pázsit szegélyezte. A kacskaringós kis út egy apró kőhídon is átvezetett, a hidat két kőangyalka őrizte. A híd alatt egy kis patak folydogált, mely egy varázsló szerű arc szájából indult útjának és egy kis tavacskában ért véget, ahol szívesen sütkéreztek a békák a tavirózsák levelén. A patak partján szomorúfűzek lógatták ezüstös zöld ágaikat. Ezek a fák kisebbek voltak, mint a nagyvilágban, ahogy az összes többi fa a kertben. A kertnek volt még egy különlegessége: mindig zöldellt. Télire egy üveg kupola védte a hideg ellen, ami a feltaláló tulajdonos zsenialitását tükrözte. Ezen kívül szinte semmit nem lehetett tudni róla, mert semmilyen dokumentum nem maradt a városra. Mikor birtokba vették az épületet, már rég óta lakatlannak tűnt, és a tökéletesen berendezett termeken kívül mást nem leltek benne.

Az épület hosszú, mennyezettől a földig érő ablakaival, tágas magas termeivel, komoly hangulatával éppen jól megfelelt kórháznak. Az földszinten volt a váróterem, ahol a különböző vizsgálatokra vártak az emberek. Mindenki békésen üldögélt, és beszélgetett. A padsorok között levendula illatozott fehér, szögletes virágtartókban. A falakon a képek gyönyörű tájakat és boldog pillanatokat ábrázoltak. Valahogy ebben a környezetben mindenki átalakult. Aki panaszosan jött be, és a mellette ülőre árasztotta problémáit, általában a második mondatnál elfelejtette mit is akart mondani. Helyette a virágokat szagolgatta, és a régi szép emlékeit kezdte megosztani a padtársával.

Az első emeletre egy régi felvonóval lehetett utazni, amit ha felértél le kellett küldeni, hogy más is be tudjon szállni. Lefelé kizárólag egy furcsa csigalépcsőn lehetett lejönni. Így a fekvőbetegeket a földszinten helyezték el, az épület másik szárnyában.

A járó beteg férfiak kerültek az első emeletre, a második emeltre pedig a nők. Harmadik emeleten a gyermekek kaptak helyet.

Az első és második emeleten óriás bársony függönyök szegélyezték a tüllel lefátyolozott ablakokat, amelyek a fényt éppen megfelelő mértékben engedték be. Napsütéses időben a függönyök csillogni látszottak. Körülbelül nyolc ágy fért el a termekben, kényelmesen, és jól megfértek a tulajdonos által otthagyott bútorokkal. Az ablakok két oldalán kényelmes karosszékek sorakoztak, melyek régi méltóságteljes dámákra hasonlítottak fodros székszoknyáikkal. Középen egy teázó asztal állt, körülötte nyolc székkel. Az asztalon friss víz és némi zabkeksz csábította a leülni vágyókat. Az uzsonnát mindig itt fogyasztották el a szoba lakói, utána pedig kártyáztak vagy társasjátékoztak. A nagyobb termekben kandalló is volt, és a téli napokon odahúzták székeiket a betegek és olvasgattak. A termek két sarkát két terebélyes ruhásszekrény foglalta el, amelyek biztonsággal elnyelték a bentlakók minden ruháját és egyéb ingóságát. A másik két sarok két üvegvitrines szekrényt rejtett, melyeknek az alsó kulcsos faajtókkal ellátott részében társasjátékok, sakk, és kártya lapult. Felső üvegajtós részében pedig bőrkötetes könyvek sorakoztak, a gerincükön arany betűk hívogatták az olvasni vágyókat.

A férfiak emeletén kék volt minden szoba, a nők emeltén bordós, barnás. Ezen a két szinten a folyosók egy-egy félkör alakú teraszba futottak, ahol kényelmes napozószékek kényeztették a beléjük huppanókat.

A gyermekek emeletén a falak nap sárgák, a függönyök és a bútorok rozsdabarnák voltak. Színes gyermekrajzok hoztak vidámságot a folyosó falai közé. Ennek az emeletnek a legnagyobb termében játszóházat alakítottak ki.

A bentlakókra egy elhivatott szakács főzött, így pompás ételeket ettek, igazi tápláló, gyógyító ételeket, tele szeretettel.

No, de érkezzünk meg a negyedik emeletre, hiszen ide igyekezett Hugó is az apukájával. Gyalog mentek fel, a liftet szabadon hagyták a közlekedő betegeknek. A második emeleten Hugó kicsit megállt és szomorú szívvel gondolt a nagymamájára, akit egy évvel ezelőtt a 213-as szobában látogatott meg.

A negyedik emelet egyáltalán nem tetszett a kisfiúnak: falai halvány lilák voltak, a függönyökön apró virágok bontották ki szirmaikat. A bútorok fehérek voltak, és apró babaágyak álltak az anyák ágyai mellett. Kellemes virágillat töltötte be a termeket, amit Hugó elviselhetetlennek talált, ugyanúgy, mint a csecsemők felszálló madárrajra emlékeztető sírását. Apukájával leültek egy padra a folyosón, egy nagy pocakos hölgy mellé, aki hálóruhában és fodros köpenyben pihent. Szemben a falon lila keretben egy csöpp gyermek aludt, fehér bolyhos takarón. Ezektől a képektől Hugó megborzongott. A csecsemőnek furcsán nagy volt a feje, a lábai meg kicsik és kacskák.

Ebben a pillanatban anyukája jelent meg és örömmel tolta maga előtt gurulós kiságyikóban az új jövevényt. Hugó belenézett a kiságyba. Szivecskés takaróba burkolva egy gyűrött arcú, vöröses kis lényt látott, aki úgy tátogott, mint egy szárazra vetett hal.

- Ő a kishúgod, Csilla. – szólalt meg Hugó anyukája.

Hugó furcsának találta, hogy rokonságban van a kiságyikó tartalmával.

- Te is ilyen kisbaba voltál, Hugó. – folytatta az apukája, látva Hugó tanácstalanságát.

- Ilyen nyápic voltam és gyámoltalan? Ez annyira .. ijesztő.

- Igen, de mi szeretettel vigyáztunk rád, ahogy most Csillára fogunk. Ebben te is segíthetsz nekünk.

- Én nem nyúlok hozzá. Olyan nyálkás a bőre.

- Mert most született. Meg fog szépülni, napról napra szebb lesz és ügyesebb, ahogy te is Hugó.

- Hiszem, ha látom. Ugyanolyan bőgőmasina lesz, mint a többi itt? – mutatott a termekre a kisfiú.

- Hát az elején sokat sírnak, az biztos. Tudod, ők így beszélnek.

- Még beszélni sem tud?

- Nem Hugó, se járni se beszélni és foga sincsen, nekünk kell etetni, anyatejjel.

Hugónak ez kezdett sok lenni, nem beszél és nem is jár? Hogyan fognak tudni így játszani?

Hugó anyukája mintha olvasott volna a fia gondolataiban, azt mondta:

- Ne aggódj, hamar megtanulnak enni, járni, beszélni és sok mindenre megtaníthatod majd. Addig pedig elég, ha néha megsimogatod vagy beszélsz hozzá, hogy megismerje a bátyját, aki a legértékesebb kincs lesz számára a világon.

- Fontos leszek neki?

- Már most is fontos vagy neki, csak nem tudja kifejezni. A testvérek vannak a legközelebb egymáshoz.

Hugó értette is, meg nem is, de valami szorongatót mindenképpen talált a légkörben. Nem tudta, hogy a csecsemők és a virágok illatának keveredése, vagy a furcsa kis csukott szemű jövevény okozta, de ki akart menni az osztályról. Meg sem várta, míg apa a 414-es teremhez kíséri az anyukáját, hanem nekiiramodott, és futott a lila folyosó közepén várakozó felvonóig. Éppen ezen a szinten állt, valaki elfelejtette leküldeni. Hugó beszállt és megnyomta a legfelső gombot. A felvonó ajtaja nyikorogva becsukódott, majd fél perc múlva nagy rázkódással megállt. Az ajtók ugyanolyan hanggal nyíltak ki, ahogy záródtak. Hugó befogta a fülét.

Meglepetésére a lift nem egy folyosóra nyílt, hanem úgy tűnt megállt két szint között, úgy, hogy az alsó emeletet már nem lehetett látni, csak a vakolatlan téglafal tetején szűrődött be fény. Egy körülbelül húsz centiméter keskeny nyíláson. Hugó csak most látta, hogy a gomb, amelyet megnyomott le volt ragasztva. Mellette egy felirat: emelet használaton kívül.

Hugó megijedt, megpróbálta nyomkodni a lejjebb lévő gombokat, de a felvonó nem mozdult. Nem volt mit tenni, Hugó felkapaszkodott és könnyedén átbújt a keskeny nyíláson.

Úgy tűnt a padlásszintre jutott, a léptei alatt felszálló por jól látszódott a félkör alakú apró ablakokon beszűrődő fényben. A falaknál régi festmények támaszkodtak egymásnak, antik hajósládák óvták kincseiket, és néhány elrozsdásodott egérfogó tátogott üresen.

Hugónak ez a hely mégis barátságosabbnak tűnt, mint az előző lila illatfürdő. Tulajdonképpen nagyon örült, hogy egyedül lehet és még egy izgalmas felderítő úton is részt vehet. Azt gondolta, itt biztos senki sem járt már évszázadok óta. A porrétegben nem látott lábnyomokat. Kinyitotta az egyik hajósládát. Néhány régi iratot talált benne, amik szétmállottak a kezében és egy Schwarz-féle zsebórát, melyet csillagok díszítettek. Azt hitte nem jár, de mikor tenyerének melege átjárta az órát, az békésen ketyegett tovább a tenyerében.

A gyalulatlan fa polcokon különböző alakú üvegek üldögéltek, beléjük száradt tartalmukkal. Alul hasasak voltak, felül keskenyek. Ilyeneket még Hugó sosem látott, közelebb lépve megütötte az orrát szúrós szaguk. – Fúj – gondolta, inkább megkeresem a lépcsőt.

Lépcsőt azonban nem talált, csak egy ajtót, ami gondosan be volt zárva. Mivel azonban vissza nem mehetett, elkezdte feszegetni a korhadt faajtót. A kilincs a kezében maradt és ahol lábát nekitámasztotta az ajtónak, ott egy fejnyi lyuk tátongott. Kibővítette a lyukat és átbújt. Sötét folyosón találta magát, ahol a lábai lépcsőket tapogattak ki. Igen ám, de ezek a lépcsők felfelé vezettek. Jó néhány kacskaringós kör után végre fényt látott. Mikor a szeme megszokta, körülnézett. Maga alatt a várost látta, pirosas-barnás tetőkkel, apróbb-nagyobb házakkal. Egyedül az Idősek otthonának kis toronyszobája látszott ugyanilyen magasnak. A szél kellemes langyos levegőt borzolt Hugó hajába, és a kisfiú végre fellélegzett.

 hugonak_kistestvere_szuletik003_opt.jpg

- Finom, friss tavaszi levegő, ez kell nekem - gondolta, és nagyokat szippantott belőle.

Kis idő elteltével elkezdett gondolkozni, hogyan is juthatna le, hiszen eddig minden csak felfelé vezette. A torony padlóján a lépcsőtől nem messze egy csapóajtót pillantott meg. Felnyitotta és alatta egy fém csúszda verte vissza a nap sugarait. Nem lévén más választása, belehuppant.

 

- Juhééé! – kiáltotta, mert a csúszda kellemesen lejtett, nem félt, hanem egyenesen élvezte az utazást. Sokáig csúszott lefelé, majd megállt egy nagy faajtó előtt. Hugó azt gondolta, hogy ez lehet a másik toronynak a bejárata, ahol még szintén senki sem járt. A nyakában dobogott a szíve, mikor arra gondolt, hogy ő fedezi fel ennek a régi épületnek az összes titkos zugát. Micsoda dicsőség lesz ezt az iskolában elmesélni! Hát még az apukája milyen büszke lesz bátorságára, leleményességére. Igazi kalandor vagyok – gondolta Hugó – nem áll utamba senki és semmi. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.

Összeszedte az erejét és rángatni kezdte, ütögette, húzta, tolta, de az ajtó nem mozdult. Lázasan kutatott a zsebeiben, hátha valami van nála, amivel ki tudná nyitni az ajtót. A zsebében egy gémkapcsot, egy használt papírzsepit és a Schwarz-féle órát találta.

- Talán te segíthetnél kinyitni nekem ezt az ajtót! – mondta a békésen ketyegő szerkezetnek.

Hugó meglepetésére a zsebórán az alábbi felirat jelent meg:

„ Vannak titkok, amelyekhez csak a szeretet nyitja meg az utat.”

Hugónak valamiért a kishúga jutott az eszébe, ahogy pici kezével markolássza a szivecskés takaróját. Nagyfokú tiltakozást érzett lelkében, de mellette egy eddig ismeretlen melegséget is. A csúszda hirtelen megint megindult lefelé, mielőtt elgondolkozhatott volna a felirat jelentésén, már a kertben találta magát. A csúszda a varázsló feje mögött ért véget. Hugó a csillogó kavicsokon futott a lépcső felé. Alig várta, hogy lássa a családját. A tetőkertben két gyermek játszott, egy kisfiú meg egy kislány. – Rúgjad! – ordított a kisfiú, és kislány nekilendült apró lábacskáival ügyesen visszarúgta a nagy pöttyös labdát. – Ügyes vagy! – kiáltotta most a kisfiú!

De Hugó ezt már nem hallotta, mert a csigalépcsőkön suhant lefelé, egészen a 414-es teremig. Édesapja az ajtóban állt.

- Mehetünk fiatalember? – kérdezte Hugót, és egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. Sőt a felvonó is kifogástalanul működött.

- Pillanat. – kérte Hugó és odalépett a húga guruló kiságyához. A jövevény épp keservesen tátogva ordított. Hugó megsimogatta és odarakta mellé a csillagos zsebórát. A zsebóra kattogott párat és egy kedves altató dallam csendült fel a szobában, éppen csak olyan halkan, hogy ne ijessze meg a kislányt. Az ordítás abbamaradt és a csöpp szemek mosolyogni látszottak.

- Köszönöm! – mondta könnyes szemmel Hugó anyukája.

Hugó hazavitte magával azt a különös melegséget a szívében, amit a kaland során megtapasztalt. Arra gondolt ha elég nagy lesz a kishúga, megmutatja neki a titkos feljárót és együtt fedezik fel a másik lezárt torony titkait.

hugo_zsebora002_opt.jpg

Szólj hozzá!

A pékség

2017. február 07. 13:13 - Capmaci

Az álommanó kötet VI.

pekseg004_opt.jpg

A pékséget mindenki szerette, nem csak a kiáramló isteni illatok és a kellemes meleg nyerte meg a betérőket, hanem Böhm asszonyság kedves mosolya is. Ez a mosoly sokat ért Boróka város lakóinak. Aki csak belépett a pékségbe, mosollyal a száján lépett ki onnan.

Böhmné mindenkivel türelmes volt, és megjegyezte mi a kedvence, mi az amit általában vásárol és mire vágyik, de nincsen elég pénze hozzá. Nem telt bele egy hónap a pékség nyitása óta, és már mindenkit a nevén szólított.

- Jó napot Tibor, a szokásost? Nem visz egy kis vaníliás fánkot is, olyan kis soványka.

- Ó, köszönöm, kérek szépen. Maga aztán tud kényeztetni. – mondta elpirulva Tibor bácsi, és széles mosollyal lépegetett tovább az iskola felé.

- Szerbusz Hugó! A fahéjas csigát már csomagolom is. Mást mellé?

- Csókolom! Igen, kérek még hat kiflit, és egy joghurtot a hűtőből. Tudja az édesanyámnak lesz.

- Nahát, ez nagyon kedves tőled. Hogy van?

- Apa szerint bármelyik percben megszülethet a kistestvérem. Anya fura arcokat vág, mintha fájna neki valami. Most indulunk a kórházba.

- Hűha! Akkor sietek, így ni, és ezt a csokis croissont én küldöm neki. Jól jön még.

- Köszönöm Böhm néni!

- Nagyon szívesen. – mondta a pékné, de Hugó már nem hallotta, mert elviharzott a kórház irányába.

Böhmné sóhajtott, majd elmerengett. Arra sem eszmélt föl, mikor a következő vásárló már ott állt előtte.

- Egy sajtos coissant kérek, de gluténmenteset.

Böhmné összerezzent.

- Hogyan kérem?

- Egy croissant, ..

- Ja, igen, igen, hogyne. Hozom.

- Nagy ajándék a gyermekáldás ugye? Micsoda öröm! Nem csoda, hogy így izgulnak Hugóék.

Böhmné hallgatott.

- Kegyed biztosan tudja, hogy néha nagyon fárasztó, de mégis a legcsodálatosabb dolog a világon. Ezért is vállaltunk négy gyermeket. – folytatta az áradozást Frigyesné.

- Tessék, itt a négy croissant.

- De, én csak kettőt kértem. Azaz egyet..

- Nem gond, így nem kell a héten visszajönnie..- mondta Böhmné és könnyek között elrohant az üzlet hátsó ajtaja felé, és bekuckolt kedvenc karosszékébe.

 

A faképnél hagyott vevők értetlenül álltak. A péküzemből előjött lisztes kötényében Böhm úr, a pék.

- No hiszen. – mondta mély, szigorú hangján, de látva a vevők tanácstalanságát igyekezett legjobb tudása szerint kiszolgálni őket. Ő persze nem ismerte a neveket és a szokásokat, mindent el kellett neki mondani. Kicsit döcögősebben, mint Böhmné, de végül mindenki megkapta amit akart. Kivéve persze egy nagyon fontos dolgot. A mosolyt. Aznap a pékségből sokféle hangulatú ember lépett ki: ráncolt homlokú, biggyesztett szájú, magasra emelt szemöldökű, de mosolygós egy se.

Mivel Böhmné nem jelent meg a pult mögött a következő napokban, a helyzet sajnos nem javult. Egy hét elteltével a törzsvevők sem jöttek be szívesen, végül mikor pénteken már 11-et ütött az óra, de még senki sem járt a boltban, Böhm úr kiakasztotta a zárva táblát és hátra ment a feleségéhez.

- Hogy vagy Életem?- kérdezte az ágyban fekvő feleségét Böhm úr.

- Nincsen jó kedvem.

- Azt észrevettem, csakhogy az üzlet nem megy nélküled. Te vagy a lelke. Gyere vissza dolgozni.- kérte Böhm úr.

- Nincsen kedvem.- mondta Böhmné és átfordult az oldalára, ugyanazzal a mozdulattal a feje búbjáig felhúzta a takaróját.

- Elbújhatsz a világ elől, de attól nem leszünk boldogabbak. Mondd el mi bánt.

Böhmné kidugta a fejét a takaró alól: - Az bánt, hogy már 6 éve megvettem a Schwarz-féle csodaórát a gyermekünknek, de még mindig nincsen. Mondta az Órásmester nekem, hogy még ráérek megvenni, de nem hittem neki.

Böhmnének kókuszgolyó méretű könnyen folytak le a mindig pirospozsgás arcán. Böhm úr komoran állt felette.

- Talán nem imádkoztunk érte eleget? Vagy nem akar hozzánk jönni senki, nem vagyunk elég jó emberek? Nem lennénk elég jó szülők?

- Csodálatos anya lennél, tudom, hiszen az üzletet is a gyermekedként szereted és vezeted. Kedvesen és türelmesen.

Böhmé arcán a könnyek alatt halvány mosoly jelent meg.

- Úgy gondolod?

- Igen, és látod mi van ha te nem töltöd meg a teret derűvel, elszomorodik és senki sem akar belépni az ajtaján. Viszont ha kivirágzik a pult mögött a te híres mosolyod, az angyalok is berepülnek kenyeret venni.

- Igazad van, nem adhatom fel. Nem adom fel. Igen. Hiszem, hogy Isten szánt nekünk gyermeket, és mosolygok, hogy a kis angyal idetaláljon! – mondta Böhmné és kiugrott az ágyból.

- Lássunk munkához!

 

Vasárnap Böhm úr korán kelt, felvette legjobb öltönyét és elsétált a templomba. Még a mise előtt el akarta mondani kérését a papnak. A pap éppen a virágokat rendezgette, mikor odalépett hozzá.

- Szerbusz Gábriel.

- Lacikám, te mit keresel itt, hiszen gyermekkorunk óta nem jársz templomba.

- Tudom, apám halálával elveszett a hitem is. Viszont most nem rólam van szó, hanem a feleségemről. Nagyon szeretne babát. Sokat imádkozott gyermekáldásért.

- És te, te szeretnél gyermeket, tiszta szívedből?

- Tudod, hogy nekem a pékség, az üzlet a gyermekem, ezt hoztam létre, ezt ápolgatom. De rájöttem, hogy önző voltam. Nekem ez elég volt, egy csodás feleség, aki velem építgeti az üzletet. Én nem igazán akartam gyermeket, én így boldog voltam.

- Most mi változott?

- Látom, hogy Lujza így nem boldog teljesen, és tudom, hogy csodálatos anya lenne. Nézd József, szeretem a feleségemet. Mindennél jobban. Imádkoznátok a misén gyermekáldásért?

- Minden tőlem telhetőt megteszek, de te is tegyél meg egy nagyon fontos dolgot.

- Mit? Bármit megteszek!

- Csinálj helyet az érkező gyermeknek a szívedben, és erősítsd meg a hited.

- Úgy lesz, József.

- Ámen.

 

Böhm úr a gyülekezettel együtt mormolta az imákat a misén, és érezte, hogy melegség tölti meg a lelkét. Valami, ami régen bezárult, most kinyílni látszott.

Böhm úr boldogan ment haza, és hétfőtől Böhmné visszatérésével a pékség újra forgalmas hellyé változott.

Egy hónap múlva Hugó újra ott állt a pult előtt, és a fahéjas csigáját vette át Böhmnétől.

- Nézze, itt a kistestvérem! – mutatott a babakocsiban szendergő csecsemőre Hugó.

- Óóó, de gyönyörű! – mondta Böhmné.

- Köszönöm a csokis croissant, nagyon jól esett szülés után. – szólalt meg Hugó anyukája.

- Ó, semmiség, örülök, hogy segíthettem. – mondta Böhmné, és elfordult, mert könnyek szöktek a szemébe. Most nem szomorodott el, mert érezte, hogy ez egy másfajta érzékenység, más érzés, mint eddig.

- Viszontlátásra! – mondta Hugó és kifordultak a pékség ajtaján.

Böhmné boldogan, mosolyogva nézett utánuk, mert biztosan érezte, hogy az angyal, akit várt beröppent hozzá és helyet talált a pocakjában, és ami még nagyon fontos Böhm úr szívében is. Nem telt bele egy év, és a pékségben helyet kapott egy bölcső is. Az összes vevő csodájára járt a benne fekvő pirospozsgás kislánynak, akit Gabriellának neveztek el.

pekseg003_opt.jpg

 

Szólj hozzá!

Az órás

2017. február 07. 13:10 - Capmaci

Az álommanó kötet V.

azoras005_opt.jpgNem messze Bori néni bababoltjától, a Kökény és Rózsafa utca sarkán áll egy régi épület, talán éppen ma 111 éves. Falait ez ünnepi alkalomból újravakolták és nap sárgára festették. Mióta az eszemet tudom, az Órásmester lakik benne. Kis boltja felett lógó kovácsoltvas cégért maga az Órás készítette. Az ablakban még kint volt a „Frissen festve” tábla, mikor Bölömbér asszonyság feltépte a gyönyörű faragott fa ajtót. A csengőnek nyikkanni sem volt ideje, és az Órás a határozott belépés ellenére sem nézett fel munkájából. Éppen egy szív alakú zsebórát javított.

- Elkészült már az órám? Nem, nem sürgetni akarom, kedvesem, csak egyszerűen nem bírok meglenni az óra nélkül! Az én drága Ludwigomra emlékeztet, alighogy elvesztettem őt, leállt az óra is.

- Egy pillanat, hölgyem, a perckereket kellett kicserélnem. Így ni, parancsoljon. – nyújtotta át a gyógyult zsebórát az Órásmester.

- Pompás! Egyszerűen tökéletes! És milyen helyesen kattog, mintha egy dallamot dúdolna! Ludwigom azt mondta mindig hordjam magamnál, hiszen a pontosság karaktert ad. Ő maga sosem késett el. Képzelje, első randevúnkra készültem, és késve indultam útnak. Lekéstem a vonatot. Ő a peronon várt. De hiába. A következő levélváltásig nem tudta mi történt velem. Rettenetes lelkiismeret furdalás gyötört és eldöntöttem, soha többé nem késem el sehonnan. Amikor végre találkoztunk ezzel a szív-alakú órával ajándékozott meg, hogy mindig tudjam mennyi az idő. Hát nem romantikus?

- Nagyon figyelmes az urától, asszonyom.

- Igen. Isten nyugosztalja.

- Mindenkinek megvan a maga ideje, és az Ön szíve még ketyeg, hölgyem, ne búslakodással töltse.

- Igaza van, rázta meg magát Bölömbér asszonyság, elővette kis tükrét a nagy puha mindent-elnyelő táskájából és kirúzsozta a száját. Ugyanolyan schwunggal ahogy jött, úgy távozott is. Nyomában némi por szállt fel, és az Órás felemelte a szemöldökét. Mormogott valamit dús bajsza alatt, megvakarta kopaszodó fejét és a következő javítandó után nézett.

Nem mindig javított ám, csak keddenként. A hét nagyobb részében órákat készített. Ő rakta össze a szerkezetet, az alkatrészeket egy nürnbergi gyárból rendelte. Még könyveket is írt a javításukról. Az egyik példány épp az asztalon hevert: Schwarz Zsigmond: A komplikált zsebórák – 1928. A szerelőműhelyt egy kis függöny választotta el az Órás nappalijától, ahol egy igazi Rieffler ill. Strasser féle csillagászati ingaóra állt. Ez volt a legpontosabb óra a kisvárosban. Minden órát ehhez igazítottak. Pontosabban a pap ez után igazította a templom toronyóráját, és mindenki más a toronyóra szerint állította be a sajátját.

Az Órásműhelyben 100 féle óramű kattogott, zenélt, kakukkolt – ki-ki tudása szerint. De mind egyszerre. Itt rend volt, kérem szépen.

Az Órás kis boltját mindenki szerette. Az idősek beszélgetni jártak be, a fiatalok meg érdeklődve tapasztották orrukat a kirakat üvegéhez, hátha megpillantják Cook kapitány hajósóráját. Az Órásról senki sem tudta hány éves, csak azt lehetett tudni, hogy Toboz utca 23-ból a 93 éves Margitka néni édesapja is itt készítette menyasszonyának az óráját. Az Órás nem volt beszédes típus, viszont bölcsen tudott hallgatni, és így az öregasszonyok megelégedéssel távoztak a boltból, mondván, milyen jót beszélgettek. A fiatalok mindenféle mendemondákat jártattak közkézen, miszerint az Óráshoz kalózok járnak órát állítatni, és, hogy a német gyárat, ahonnan az órák alkatrészei származnak, igazából manók lakják. Ők bányásszák a rubint is, a csapágykövekhez. Az alkatrészeket, pedig az éj leple alatt szállítják ide az erre felkért tündérek. A történeteket azzal próbálták alátámasztani, hogy egyetlen szállítmányt hozó autót se láttak még megállni az Órás ajtaja előtt, és sokféle alak megfordult a boltban, külföldiek is. Az Órás híre valóban átlépte az országhatárokat.

Az Órás csak mosolygott a bajsza alatt ezeken a történeteken. Ettől eltekintve az óráinak valóban volt valamiféle varázsereje. Akinek Schwarz-féle mechanikus órája volt, az mindig pontos volt, jól beosztotta az idejét és betartotta az ígéreteit. Úgy tűnt ez a jellemformáló hatása mindenkire egyformán hat. A városkában elterjedt a híre, hogy babáknak már születésük napjára érdemes ilyen órát készítetni, az esetleges jellemhibák megelőzésére.

Egy-két kisbaba azért mindig akadt, akinek szülei nem gondoltak erre a roppant fontos beszerzendőre, de előbb-utóbb mindig pótolták. Egy szép napos őszi délután a 14 éves Aurél szülei, nem tudván mitévőek legyenek a fiúk hanyagságával és nemtörődömségével, utolsó menedékként engedve a szóbeszédnek, beléptek az Órásmesterhez.

- Egy zsebórát, nem is karórát szeretnénk, a fiúnknak. – hebegte Gyárfásné.

- Hm, pontos születési dátuma? – jegyzetelt az Órás.

- 2003.09.28., kérem belegravírozná a hátoldalára, hogy : Aurélkának?

- Ahogy óhajtja, hölgyem. Megmondaná a pontos órát és percet?

- Hogyan kérem? De hát maga tudja a legjobban mennyi az idő.

- A fia születési óra, percét kérem.

- Ó, értem. 14:32. – mondta Gyárfásné elpirulva.

- Rendben, holnapra lesz készen.

- Holnap? Nem lehetne már ma?

- Ha 14 évig ráért, hölgyem, akkor kibír még 24 órát nélküle.

- Ön ezt nem érti, Aurél nagyon rosszul tanul, mindig széthagyja a holmiját és sosem jön időben haza. Ha számon kérem, felhúzza a vállát és becsapja a szobája ajtaját. Az anyai szívem nem bírja tovább.

- Értem, jöjjön vissza éjjel 11-kor, addigra elkészítem, de ha megbocsát, akkor most be kell zárnom az üzletet.

 

Gyárfásné tűkön ült otthon, és kivételesen nem a fia miatt aggódott, hogy hol van már. Alig bírta kivárni, hogy elkészüljön az óra. Vajon tényleg segíteni fog a fia megnevelésében?

23:00-kor pontban bekopogott az Órás ajtaján.

- Lépjen be! – hallatszott bentről a barátságos hang.

- Parancsoljon- nyújtotta át a karórát Schwarz úr. – és itt van még valami.

Elővett a pultból egy régi zsebórát.

- Ezt még édesapja felejtette nálam. Megjavítottam, az Öné.

Gyárfásné szóhoz sem jutott a meglepetéstől, csak fizetett és hazatántorgott. Odakészítette fia ágya mellé az éjjeliszekrénykére az új órát és aludni tért.

Furcsa dallamra ébredt fél hétkor, mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a zsebóra zenél. Megfogta és lenyomta a tetején a gombot. A zene abbamaradt, helyében egy felirat jelent meg az üvegfelületen. – Készíts reggelit! –

Gyárfásné abból kiindulva, hogy fia úgysem eszik reggel, mert későn kel és elrohan az iskolába, már régóta nem készített reggelit, sem uzsonnát. Ehelyett inkább tovább aludt.

- Biztos káprázik a szemem. – mormogta Aurél anyukája – de azért felkelt, és elkészítette a bundás kenyeret, fia kedvencét.

Abban a pillanatban hét órakkor újabb dallam csendült, a hang a fia szobájából jött.

Álmosan és meglepve előjött Aurél. Leült és benyomta a reggelijét. A karóra kékesen fénylett a karján.

- Tetszik az órád?- kérdezte reménykedve Gyárfásné.

- Ühüm. – volt a válasz.

Aurél felöltözött és elindult az iskolába, közben elégedetten simogatta a pocakját.

Gyárfásné belépett fia szobájába és körülnézett. A földön mindenfelé szennyes és tiszta ruhák hevertek, úgy tűnt valamit nagyon keresett Aurél a ruhásszekrényében. Almacsutkák, és rágóval összeragasztott képregények hevertek a szőnyegen. Az íróasztalra kedvenc bandái nevét firkálta Aurél, a falakon újságkivágások, poszterek híres focistákról. A polcon rémregények, sci-fi bestsellerek sorakoztak. A laptop bekapcsolva hagyva, valami Gyárfásné számára értelmezhetetlen zenét játszott. Közelebb lépve látta, hogy valamilyen számítógépes játék, ahol szörnyeket kell legyőzni. Gyárfásné épp elhatározta, hogy ha a fia hazaér, sürgősen rendet rakat vele ebben a disznó ólban és eltiltja a buta játékoktól, amíg nem tanul.

Ekkor zizegni kezdett a zsebórája, és az alábbi felirat jelent meg az üveglencséjén: „Játszva tanulj!”

Gyárfásné megdöbbent, és mivel nem tudott másra gondolni, leült a gép elé és elindította a játékot. Meglepődött, mert egyáltalán nem volt egyszerű legyőznie a szörnyeket és saját királyságot építenie. Logikai és stratégiai érzék kellett hozzá, emellett hamar kellett dönteni és cselekedni. Sikerült végigcsinálnia az első pályát, és a végén meglepődve látta, hogy a fia milyen magas pontszámot ért el ebben a játékban. Elgondolkodott. Ha az élet dolgaiban is ilyen motivált lenne, és jól döntene, cselekedne, akkor sikerei lennének. Fejéből már el is illant a megrovás gondolata, ehelyett a megfelelő motiváción agyalt.

 azoras004_opt.jpg

Aurél helyet foglalt az osztályteremben, leghátul ült, az ablaknál. Általában kifelé szeretett nézelődni, nem nagyon szerette a tanórákat. A tanár úr mindig kicikizte, ha valamit nem tudott, viszont, ha néha olykor jól tudta a választ, nem őt szólította. Aurél hamar megtanulta, hogy jobb csendben ülni, mintha ott sem lenne. A tanár hamar elkönyvelte gyenge tanulónak, így esélyt sem adott neki ezen változtatni.

- No lám, ma nem késett el, fiam. – szólította meg Tibi bá, a töritanár. – Jutalmul kérdezek magától pár évszámot.

Aurél tudta is, meg nem is.

- Kettes, üljön le. – ripakodott rá Tibi bá. – Maga reménytelen.

Az összes többi tanóra hasonlóan telt, Aurél vagy kifelé révedt az ablakon, vagy kérdezték és lesújtó véleménnyel voltak teljesítményéről. Egyetlen dolgot szeretett az iskolában: a focit. A nagyszünetben ebéd helyett és délután is focizott, ameddig csak lehetett. Általában míg mindenki más haza nem ment, vagy be nem sötétedett.

Így volt ez ma is, és már előre számított anyukája korholó, számon kérő tekintetére, és arra, hogy megint meghallgathatja milyen haszontalan, rendetlen. Nem is sietett haza, sétálgatott még kedvenc helyein, de egyszer csak a karórája kéken villogott és az alábbi felirat jelent meg rajta: Az elkerülés nem oldja meg a problémát.

Aurél a fejét vakarta ugyan, de hazatántorgott. Nagy sóhajjal belépett az ajtón. Anyukája meleg vacsorával várta.

- Spagettit készítettem. Gondolom éhes vagy. – szólt kedvesen.

Aurél leült és úgy evett, mint száz farkas. Hiszen ebéd helyett is focizott.

- Megkérdeztem a kerületi focicsapat edzőjét, és bevesznek, ha félévkor legalább hármas az átlagod. Heti 4 edzésre mehetsz el, ha négyes és 5-re ha 4,7 feletti. Tudod, az iskolád elve, hogy a sport ne menjen a tanulás rovására.

Aurélnak tátva maradt a szája, meg sem hallotta a kritériumokat, csak azt, hogy focista lesz belőle, igazi focista. Örömmel feküdt le és másnap azzal a tudattal figyelt az órákon, hogy hamarosan fociedzésre mehet, ahol azt csinálhatja amit szeret. Valóban rendszeretőbb lett, és pontosabb, mert minden időt ki akart használni, hogy profi focista lehessen. Gyárfásné pedig mindig készített reggelit Aurélnak és uzsonnát is csomagolt, hiszen kell az erő egy igazi sportolónak. És ami a legfontosabb: nem engedte el reggel elismerő szavak nélkül fiát az iskolába.

Gyárfásné hálás szívvel gondolt az Órásmesterre, és megfogadta, ha kisbaba születik a családban, az első dolga lesz beszerezni neki egy Schwarz féle csodaórát.

Szólj hozzá!

Az elveszett érme

2017. február 07. 13:08 - Capmaci

Az álommanó kötet III.

 

azelveszetterme_opt.jpgTódor az iskola után mindig átsétált édesanyja munkahelyére. Édesanyja közel dolgozott, csak egy saroknyira egy nagy ódon épületben, amelynek kődíszei szomorúan tartották az épület oromzatát, amelyről már rég lehullott a vakolat. Tódor nagyon szerette az anyukáját, de nem szívesen ment be abba az épületbe. Épp arról ábrándozott, hogy bár ne kellene mindig odamennie, bár ne lenne minden délután ugyanolyan. Egyszer csak csillogó fényességet pillantott meg a járdán. Lehajolt. A szürke bitumenen egy pénzérme tükrözte vissza a téli nap sugarait. Tódor óvatosan megfogta és felemelte. A pénzérme egyik oldalán egy király arcképe volt, szép dús szakállal és koronával. A másik oldalon pedig egy királyné. Hosszú göndör fürtjei félig eltakarták gyönyörű arcát, valamiért szomorúnak látszott. A király is ráncolta a homlokát. Ilyen pénzérmét Tódor még sosem látott. Ahogy forgatta az alakok egyre élőbbnek tűntek neki, elhatározta, hogy utánajár kik ők.

Belépett a vastag fa ajtón, amit teljes erejéből meg kellett húznia, hogy kinyíljon, és fellépkedett a síkosra járt márványos lépcsőkön. Fent egy rozsdásodó szélű fémtábla hirdette: első emelet – ebédlő, társalgó. Az épületben hypo és rossz menza illata keveredett a mosott lepedőével. Tódor anyukája nem volt a szobájában, így a kisfiú továbbment a társalgó felé. A társalgó felől nevetés, és köhécselés hallatszott. Idős bácsik és nénik kis kerek asztaloknál ültek. Kártyáztak, tévét néztek, vagy rejtvényt fejtettek. Mihály bácsi egyből vállon ragadta Tódort, ahogy belépett: - Na hogy vagy, fiam? Mi hír a nagyvilágban?

 Tódor mindig kicsit megilletődött Mihály bácsi közvetlenségén, és zavarában a félregombolt kockásingét nézegette. – Hát, nem sok.. mondta és a kezében lévő pénzérmét babrálta.

- Hát emmeg mi? Mutasd csak, fiatalember!

Mihály bácsi a fény felé emelte az érmét, úgy, hogy a királyné szemébe tűzött a nap. Úgy tűnt hunyorít.

- Nagyon érdekes! Hmm.. ez nagyon érdekes. – hümmögött Mihály bácsi, mint akinek az emlékezetkerekei beindultak, csak lassan forognak és ki tudja mikor fognak kidobni bármi választ is.

- Mi az Mihály? – lépett oda egy másik úr is. – Áhhá. – mondta, miután meglátta a pénzérmét.

- Valami nagy titok.. – súgta Mihály bácsi.

- Ugyan, ez csak egy zseton a játék-automatából a sarkon. Biztos elhagyta valaki. – legyintett a másik úr.

- Mi az? – tolakodott oda egy harmadik úr is – Hmm, ez biztosan egy kalózkincsből való! William Kidd kapitány rejtélyes kincséből..

Tibor bácsi nem vitatkozott, csak egyre gondolkozni látszott.

Tódor gyorsan elrakta a pénzérmét a zsebébe, mert féltette a kincsét. Anyukája hangjára megfordult és örömmel ölelte át. Szerette, hogy mindig jó illatú, és selymes haja az arcát simogatta.

- Mehetünk? – kérdezte és elindultak együtt hazafelé.

Tódor elhatározta, hogy csak otthon mutatja meg neki az új szerzeményét, és utánanéz a kalóztörténeteknek is. Tódorék egy régi bérházban laktak az ötödik emeleten. Tódor a liftben állva néha azt képzelte, hogy a kabin kimegy a tetőre, vagy akár felrepül az űrbe és a liftből egyenesen a Holdra léphet ki.

A lift azonban a szokott rángatózással megállt, nyikorogva kinyílt az ajtó és szemben a zöld kerámia betűk, amikről már félig lepattogzott a máz 10-es számot formáltak.

Tódor sóhajtott. Otthon ledobta a cipőjét és a kabátját és rohant a szobájába. A polcon egyből megtalálta, amit keresett: A nagy kalózkönyv hirdette a kezében fekvő papíróriás. Alaposan végiglapozta, különösen a kincsekről szóló részeket, de sajnos egy érmét sem talált, ami az övéhez hasonlított volna.

- Tódor, vacsora! – kiáltott anyukája a konyhából.

- Megyek. – szólt Tódor bánatosan.

- Te meg miért lógatod az orrodat? – kérdezte anyukája, mikor leült az asztalhoz. – Húsos melegszendvicset csináltam, az a kedvenced!

A kisfiú elővette a pénzérmét és kirakta az asztalra. – Ezt találtam ma. János bácsi szerint kalózkincs, de nem találtam ehhez hasonlót a könyvemben.

Tódor anyukája elmosolyodott, és alaposan megnézte az érmét. Tetszett neki a királyné, aki épp a haját fésülte. – ó, látom már, nagyon szép és milyen izgalmas! Mit szólnál, ha holnap megnéznénk a könyvtárunkban, az idősek otthonában. Ott rengeteg régi könyv van, hátha megtaláljuk bennük a választ!

Tódor nagyon izgatott lett: - Juj de jó! Menjünk most azonnal!

- Nem lehet, kicsim, fáradt vagyok. Holnap iskola után átjössz és elmegyünk a könyvtárba.

- De nem bírok várni, anyu!

- Sajnálom, a könyvek megvárnak, a vacsorád viszont kihűl. Jó étvágyat!

Másnap Tódor villámgyorsan öltözött, felkapta a kincsét és elrohant az iskolába. Már alig várta, hogy véget érjen a tanítás, de úgy tűnt az idő nem osztja a lelkesedését és csigalassúsággal vánszorgott.

Kicsöngetéskor Tódor tépte fel elsőnek a tanterem ajtaját és szinte lesiklott a lépcsőkön. Anyukája már az előtérben várta. Lifttel felmentek a harmadik emeletre, a könyvtár az óriás épület egyik szárnyában volt, ott, ahol Tódor még sosem járt. A falak itt tisztábbak voltak, és néhol festmények hirdették az épület hajdani gazdagságát. A könyvtár egy gyönyörű, faragott fa ajtó mögött lapult, belépve szemben egy díszes, intarziás antik asztalnál egy kedves kis hölgy üldögélt és kötögetett. Tódornak úgy tűnt legalább annyi idős, mint a könyvtár.

- Jó napot Margit néni! – köszöntötte Tódor anyukája a nénit.

- Csókolom!- motyogta Tódor is.

Margit néni felnézett kötéséből gyönyörű kék szemei megpihentek Tódoron.

- Szerbusz Ágikám! Mi járatban vagy fiatalember? Csak nem kincsvadászat?

Tódor kezében megcsillant az érme.

- Erről szeretnénk többet megtudni. – mutatta a néninek a kincsét Tódor.

- Ühüm. Érmék 10. sor, harmadik polc.

Tódor és anyukája végigsétáltak a nyikorgó parkettán, az enyhén dohos szagú könyvespolcok között egészen a 10. sorig, ahol meg is találták, amit kerestek. Végiglapozták az összes modern és régebbi korok érmékről, pénzekről szóló könyveit, de hiába. Egyik képen sem találtak hasonlót a király és királynét ábrázoló aranyszínű érméhez.

Visszasétáltak Margit nénihez, aki épp süteményt falatozott.

- Nem találjuk. – mondta szomorúan Tódor.

Margit néni elgondolkozott.

- Tudod, fiam, kérdezd meg Mihály bácsit. Ő régebb óta van itt, mint én. Hátha emlékszik valamire.

- De ő már megnézte, és nem mondott semmit.

- Akkor nem tudok segíteni. – mondta együtt érzően Margit néni és újra belefeledkezett a kötésébe.

 

Kérdezzük meg még egyszer Mihály bácsit! – mondta Tódor, mikor becsukódott mögöttük a könyvtár vaskos ajtaja. Anyukája ráncolta a homlokát, és odafordult Tódorhoz. – Kisfiam, Mihály bácsi már nem nagyon emlékszik dolgokra. A napi rutindolgaira igen, de azért is kellett elbocsájtani az állásából, mert elfelejtett dolgokat. Tudod, ő volt a gondnok itt ebben a házban sok-sok éven át.

Tódor azt gondolta, hogy az igazán fontos dolgokat az ember nem felejti el, legalábbis nem örökre. Magabiztosan belépett hát Mihály bácsihoz, aki a szobájában épp uzsonnázni készült.

- Mondja fiatalember, mert kezdődik a kedvenc sorozatom. Le kell érnem a társalgóba, ebben a fránya szobában nincsen televízió.

- Mihály bácsi, én, öö, én az érméről szeretnék többet tudni. Kik vannak rajta? Honnan származik? Kié volt?

Mihály bácsi újra kezébe vette az érmét. Látszott, hogy fejében mozgolódik egy vagy több gondolat, és a hiányos emlékképek igyekeznek kapcsolódni.

- Fenébe is, láttam már én ezt valahol. – toppantott Mihály bácsi dühösen a botjával. – Egy kép jut eszembe arról, hogy kinyitok egy régi fa ajtót, egy titkos kulccsal. Festmény lóg fölötte, egy festmény egy gyönyörű nőről, mint ez itt az érmén. Találd meg az ajtót fiam, ott lesz a megoldás.

Tódor fejében is cikáztak a gondolatok, képek.

- Mihály bácsi, hiszen tudom hol van ez az ajtó! Jöjjön!

- Lassabban, fiam! – zsörtölődött Mihály bácsi, ahogy Tódor húzta magával a könyvtár felé.

Beléptek.

- No lám, hát visszajött, fiatalember. – mosolygott szemüvege mögül Margit néni, majd felállt és elsétált a hátsó könyvespolcok felé. A széke mögött a függöny enyhén félrelibbent és egy ajtót fedett fel. Az ajtó felett egy régi festmény lógott, egy gyönyörű hölgyről, aki épp a haját fésüli. Az ajtó mellett volt egy kis komód. Mihály bácsi az ajtó előtt állva elmosolyodott.

- Ez az. – suttogta. – és jobb kezével kihúzta a komód fiókját, megnyomta az asztal alját belülről és egy titkos rekesz nyílt le, benne egy arany színű kulccsal, ami éppen a zárba illett.

Tódornak nyitva maradt a szája a csodálkozástól. Az ajtó könnyedén kinyílt, és egy lépcsősort fedett fel. A márványlépcsők tetején egy bársonnyal behúzott ajtót találtak, közepén egy arany színű koronával. Belépve egy enyhén poros, de gyönyörűen berendezett olvasószobában találták magukat. Kényelmes faragott karosszékek, mennyezetig érő könyvespolcok díszes kötésű könyvekkel, amelyekhez hasonlatosakat a könyvtárban nem is lehetett látni. A kör alapú olvasószoba ablakából el lehetett látni a város felett. Úgy tűnt ez a ház legmagasabb pontja. A vastag, bordó bársonyfüggönyök, alul aranyszínű rojtokkal méltóságot árasztottak. A falon egyetlen szabad helyen egy kép függött: egy mosolygó királyi párt ábrázolt.

az_elveszett_erme_festmeny_lev.jpgMihály bácsi otthonosan mozgott ebben a szobában: hosszú ujjaival végigsimította a könyvek gerincét és kikapott egy naplónak tűnő könyvet a polcról. Szinte magától kinyílt egy helyen, ahol egy csipkekönyvjelző feküdt a lapok között. Mihály bácsi átnyújtotta a könyvet: - Olvasd fel, fiam, én nem látok jól.

Tódor leült az egyik kényelmes karosszékbe és hangosan olvasni kezdte a kézzel írott gyönyörű sorokat:

„Élt egyszer egy király és egy királyné, nagyon szerették egymást. Viszont sokat vitatkoztak. A király lovagolni szeretett, a királyné olvasni. A király nagyon szerette volna, ha a királyné többet sétál vele, vagy bejárja vele a világot. De a királyné jobban szeretett az olvasószobában: olvasott, írt, vagy kötögetett. A király egyszer annyira megharagudott, hogy bezáratta az olvasószobát, a kulcsot elrejtette, hogy a királyné ne találja meg. - Ha nincs olvasószoba, akkor ráérsz velem kilovagolni. – mondta a király a szomorú királynénak. Igen ám, de a királyné bosszúból az összes lovat szélnek eresztette, nem volt mire felnyergelni. Így egyikőjük sem volt boldog. Elvonultak a kastélyuk két legtávolabbi pontjára duzzogni, mint két gyermek, kiknek elvették a kedvenc játékát. Így történt, hogy mikor az udvari pénzverő aranypénzt készített a királyságnak, nem tudta arcképüket egy oldalra rakni. Nem akartak együtt lenni, még a pénzérmén sem. Így kerültek két külön oldalra, úgy ahogy voltak, sértődötten. A gyermekded civakodásuk miatt Isten úgy döntött, hogy addig nem léphetnek be a mennyek kapuján, amíg ki nem békülnek. Ők pedig megesküdtek, hogy addig maradnak haragban, amíg az aranyérme el nem rozsdásodik.”  Az írás alatt egy kis zseb volt, amiben a nyomok szerint egy hasonló pénzérme lakhatott, mint amit Tódor talált.

- Nahát, ez innen eshetett ki! – kiáltott fel Tódor.

Mihály bácsi nem válaszolt, hanem a felhőket kémlelte az ablakból.

Tódor elgondolkodott.

- Mihály bácsi, de ha ez a pénzérme még megvan, akkor a király és a királyné is él még? Bárcsak valahogy kibékíthetnénk őket, rossz lehet ennyi évig haragban élni, és nem is értem, hiszen szeretik egymást. Anyukám mindig azt mondja, a szeretet erősebb minden érzelemnél.

- Eszes fiú vagy, azt látom. – válaszolta Mihály bácsi, aki nem is látszott most annyira idősnek. Az arcvonásaira kiült a nyugalom, és méltóságot árasztott. Szeme bölcsen csillogott.

- Azt hiszem ennek az érmének itt van a legjobb helye. – mondta a fiú és visszatette a zsebbe az érmét. – Köszönöm, Mihály bácsi! Megyek, elmesélem Anyunak, hogy mire jöttünk rá!

- Menj csak, nekem van itt még egy kis elrendezni valóm.

 

Tódornak hazafelé be sem állt a szája, csak mondta-mondta a sok élményt az anyukájának. Örült, hogy másnap folytathatja a rejtélynek a felgöngyölítését.

Iskola után átröppent az Idősek Otthonába, felszaladt a lépcsőn és berontott a társalgóba.

- Lassabban, fiatalember!- mondta János bácsi, aki épp Römit játszott egy hasonló korú úrral, aki látszólag vesztésre állt.

- Csókolom! Mihály bácsit keresem.

- Mihályt? Nem láttam én ma.

Tódor felszaladt, és benézett a szobájába. Az ágy be volt vetve, úgy tűnt, nem aludt benne senki. A szobában csak egy kis éjjeli szekrény volt, rajta egy vizespohárral. A falon az ajtó mögött egy festmény függött: egy lovast ábrázolt, egy nemesembert, aki peckesen üli meg a lovát. Nagyon elégedettnek látszott.

- Hol lehet? – tűnődött a fiú. Tódor utolsó gondolata a könyvtár volt. Belépett, de az asztalnál Margit néni helyett egy köteg fonalat,  két kötőtűt és egy Charlotte Brontë regényt talált. A galérián az ajtó zárva volt. Tódor megkereste a kulcsot a titkos rekeszben és kinyitotta az ajtót. Betolta a bársony ajtót, és mosolyra nyílt a szája, de hiába. Mihály bácsi nem volt a szobában. Tódor lerogyott az egyik karosszékbe. Szemben a falon a szeme a festményre tévedt, amelyen a boldog királyi pár mosolygott. Bár egy fiatal pár volt, Tódort emlékeztették valakikre, akiket ismert.

A gondolatok és képek cikáztak a fiú fejében és lelkében, de végül a szívében álltak össze egy nagy dobbanással. Felállt, levette a polcról a naplót, kivette az aranypénzt és majdnem eldobta meglepetésében. Mert a pénzérmén a király és a királyné egy oldalon voltak és boldogan ölelgették egymást, mint a festményen a falon.

Tódor anyukája csak annyit mondott, hogy Mihály bácsit és Margitka nénit áthelyezték másik otthonba, ahol jobb ellátást kapnak majd.

Tódort viszont már nem lehetett megtéveszteni, tudta, hogy Mihály király és Margit királyné több száz év után megbocsátottak egymásnak és szeretetben együtt léptek be a Mennyek Kapuján.

Szólj hozzá!

Az álommanó

2017. január 19. 18:48 - Capmaci

Az álommanó kötet bevezető meséje

Az álommanó

 alommano_fo001_opt.jpg

Az egész úgy kezdődött, hogy Míra nehezen aludt el. Születése óta. Mikor apának kellett egyik délben altatnia, rajzolt egy manót, egy álommanót. Csíkos hálózsákban, és hálósipkában békésen szendergett, és álmában elégedetten mosolygott. Míra boldogan ölelte meg a rajzot, és könnyen álomba merült.

Másnap beszélgettem a szomszédasszonnyal és azt mesélte lelkesen, hogy a Soma, aki eddig mindig sokat tekergett elalvás előtt, előző napon könnyedén elaludt. Lejjebb sétálva az utcán az ikres anyuka kipihenten mosolygott rám. – Képzeld! Liza és Zoé átaludták az éjszakát!

Kezdtem gyanakodni, és felhívtam Sárát :

– Szia!

- Szia, hogy vagytok?

- Jól, nagyon jól. És ti?

- Mi is. Míra jól alszik most.

- Most, hogy mondod, nálunk sem volt az szokásos éjszaki műsor.

Mosolyogtam, mikor leraktuk a telefont és elindultam Míra szobájába megkeresni apa rajzát. A papírt megtaláltam.

De nem volt rajta a manó.

 

Az álommanó mihelyt Míra álomba szenderült szűkösnek találta helyét és kicsusszant a kislány kezei közül. Kibújt csíkos hálózsákjából és zsákként a hátára csapta. Így indult világgá, benézett minden gyerekszobába, és minden gyermeket megcsodált.

Igazából álomról-álomra vándorolt, ott érezte igazán otthon magát.

Egy lányka színes lufikkal álmodott, és boldogan ugrándozott utánuk a selymes füvű réten. A manó is elkapott egy lufit és odadobta a kislánynak. Luca visszamosolygott a manóra, és visszadobta a lufit. Így játszottak egy ideig.

 A következő álom egy Hugó nevű kisfiúé volt. Színes, pöfögő kisvonatot vezetett, amiben sok ujjongó kisgyermek utazott. A manó felszállt, helyet foglalt az egyik vagonban, egy kedves kis piros padon. A vagonok teteje nyitott volt, könnyen körbe lehetett tekinteni.
– Indulás! - hangzott a mozdonyfülkéből, és lelkes pöfékelés, kellemes zakatolás vette kezdetét. A vonat nem haladt gyorsan, de így is nagyon élvezetes utazás volt. A manó rózsaszín nyulakat és sárga ernyő méretű gombákat látott az erdőben, amin áthaladtak. A fák illedelmesen hajlongtak és integettek a gyerekeknek. Nagy volt az öröm! Egy igazi élő erdő.
Mikor egy kisvárosba értek, ahol minden ház sárga volt, apró piros tetőkkel, az álommanó megköszönte a fuvart és leszállt. A piros-kék mintás vonat tovább robogott az éneklő gyereksereggel.

A manó egy pillanatra élvezte a csendet, majd körülnézett. A városka templomának díszes ajtaján belépve egy újabb álomban találta magát.

Itt rettenetesen fújt a szél. A manó erősen fogta a sapkáját, és valamiféle menedéket keresett magának. Végül egyetlen egy kis kőházat pillantott meg a kékes-szürke kősivatagban. Bekopogott. Egy szomorkás, kedves arcú göndör hajú lányka nyitott ajtót. Bent a házikóban egy gyönyörű, otthonos gyermekszoba volt. Kicsi zöld asztalka állt a szoba közepén, négy székkel. Az asztal körül babák ültek, a lányka kezében fakanállal épp vacsorát készített nekik. – Ülj le az asztalhoz, kész a túrógombóc! – invitálta Klaudia a manót, és átültette az egyik babát egy kényelmes hintaszékbe.

A manó szót fogadott, és az asztal mellől körbejártatta szemét a szobában. Gondosan elkészített fehér bútorok sorakoztak körben a szobában és egy baldachinos ágyikó is állt a sarokban. A szekrényekben minden volt, amit egy gyermek kívánhat: sok-sok színes mesekönyv, egy nagy láda lego, kedves arcú babák, díszes ruhákba öltöztetve. A kislány mégis szomorkás arccal rakta ki a tányérra a gőzölgő túrógombócokat.
- Mindig így fúj kint a szél? – kérdezte a manó, mert zavarta Klaudia szótlansága.

- Igen, legtöbbször. Kicsit elgondolkozott. – Ha az anyaszörny mérges.

Ha üvölt, akkor jön a szél. Néha még villámok is vannak, de ne aggódj itt biztonságban vagyunk.
- Hol lakik az anyaszörny?

- Nem messze innen egy barlangban.

- Akkor meglátogatom. – mondta a manó és már indult is. Nem kellett sokat sétálnia, kivételesen éppen nem volt vihar, az anyaszörny békésen szundikált a barlang bejáratában. Szép hosszú, világos barna haja volt, és kedves arca. Ez a szörny? Gondolta magában a manó. Megsimogatta.
Az anyaszörny felemelte a fejét és a homlokát ráncolta.
- Hogy vagy? – kérdezte nagyon kedvesen a manó.

- Fáradtan. – válaszolta. – és kisimította arcából hosszú, kócos haját. – Belefáradtam az ordításba.

Kis idő elteltével újra megszólalt.

- Hiába üvöltök, senki sem hall meg. Magányos vagyok. Elfáradtam.

- Mit szeretnél mondani?

- Nem bírom egyedül vinni az Élet gondját, túl sok az elvárás, nem tudok megfelelni. Nem tudok jónak lenni, nem tudok jó anya lenni.


Itt elsírta magát, és alakja máris emberibbnek tűnt. Sírt, sírt, és a sírásból folyó lett.
Amerre a folyó kanyargott kizöldellt a fű és virágok nyiladoztak. Szomorú fűzek nőttek ki a folyóparton egyik percről, a másikra. Végre kisütött a nap és a fák hamvaszöld lombjai csillogtak a fényben.

A kislányt kicsalogatta a házikóba bekandikáló napocska. Kilépve megdörzsölte a szemét, mint aki rossz álomból ébred. Puha füvű, virágos réten találta magát, ahol színes pillangók repkedtek. Kellemesen meleg volt. A táj szürkeségét a színek harmóniája váltotta fel. Klaudia boldogan szaladt anyukájához, aki tárt karokkal várta a rét túloldalán.
A manó továbbindult, ezzel a képpel a szívében. – Milyen sokat számít néhány kérdés, és a megértő hallgatás. – gondolta.

 

Az álommanó hazaérve visszabújt Míra papírosára pihenni. Alighogy visszabújt hálózsákjába, a kislány boldogan magához ölelte: - Anya, megtaláltam!

Az álommanó, amikor már jól kipihente magát, újra útnak indult. Amerre járt, a gyermekek nyugodtan aludtak és boldogan keltek reggel. Mindenki számára volt valami a zsákjában, amitől könnyen elaludt.

Neked is gyűjtött hét mesét, a hét minden napjára, hogy szépeket álmodjál.

 Az álommanó kötet hét meséje

borito_alommano_opt.jpg

 

Szólj hozzá!

Viola kertje

2017. január 15. 18:29 - Capmaci

Az álommanó kötet I. meséje

violakertje_dettiiskolabamegy_opt.jpg

„Nagy Bernadett Viviennek, aki mindig megihlet!”

Hétfő volt.

Detti magához képest sebes léptekkel haladt az iskola felé, csak úgy húzta magával anyukáját, aki mit sem értett a sietségből. Hiszen eddig mindig neki kellett siettetnie lányát, aki reggelente mindig elmélázott a fürdőszobában, mesét olvasott a reggelinél, és úgy öltözött akár egy lassított felvétel, csakhogy minél tovább tartson a reggel, és ne kelljen iskolába mennie. Detti a kedvenc piros- sárga-kék kockás ruháját viselte, és a fejében kavarogtak-gomolyogtak a gondolatok.

A múlt hét pénteken történt események foglalkoztatták.

Büntetésből, mert átálmodozta az irodalomórát, tovább kellett maradnia az iskolakönyvtárban és segítenie kellett a könyvtáros hölgynek elrakodni a nagy, poros; a kicsi, hasznos; és a kényelmesen közepes könyveket. Nagyon szerette a könyveket: imádta simogatni sima fedelüket, megnézegetni a képeiket és rejtett vízjeleket keresni lapjaikon.

 A könyvtáros hölgy egy kellemesen telt idős hölgy volt, szigorú szemüveggel, de annál megnyerőbb mosollyal. Detti felnézett rá, csodálta, amiért meg tudja jegyezni a könyvek helyét ebben az óriási könyvtárban. A könyvtárnak volt egy galériája szín tölgyfából, ahol gyönyörű régi festmények és tükrök néztek le a falakról. Azt mondják az iskola ódon épületének még ódonabb tulajdonosáé voltak. Nem tudni róla sokat, csak azt, hogy egyszer csak elköltözött és iskolát alapítottak az otthonában. A méretes, villaszerű épület, mely valaha a tulajdonos családja egyedi tervei szerint készülhetett, szép, nagy világos termeivel és széles folyosóival éppen megfelelő volt általános iskolai növendékek számára.

Így a kihalt folyosók szép lassan megteltek gyerekzsivajjal. A gyermekek minden ünnepkor feldíszítették a termeket, az ablakokra saját készítésű mintákat ragasztottak. A több száz négyzetméteres kert ideális bújócskahely volt, télen hóembert építettek szünetekben és vidáman szaladgáltak.

Ám volt az épületnek, amelyet Viola névre kereszteltek, amint azt a bomladozó homlokzatról le lehetett olvasni, némi hátránya is. Olyan kacskaringós elrendezésű volt, hogy sokan eltévedtek benne. A kis lurkók késve érkeztek meg óráikra, a legzöldebb mesékkel, hogy mit láttak, hallottak a ház furcsa eldugott folyosóin. A tanárok kénytelenek voltak átkísérni a tanulóikat az egyik teremből a másikba, ha időben el akarták kezdeni az óráikat. Volt egy nap amikor egyszerűen semmi nem akart működni. Ez volt december 13-a. Már majdnem egy év telt el az épület átadása óta, mikor eme jeles napon Ilona néni történelem tanárnő furcsa dolgokat kezdett észlelni. A kréta nem engedelmeskedett a kezének, és minduntalan elgörbült a tábla közeledtével. A gyermekek már unottan várták az óra végét, de egyszerűen nem akart kicsöngetni. Az óra mutatója mintha egy percet sem mozdult volna 13 óra 13 percről. Az idő múlását csak onnan tudták érzékelni, hogy tél lévén hamar besötétedett és lármás, aggódó szülők tódultak be az iskolába, panaszolva, hogy már rég haza kellett volna érkeznie a csemetéiknek, és a portás vagy aludt vagy halott, de  nem akarta beengedni őket. A kovácsolt vaskapu, mely rózsákkal volt körülfuttatva, mintha örökre bezárult volna előttük.

 Tekintettel arra, hogy ilyen eset nem fordult többé elő, az iskola zavartalanul működött tovább. Violának ez a szeszélye hamar feledésbe is merült. Egyedül a kedves könyvtárosnő húzta össze a szemöldökét gondterhesen, mint aki valamely titok őrzője. Detti sejtette, hogyha valaki, akkor a hölgy választ tud adni az eseményekre. A hölgy azonban nem volt közlékeny típus, néhány katonás útbaigazításon kívül, hogy: 

- Azt a D betűhöz rakd! Ki tanította neked az abc-t ?- vagy

- Igyekezz, mert ránk esteledik! - nem méltatta szóra a lányt.

Ha Detti próbált kérdezősködni, csak felhúzta a szemöldökét és szúrós pillantást vetett rá, mintha a legfelsőbb méltóságában megzavarnák. Viszont megtörtént, éppen azon a pénteken, amikor Dettit könyvrakodásra ítélték, hogy a könyvtáros hölgynek el kellett mennie. Így a lány egyedül maradt a könyvtárban. A könyvtáros hölgy meghagyta, hogy ha elrakta az utolsó két könyvet is, hagyja el a birtokot 13 óráig.

 Detti nagyon izgalmasnak találta, hogy egyedül maradt mindazon titokkal amit a könyvtár dohos szagú, néma könyvei rejtettek. Kis kezeit végighúzta a kemény borítókon, a galérián belesett az összes képeskönyvbe amit csak elért. Nézegette magát a tükrökben, és vélt hasonlóságokat keresett önmaga arcképe és a falon lógók között. Mikor már keresztül-kasul bejárta a könyvtárat, elkezdte számolni a furcsaságokat, amiket lát. Mindig újabb és újabb részletet fedezett fel: kis faragott angyalkát a polcok szélén, kis virágokat a padló mintázatában, emberi arcokat az intarziában. Új dallamokat a szekrények nyekergésében. Végül leült egy kényelmes karosszékbe a kedvenc képeskönyvével és szőke fürtjeivel ráborulva elaludt.

Csend volt, csak a szú percegése hallott, mikor az óra elütötte a 13óra 13 percet.
Detti felriadt. Eszébe jutott a könyvtáros nő intelme, s mint akit ágyúval lőttek ki, rohant az ajtóhoz. Lenyomta a kilincset, de a nagy ódon ajtó nem engedett.

„Ilyen gyenge volnék?”- gondolta Detti, és nekiveselkedett újra.
Semmi.

Mintha bebetonozták volna. Detti az órára nézett: a mutató nem mozdult el 13.13-ról, pedig már legalább 10 perce cibálta az ajtót. No nem baj, gondolta, a gondnok majd erre jár és kiszabadít. Visszaült tehát a karosszékbe, kicsit nyugtalanabbul, mint az előbb, és nagy kék szemeit körbejáratta a szobán. „Hátha” - gondolta – „van egy másik ajtó, amin kimehetnék”. Percek teltek-múltak, de Detti csak sejthette mennyi.

Egyszer csak halk dallamokat vélt hallani a galériáról.

- Csak képzelődöm, nincsen senki az iskolában. – gondolta.
De ismét hallotta.
Lassan megindult a hang irányába, egymás után emelte kicsi masnis cipőit a lépcsőn felfelé. Odaért a lépcső tetején álló szekrényhez és most már teljesen bizonyos volt, hogy a dallamok onnan szűrődnek ki. Kellemes dallamok voltak, olyan altatódal-féle kisgyermekeknek. Mintha egy felhúzós gyermekjátékot úgy felejtettek volna.

A szekrény üveges felső részében tükröződtek Detti bájos vonásai, okos szemei kissé tágra nyíltak az izgalomtól, de erősnek érezte magát. Végigvizsgálta a szekrényt, és felfedezte, hogy az alul a faragott tölgyfaajtón mintha fordítva lenne egy zárféle. Megfordította.

Az ajtó recsegve kinyílt. Dohos szag helyett azonban csodálatos, édes és hívogató virágillat csapta meg az orrát. Lehajtotta a fejét, és belépett.

Egy szobában találta magát. Valószínűleg gyerekszoba lehetett még az iskola kialakítása előtt. Egy meglehetősen szeretett gyermek szobája. A falak apró mozaikjai mesebeli kertet ábrázoltak, gyönyörű színes virágokkal, kedvesen hajladozó ismeretlen eredetű fákkal, és a kert közepén egy fiatal hölgy játszott gyermekével. Egy szőke, nagy kék szemű kislánnyal, aki boldogan ugrándozott Anyja körül. A kertben volt magától ringó hinta, nyerítő hintaló. A babák kacagtak és a kis vonat körbe-körbe rohant, füstöt eregetve. Minden játék vidám hangokat hallatva izgett-mozgott, pörgött, ugrándozott. Egy ember nagyságú barna mackó, pedig mesét mesélt, ha megkérték rá. A maga brummogós, kellemesen mély hangján, amely bárkit álomba ringatott. Megesett azonban, hogy a kislány mégsem tudott elaludni, ilyenkor az Anyukája énekelt neki altatódalt. Lágy, meleg hangjára álomba borult az egész kert. Egymásnak dőltek a fák és halk hortyogó hangot hallattak, a játékok elcsendesedtek, a virágok pedig lágy ringatózásba kezdtek és mindegyik a saját színének enyhe fényével világított az éjszakában.

Újra felhangzottak a dallamok. Detti összerezzent, mintha egy álomból ébredt volna. Teljesen lenyűgözte a mozaik, és amit kiolvasott belőle.

Most nézett csak körül rendesen, a szeme kezdett hozzászokni a gyér világításhoz. A szőnyeg hasonló mintás volt, mint a ruhája. A zsalugáteres ablakok függönyei is. „Jé, gondolta, ez a kedvenc mintám.” A szobán két ablak volt és enyhe fény szűrődött be a zsalugáterek repedésein át. Éppen egy apró favonatra világítottak rá, ami gazdátlanul hevert a földön. Mellette egy kosárban babák üldögéltek, arcukon olyan mosollyal, mintha rögvest kacagásra nyitnák szájukat. Kézzel varrottak voltak, akárcsak a kis színes ruháik, hajukban virág, némelyiknek szalag. Detti közelebb lépett, de majdnem elesett, mert amire rátámaszkodott, az ringatózni kezdett. Kitapogatta: egy hintaló volt. Kísértetiesen hasonlított egy igazi pónihoz. Vissza is húzta tőle a kezét, pedig nagyon selymes volt a szőre. Megfordult, és elindult a szoba másik végében található ágy felé, ahol egy ajtót vélt felfedezni. Közelebb érve látta, hogy az ágyon egy akkora Mackó ül, mint ő. Elképedt. A Maci mellett egy nyitott mesekönyv hevert, mintha abból mesélt volna valamikor. Barátságos arca volt a Macinak, így megsimogatta az arcát- por szállt fel, és mintha picit megrándult volna az arca. „Csak meglöktem, gondolta Detti” és kilépett a magától kinyíló ajtón.

A fény elvakította, lassan dörzsölgette szemeit, eltelt néhány perc mire hozzászokott. Egy gyönyörű kertben találta magát, mint amilyet a mozaikokon látott, de élőben még nagyobb hatással volt rá. Voltak itt kisebb fák, világos törzzsel, selymes kis zöld levelekkel. Égig érő, hullámos törzsű fák sötétzöld sima levelekkel, melyek akkorák voltak, mint Detti feje. A fű bársonyos volt és csiklandozó, ahogy rálépett a vékony talpú kis cipőjében. A legkülönbözőbb méretű és színű virágok pedig derengő színes fényt ontottak magukból. Detti nem is nagyon tudta beazonosítani őket, valahogy mintha az igazi, ő általa ismert virágok nagyobb és torzított másai lennének, vagy épp keverékei. Bizsergető érzést érzett, ahogy besétált a kert közepe felé a szétnyíló bokrok között, melyek kedvesen hozzásimultak. Mindent csak óvatosan érintett, hiszen mintha minden elaludt volna, mint a képen az altatódalra, mely ismét felhangzott valahonnan.

 Félrehajtva néhány ágat, Detti egy réten találta magát. Kedvesen ringatózó virágok közepén egy kedves kis pad volt. A képen itt üldögélt az anya gyermekével. Itt ringatta álomba, ha nem tudott elaludni. Az énekhang erősödött, és Detti lelkében otthonos meleg érzés támadt. Leült a padra, és ledőlt. Nézte, ahogy kedvesen ringatóznak a virágok, beszívta édes illatukat, mosolygott a fák halk szuszogásán..

Álmában egy férfit látott, jól megtermett, szigorú, de jóságos arcú férfit egyenruhában. Búcsúzott éppen szeretett feleségétől. Az asszony csendes beletörődéssel sírdogált, könnye végigfolyt ruháján, mely alatt hasa szépen gömbölyödött. „Viola, légy erős!”- mondta a férfi, azzal betette maga mögött a faragott tölgyfa ajtót.

A következő képen az asszony egy csecsemőt ringatott azon a padon, ahol ő lefeküdt. A kertben még csak sarjadoztak az első fácskák és virágok. A hölgy énekelt, a csecsemő elaludt. Amíg a gyermek aludt édesanyja csinosítgatta kertet és a gyermek szobáját. Játék babákat varrt, hintalovat faragott. A Mackó meg még az ő gyermekkorából maradt rá a gyermekre. Minden erejével azon volt, hogy elfeledje a bús várakozást, és tökéletes otthont teremtsen gyermekének. Mindent a saját fantáziája, és a keze munkája teremtett meg, a gyermek iránti szeretete és a remény adott óriási erőt hozzá. Kézzel festett mozaikokkal díszítette a gyermek szobáját, ápolta a növényeket, melyek napról napra szebbek és nagyobbak lettek. Órákat, napokat játszottak gyermekével, aki napról napra szebb és okosabb lett. A gyermek 3 éves születésnapjára egy virágos nyakláncot kapott, mellyel, amint Anyukája mondta, a kert bármikor életre kelthető, ha tulajdonosa belép az ajtón. Ám alig telt el a gyermek születésnapja, az anya rossz hírt kapott. Katonák jöttek, és az anya karján a gyermekkel menekült.

Detti kopogásra riadt fel, majd hallotta a könyvtárajtó nyikorgását.

Felpattant, és rohant-rohant a kerten keresztül: ruhájának simultak a virágok, a bokrok és a fák utána hajoltak, mintha tartóztatni akarnák. Átbukdácsolt a sötét gyerekszobán, rálépett a kis vonatra, ami kicsúszott a lába alól és így ő szabályosan kigurult a szekrényből neki a könyvtáros- nő lábának.

„Szóval itt bujkálsz!” – nyugtázta - „A gondnok rád zárta a könyvtárat, mert azt hitte nincsen itt senki.” Valóságos, és szigorú hangja Dettit egyből észhez térítette. Nem merte említeni a látottakat, amelyek már számára is álomszerűnek tűntek. Fogta a táskáját, elindult hazafelé. Miközben behúzta maga mögött az ajtót, látta, hogy a könyvtáros hölgy lehajol a képeskönyvért, amelyet Detti a karosszéken felejtett.

Hazafelé eszébe jutott, hogy édesanyja születésnapja van. Lázasan kotorászott a zsebében, mikor már a terített asztalnál ültek, hátha talál valamit, amit odaadhatna. Hiába. Anyukája szőke fürtjeit hátradobva, kedvesen dudorászott születésnapi tortája felett, és a nyakában megcsillant egy gyönyörű virágos nyaklánc, mely enyhe fénnyel derengett.

Megsimogatta Detti arcát, és megkérdezte milyen volt az iskola. Detti száján válasz helyett kérdés szaladt ki:

- Anyu, kié ez a nyaklánc, még sosem láttam rajtad!-

- Tényleg? Milyen érdekes, hogy csak azt látjuk meg, amit látni akarunk. Pedig mióta az eszemet tudom rajtam van. Édesanyámtól kaptam, úgy emlékszem születésnapomra, pontosan 30 évvel ezelőtt decemberben, péntek 13-án 13 óra 13 perckor, amely bűvös időpont volt szerinte. Már alig emlékszem rá, meghalt kicsi koromban, mielőtt elmesélte volna mi történt a papával.”

Detti szája tátva maradt.

- Mondd, Anyu, hogy hívták a nagymamát, még sosem meséltél róla!-

- Tudom kislányom, ne haragudj, nagyon fájdalmas nekem az emlék, hiszen mindkettőjüket elvesztettem: Gáspár papát és Violát. Az emlékeim is mintha eltűntek volna velük együtt. Vágyakozom valahova, de nem találom. -

- Akkor kívánd azt, hogy megtaláld!– kiáltotta Detti.

Anyukája elfújta a gyertyákat saját maga sütötte tortáján, és csak mosolygott.

 

A kislány azzal az elhatározással feküdt le, hogy hétfőn az első dolga lesz anyukájának megmutatni a könyvtárban a rejtekhelyet, mely minden bizonnyal édesanyja emlékeit rejti, és mely a jogos tulajdonosa beléptével életre kel. Már sajnálta, hogy nem hozott el egy virágszirmot sem megmutatni az anyukájának. Semmilyen bizonyítéka nem volt, hogy ott járt – gondolta - és így nem mesélheti el, amit látott.

 

Elaludt végre az izgalmakkal teli nap után, a szobájában a kis székén ott hevert a piros- sárga-kék kockás ruhája és enyhe fénnyel derengett az éjszakában akár a virágok Viola csodás kertjében.

2010. Vági Eszter

violakertje_kabataszeken_lev.jpg

Szólj hozzá!
Címkék: mese írás rejtély

Bori néni különleges bababoltja

2016. december 13. 15:41 - Capmaci

Az álommanó kötet II.

Luca anyukájával mindig ugyanarra sétált haza az iskolából. A kislány szerette ezt az utat hazafelé, nem csak a faragott kődíszes lakóházak, vagy a sarki pékségből áradó illatok miatt. Ennek az útnak határozottan volt egy kedvenc pontja számára.

Ma is, mint minden nap, megálltak a kirakat előtt, és hosszan nézelődtek. A cégért a jeges szél kedvesen billegtette, és az hálából ünnepélyesen nyikorgott, rajta a következő felirattal: Bori néni különleges bababoltja.

borineneibababoltja_ceger_opt.jpg

 

A kirakatban a babák kis babaszékeken üldögéltek, és kedvesen mosolyogtak az arra járókra. A babákat Bori néni, ha tényleg így hívták a tulajt, nagy gonddal helyezte el, több sorban egymás felett, úgy, hogy az egész kirakatot betöltötték a különböző színű varrott ruhájú babák. Alul volt néhány csecsemő baba, ők apró bölcsőkben ringatóztak. Mindegyik baba tevékenykedett, volt aki épp fésülködött, volt amelyik teázott a mellette ülővel, és volt, aki varrogatott. Látszólag nagyon jól érezték magukat. A babák mozdulatai olyan élethűen voltak beállítva, hogy az ember azt várta minden pillanatban, mikor fognak megmozdulni.

Luca imádta nézegetni őket, mindig új mozzanatokat fedezett fel a babák beállításában.

- Nézd, Anya! Az a rózsaszín csipkeruhás most elfordult a vörös hajútól, pedig tegnap még együtt teáztak!

- Jaj, Luca. Bori néni nem változtatott a kirakaton, mióta én kislány voltam, biztos vagyok benne. Gyere, menjünk tovább!

- De Anya, ne menjünk még! Be szeretnék menni!

- Luca, ma nagyon sietünk, de megígérem, hogy benézünk még Karácsony előtt!

Hazafelé a pékségből kiáramló meleg levegőnél melegedett egy úr, Luca jól megnézte magának. Koszos, szakadt ruhája volt és lukas kötött sapkája. Egy piros paplanon üldögélt és hümmögött maga elé.

- Anya, ki ez a bácsi?

- Nem tudom Luca, nem ismerek mindenkit.

- De, neki hol az anyukája?

- Miért kérdezed?

- Mert olyan szomorúnak tűnik. Biztos fázik is. Miért nem megy haza?

- Luca, ennek a bácsinak lehet, hogy nincsen otthona.

- Az meg hogy lehet? Miért nincs neki?

- Elvesztette.

- Segítsünk neki megtalálni, Anya!

- Lucám, gyere menjünk, kicsim!

Luca elindult hazafelé, de még egyszer hátranézett, és látta, hogy egy idős néni kiflit és forró teát nyújt át a bácsinak.

Luca nagyon várta már, hogy anyukája beváltsa az ígéretét és elmenjenek Bori néni bababoltjába. Teltek-múltak a napok, de nem mentek arrafelé. Anyukája új útvonalat talált ki, mert Luca minden nap megkérdezte: - Anya, ma megyünk a bababoltba? A bácsit sem látták többet, mert a pékség sem esett útba. Lucának néha eszébe jutott:- Vajon megtalálta-e már a házikóját a bácsi?

Egy napon, mikor az iskolában épp egy pici Betlehemet készítettek, sűrű pelyhekben kezdett hullani a hó. A hópelyhek egyre gyorsabban, és sűrűbben hullottak, így nemsokára az egész város fehér ünnepi díszbe öltözött.

- Gyerekek! – szólalt meg egyszer csak a tanár néni. – Ez az utolsó óránk a téli szünet előtt! Áldott, békés ünnepeket szeretnék nektek kívánni, mielőtt hazaindultok! Ne feledjétek, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe. Tudom, hogy azon jár az eszetek, vajon mit hoz a Jézuska nektek. A legnagyobb öröm és ajándék azonban ilyenkor, hogy a családok együtt vannak szeretetben.

Lucát anyukája különös mosollyal várta az iskola bejárata előtt. Luca tudta mit jelent ez és boldogan átölelte az anyukáját. - Ma megyünk. - suttogta. Luca szinte repült a bolt felé, és a frissen esett hó vidám ritmust ropogott a talpuk alatt.

Luca megállt Bori néni különleges bababoltja előtt és alaposan megnézte a kirakatot. Úgy látta minden baba viszonozza a tekintetét. Végül vett egy nagy levegőt és lenyomta az óriás levél alakú rézkilincset.

– Ding-dong. – szólt az ajtó csengője.

- Rögtön jövök! – csengett szintén egy kellemes női hang a pult mögötti ajtó felől. – Nézelődjenek nyugodtan!

Luca körbe jártatta a tekintetét, és közben egészen bizonyosan nyitva felejtette a száját. A bolt polcain ugyanis babák százai üldögéltek. Luca talpa alatt enyhén nyikorgott a fapadló, ahogy közelebb lépett egy labdát gurító piros, fehér pöttyös ruhás babához. A baba haja barna fonalból készült, arca pihe-puha volt és kedves kis rózsaszín folt ragyogott rajta. Luca már nyújtotta kis kezét, hogy megérintse, mikor a kellemes női hang megszólalt: - Neki rózsaillata van. Őt szeretnéd?-

Luca megfordult és egy fiatalos arcú, kék szemű hölgyet látott, aranyló loknikkal a fején. Maga is olyan volt, mint egy baba a boltból, még a ruhája is hasonlított. Lucának ismét tátva maradhatott a szája, mert a hölgy újra megszólalt: - Szia, én Bori néni vagyok, téged hogy hívnak?

- Ööö, Lucának.

- Szóval tetszenek a babáim, Luca?

- Igen, nagyon szépek és finom a szimatuk is.

Bori néni elmosolyodott: - Mindegyiknek más illata van, leginkább virágillatúak, de van vanília és fahéj is. Ilyenkor Karácsony táján készül mézeskalács illatú is.

A bababoltban nagyon kellemesen keveredtek a különböző illatok, a babák pedig mind gyönyörűek és különlegesek voltak. Mintha mindegyiknek külön személyisége lenne – gondolta Luca.

- Mindegyik baba egyedi. Nem készítek két egyformát. – folytatta Bori néni – Mindegyik egyedi kis lélek, mint mi emberek. A babák nagyon jó barátaink, amennyi szeretetet adunk nekik, annak sokszorosát adják vissza. De mindig tölteni kell a szeretet-tárjukat, hogy le ne merüljön. Amelyik babát elhanyagolják, az szomorú lesz, és nem tud többé szeretet adni.

- Újra lehet tölteni az ilyen babákat? – kérdezte aggódva Luca.

- Persze, csak hosszú idő kell nekik, mire újra bízni mernek. De szeretettel minden elsimogatható. – válaszolta Bori néni meleg, csillogó szemekkel. Látszott rajta, hogy bármeddig elbeszélgetne a babáiról.

- .. és és Bori néni, hát ez a sok baba itt a boltban, őket ki szeretgeti?

- Őket én. Mikor egy baba készül, az utolsó mozzanat, hogy megölelem és lelket adok neki. Innentől minden nap megölelgetem őket este és reggel.

- Nem félnek egyedül éjszaka a boltban?

- Nincsenek egyedül, itt van a lakásom a bolt mögött. A pult mögötti ajtót mindig nyitva hagyom, hogy halljam őket.

- Hogy hallja őket? Miért, beszélnek?

- Na, az kéne még. Így is eleget rosszalkodnak. Úristen, ha még beszélnének is, akkor egy szemhunyásnyit nem aludnék.

- Hogy érti, hogy rosszalkodnak? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Luca anyukája is.

Bori néni, mintha észbe kapott volna, csak ennyit mondott: - Hát, tudja .. csak fecsegek itt össze-vissza. Melyik babát is szeretted volna kis hercegnőm?

Luca nagyra nyílt szemekkel bámulta Bori nénit, annyira lekötötte, amit a babákról mondott.

- Ööö, ja igen. – tért magához Luca, - ezt a rózsaillatút kérném szépen.

- Rendben, nevet te adsz neki, mindig a tulajdonos ad nevet. Tudod, már hogyan fogod szólítani?

- kérdezte Bori néni, és várakozóan nézett a kislányra.

- Szerintem Rozinak fogom hívni.

borineni_babaoltja_rozi_opt.jpg

- Jó választás! Most szólítsd a nevén, és vedd le a polcról.

- Gyere, Rozi, hazaviszlek. – szólította meg a babát Luca, és kicsit remegett a keze mikor a baba felé nyúlt. A baba könnyedén landolt a karjaiban, mintha nem is ő vette volna le, hanem Rozi ugrott volna az ő kezébe. Luca megölelte Rozit, illetve úgy tűnt megölelgetik egymást.

- Ez csodálatos érzés! – suttogta Luca meghatódva. – Anya, majdnem olyan, mint amikor téged ölelgetlek és beszippantom az illatodat..!

- Hát, igen, én is szeretem a rózsaparfümöt. – mondta Luca anyukája miközben kifizette a babát, kis féltékenységet érezve az új kedvenc iránt.

- Viszontlátásra, kedves Bori néni, és köszönöm Rozit!

- A mihamarabbi viszontlátásra kis hölgyem!- csilingelte Bori néni és már el is tűnt újra a pult mögött.

Luca anyukája fellélegzett, mikor kiléptek az utcára. – Huh, azért jól esik ez a friss, csípős levegő ennyi illat után. Nem gondolod, Luca?

Luca nem figyelt, teljes egységet alkotott az új babájával. Becsomagolta a kabátja alá, hogy nehogy megfázzon. Vidáman dalolászott neki és ugrándozott a hóban.

A pékség előtt Luca anyukája megállt, - Luca állj meg, be kell mennem kenyérért! –

Luca mintha akkor érkezett volna vissza a Földre, úgy nézett anyukájára. – Bejössz velem?- kérdezte ismételten az anyukája.

- Ööö, nem tudom. – válaszolt Luca, mert meglátta a pékség kiáramló meleg levegőjénél üldögélő bácsit. A bácsit, aki elvesztette az otthonát. – Ó, hát ezek szerint még nem találta meg. –mondta szomorúan a kislány.

- Mit nem talált meg? Luca, te nem is figyelsz rám. – dörmögte Luca anyukája sértődötten.

- Jó-jó, bemegyek.

A pékségben mézeskalács illat keveredett az élesztő illatával. Luca kiválasztott egy vaníliás csigát, és rámutatott egy szép nagy sós kiflire is. – Ezt mind meg fogod enni, Luca? Kenyeret is veszek. – mondta az anyukája.

Luca határozottan bólintott, és hozzátette: - Egy forró teát is kérek szépen, bácsi.

- Azonnal, kis hölgyem. – válaszolt a kedves, kerek arcú pék és átnyújtotta Lucának a vaníliás csigát és a kiflit.

- A tea nagyon forró, Luca, vigyem neked? – kérdezte tőle az anyukája.

- Nem, köszi. – válaszolta a kislány és óvatosan figyelve vitte a teás poharat le a pékség lépcsőin. Egy csepp se folyt mellé.

Luca odalépett a kint melegedő koszos bácsihoz, és odanyújtotta a poharat a kiflivel.

– Boldog Karácsonyt, bácsi! –

A bácsinak könnyek jelentek meg a szemében. Bólintott, de nem tudott megszólalni.

Luca anyukája hazafelé csak annyit mondott a kislányának: - Nagyon büszke vagyok rád!

Luca pedig boldogan szorította magához Rozit, aki ott lapult a meleg kabátja alatt, tudva, hogy a lehető legjobb helyre került.

 

Szólj hozzá!

Hugo és a Nagyi kakukkos órája

2016. szeptember 21. 21:48 - Capmaci

Az álommanó kötet IV. meséje

Hugo óvodába járt, de nem szerette. Mikor anyukája megkérdezte tőle,
- Mi a baj az óvodával? - csak annyit mondott: - Hangosak a gyerekek.
Hugo mindig egyedül játszott. Szeretett rajzolni és volt egy kedvenc piros színű markolója, azt tologatta. Mikor kérdezték ebédnél, hogy kér-e még repetát, nem mert kérni. Pedig éhes volt. Mikor pisilnie kellett, akkor sem mert szólni, hanem inkább visszatartotta.

Hugóért általában a nagymamája jött az óvodába. Hazafelé az útjuk egy óriási játszótér mellett vezetett el, ahol dinoszaurusz formájú mászókák és csúszdák voltak. A kisfiú nagyon szeretett volna bemenni, de a Nagyi fáradt volt, és azt mondta:

- Ez a játszótér nagyfiúknak való!

Nagyinál a szekrénybe rejtett levendula illata keveredett a frissen őrölt kávé illatával. A kisfiú szerette ezeket az illatokat, különösen, ha sütemény illat is keveredett bele. Így volt ez ma is. Hugo leült a virágmintás kanapéra, csendesen majszolta az aszalt sárgabarackos gyümölcskenyeret.
Közben nézte a kakukkos órát, és várta, hogy a kicsi óramutató odaérjen az ötös számhoz, a nagy pedig felfelé nézzen. A következő perben hangos kattogás, és valamiféle dallamhoz hasonló nyikorgás volt hallható és egy mókás, kicsi madár nyújtogatta a nyakát, azt harsogva:

 - Kakuukk, kakuuuukk!!

hugokakukkosora001.jpg A kakukk rugója már rozsdásodott és csak nagyon lassan húzta vissza a házikójába. Hugo teljes szívéből kacagott rajta.

 Ekkor jött be a Nagyi a szobába a teáskannával:

- Csoda, hogy ez a vén kakukk még mindig rikácsol, pedig annyi idős, mint én. Látom, mennyire tetszik, ha elmegyek, a tiéd lehet.

 - Nagyi, az mit jelent, hogy elmész? Azt hittem te mindig velem leszel.

- Tudod, Hugo, előbb-utóbb mindenki elmegy.

- Hova mennek?

- Én úgy hiszem, hogy a mennybe, az angyalok közé.

- Értem, és néha lejössz meglátogatni?

- Álmaidban tudunk találkozni, ha szeretnéd. Viszont nem tudok érted menni az óvodába.

Hugo elgondolkozott. Kis idő múlva megkérdezte:

- Ugye még nagyon sokszor jössz értem az oviba, mielőtt elmész a mennybe?

- Ameddig ez a vén kakukk rikácsol, addig még én is itt vagyok. – mondta Nagyi, és legyintett.

Hugóért hatra jött az anyukája, megpuszilta a Nagyit és mentek haza a kis kék autójukkal, a nagy barna házukba. Az úton anyukája próbálta kérdezgetni Hugót, hogy milyen volt az ovi, de a kisfiú nem figyelt. Túlságosan lekötötték a kakukkos óra körüli gondolatok.

Megvacsoráztak, és Hugo hamar lefeküdt. Nagyon fáradtnak érezte magát és semmi kedve nem volt hallgatni szülei szokásos elégedetlen mormogását, szóváltását.

Éjjel csodás álmot látott. Nagymamájával játszott az új dinoszauruszos játszótéren. A legmagasabb mászókákról integetett neki, hosszú csúszdákon csúszott le merészen.

Nagyi büszkén mondta: - Milyen ügyes nagyfiú lettél!

Másnap reggel boldogan ment oviba, azzal az elhatározással, hogy megkéri Nagyiját menjenek délután a dinoszauruszos játszótérre. Alvás után összecsomagolta uzsonnáját és kiült a folyosóra. A percek lassan teltek. Egyszer csak ismerős lépéseket hallott. Rohant az ajtó felé:

- Nagyiii!!

Az ajtó kinyílt, és apukája állt a küszöbön.

Ilyen még sosem fordult elő.

- Gyere, Hugo. Anya már vár.

Hugo annyira elszomorodott, hogy nem bírt megszólalni. Kis idő múlva kiszálltak az autóból egy ijesztően barátságtalan épület előtt, apával kézen fogva mentek fel a szúrós szagú, síkosra kijárt lépcsőkön. A 213-as ajtó előtt megálltak egy pillanatra, majd lassan kinyitották az ajtót.
Nagyi az ágyban feküdt, Hugo úgy látta alszik, kedves mosollyal az arcán. Mintha ő is Hugo álmát látná. Anya mellette ült egy széken és fogta Nagyi kezét. Apával összenéztek. Anya szeme könnyes volt, és apa kérdő tekintetére nemet intett.

- Hugo, Nagyi elaludt. – mondta Anya.

- Értem, de ha felébredt újra ő jön értem az oviba? – kérdezte Hugo.

- Nem, sajnos, már nem. – és Anyukája sírva ölelgette Hugót.


Pár nappal később ovi után Anya, Apa és Hugo átnéztek a Nagyi lakásába, minden rendben van-e. A szülők pakolászni kezdtek.

Hugo leült a kanapéra, és magába szívta Nagyi ismerős illatát. A levendulát még érezni lehetett, most a kávé enyhébb volt. Hugo ránézett a kakukkos órára és várta, hogy a kis mutató az ötösre érjen, a nagy mutató pedig egyenesen felfelé álljon. Azonban a mutatók nem mozdultak, megálltak peckesen 11 óra 23 perckor.

Hugónak ezzel szemben gyorsan forogtak a kerekek a kis buksijában, eszébe jutott a Nagyival folytatott beszélgetése. Felpattant, odatolt egy széket az óra alá és levette. Kérdezés nélkül rohant, ahogy csak bírt az Óráshoz a sarkon. Ide jöttek el néha a Nagyival beszélgetni, az Órással gyermekkoruk óta ismerték egymást.

Hugo szinte beesett az ajtón.

 - Lassabban fiam! Mi ilyen sürgős? – kérdezte az Órás.

- A Nagyi, a kakukk, tudja elromlott!! Meg kell javítania!! – lihegte a kisfiú.

- Hmm. Add csak ide. Ez az óra nagyon régi. Csoda, hogy eddig bírta. Én készítettem Nagyidnak, mikor megszületett. Akkoriban szép hangja volt, még kellemesen zenélt is. Na lássuk. Rúgó csere. Fogaskerekeket megolajozom, kitisztítom. Na jól van. Ráfér még egy kis csinosítgatás, de most már működni fog.

- Köszönöm!- mondta hálásan Hugo, és rohant vele vissza a Nagyi nappalijába. Felállt a székre és visszaakasztotta a falra. Leült a kanapéra és várt. A következő percben gyönyörű dallam csendült fel, és a kis kakukk ugyanolyan érdes hangon, mint szokta rikoltotta:

- Kakuukk, Kakuuukk!
Hugo tapsolt örömében. Nagyon boldog volt. Anya és Apa, akik beszaladtak a szobába a zajra, nem értették mi lelte Hugót.

 Másnap Hugo nagy örömmel ment óvodába, és várta a délutánt. Mikor az ajtó mögött hallotta az ismerős lépteket, felpattant és rohant: - Nagyii!

De az ajtóban ismét az apukája várta. – Hol van Nagyi? – kérdezte apukáját.
Apa kissé felemelte a szemöldökét: - Hát a Nagyi elment, fiam. Tudod. A mennybe.
- Igen, tudom, de már megjavította az Órás az órát Apa! Már működik!

 Apa nem értette, csak szorosan átölelte Hugót. - Nagyi nem jön vissza többé, fiam. – mondta Apa és könnyes volt a szeme.

Hugóval összeborulva sírtak. Hugo nagyon csalódott volt, de lassan megnyugodott és elmondta apukájának az álmát.

Aznap délután a család együtt játszott a dinoszauruszos játszótéren, a legnagyobb mászókák tetejéről integetett a kisfiú a szüleinek, és mikor a legnagyobb csúszdákon bátran lecsúszott, lent apukája és anyukája azt mondták: - Milyen ügyes nagyfiú lettél!

 hugokakkukkosora_stegoszaurusz001.jpg

Hugo boldog volt és álmában továbbra is együtt játszott, és teázott nagymamájával, annyiszor ahányszor csak kedve volt.

 

Írta: Bűdyné Vági Eszter, 2016.

 

 

Szólj hozzá!

Az anyaság különleges képességeket kíván

2016. szeptember 21. 21:29 - Capmaci

A szülinapi buli

- Már megint esik! – panaszolta Lili, és kis homlokát lemondóan az ablaküvegnek támasztotta.
- Mondtam én neked reggel, hogy menjél ki játszani, mert hamarosan jön az eső. – szólt anyukája a konyhából. Hangja kicsit szomorkásnak tűnt.

- Anya, gyere játssz velem!- kérte Lili.

- Nem tudok most, vendégek jönnek hozzánk, készülődnöm kell. – mondta anya és egy nagy halom tányérral zsonglőrködött éppen át a konyhából az étkezőbe. – Miért nem mész át Lucához addig? Majd szólok, ha megérkeznek nagyiék.

 - Na jó. – mondta Lili és még visszapillantva látta, ahogy anyukája egy óriási halom zöldséget hámoz, aprít, mos hihetetlen gyorsasággal.

Lucánál ott találta Lenkét is.

boszik_1_opt.jpg

 – Hozzátok is vendégek jönnek? – kérdezte tőle együtt érzően Lili.
- Nem, nálunk anya a rózsákat gondozza, és ilyenkor csöndben kell lenni. Klasszikus zenét hallgattat velük, és mindegyiket egyenként végigsimítja. Nekem ez olyan uncsi. Én labdázni akartam, de azt mondta ne zajongjak.

- Engem meg anya szobafogságra ítélt. – mesélte Luca.

- Mit csináltál? - kérdezték egyszerre ketten.

- Hát, csak egy kis kekszet akartam enni. Ott van a nappaliban a szép virágos díszdobozban. Tudom, hogy nem szabad ebéd előtt édességet enni, de gondoltam úgysem látja. Odaosontam és óvatosan felemeltem a fémtetőt, már a kezem rajta volt a kekszen, mikor anya kiszólt a konyhából:
- Látom ám, miben mesterkedsz! Tudod, hogy nem eszünk édességet ebéd előtt. Sipirc a szobádba, és ne is gyere ki, míg nem szólok.

- Fogalmam sincs, hogyan jött rá. Nagyon csendben voltam. – gondolkodott el Luca.

- Képzeljétek, - mesélte Lili - az én anyukám meg mindig megmondja milyen idő lesz. Akár mit is mond a tévében a bácsi és nem számít apa mit mond. Anya reggel felkel és például azt mondja: - Ma vihar lesz. – és gondterhelten ráncolja a homlokát hozzá. Utána hozzá teszi: - Palacsintát fogok sütni.
- Hogyan jön a viharhoz a palacsinta?? Ezt mondjátok meg nekem. Kint villámlik, dörög, zuhog, az én anyukám meg békésen dúdolgatva süti a palacsintát földöntúli elégedettséggel az arcán.

- Nem semmi! – mondta Lenke és Luca egyszerre.

- Ráadásul, mikor eljöttem láttam, ahogy óriási késsel villámgyorsan szeleteli a répákat, mint valami robotgép.

- Hűűű! - mondták ismét a barátnők.

Most Lenke kezdett bele: - Képzeljétek, nálunk anya beszélget a macskával is. A rózsái után ő a második számú kedvence. Figaro persze vissza is él a helyzetével. Állandóan anya ölében akar lenni, és mikor odamegyek, hogy megsimizzem, megkarmol. Nem beszélve arról, hogy én is szeretnék néha anya ölében lenni. Tudom, hogy már öt éves vagyok, de akkor is. Anya kell.
Lenke elsírta magát, a többiek megölelgették.

 

- Gyertek Lányok! Indulunk! – hallatszott a földszintről Luca anyukájának a hangja.

 A három lány, Luca, Lili és Lenke egy-kettőre az előszobában termettek.
- Hova megyünk? – kérdezte csodálkozva Lili.

- Hozzátok, ebédre. Anyukád most telefonált, hogy nagymamád nem tud jönni.
- Mindhárman?

- Mindhárman, bizony.

 - Hűha, ilyen még nem volt, mióta az ovi elkezdődött! - lelkesedett Lili.

 

Kisvártatva mind a hatan a kertben ültek Liliéknél: Lili, és anyukája Lotti, Luca és anyukája Lívia, Lenke és anyukája Lisa. Gyönyörű faragott kerti asztalnál, könnyű kerti székeken kényelmesen elhelyezkedtek.

- Isteni illata van! – szólalt meg Lisa, miután Lotti egy szemvillantás alatt feltálalta az ebédet.

- Persze nem olyan finom, mint a te rózsáidé. – válaszolta Lotti. - Nem is tudom hogyan csinálod, hogy mindig olyan gyönyörűek! Teli pirosak és harmatosak.

- A zene és a szeretet különleges hatással van a növényekre és az állatokra is. – válaszolta Lisa, két falat között.

Ezután némán ettek tovább, annyira lefoglalták őket a mennyei ízek.
 
Ebéd után a lányok elkéredzkedtek játszani. A három anyuka egyetértésben kortyolgatta kávéját a teraszon.

boszik_anyukak_opt.jpg - Már megint jönnek a viharfelhők. – szólalt meg aggódva Lisa, a nagy fekete gomolyfelhőkre mutatott az égen. Megyek betakarom a rózsáimat.

- Ne siess, majd csak estére érnek ide. – válaszolta Lotti, és elmosolyodott.
Hirtelen kisütött a napocska és az idő valóban barátságosabbnak tűnt.

- Még mindig aggaszt a múltkori eset, Lottikám? – kérdezte Lívia.

- Nem, dehogy, miért kérded?

- Mert mostanában sokszor van vihar, vagy eső.

- Jaj, ne mondd már! Nincsen mindig rossz kedvem.

- Nem jó, ha a hangulataid irányítanak. Rád férne egy kis léleksimogatás.

- Minek nekem pszichológus, ha te kérés nélkül is turkálsz a gondolataimban? – kérdezte már-már dühösen Lotti.

- Ajaj, na mégiscsak megyek a rózsáimhoz – szólt az eget kémlelve Lisa.
- OK, lányok, kezdjük elölről. – szólt Lívia, - bocsánatot kérek.
- Képzeljétek, - folytatta – Lucát rajtakaptam, amikor édességet akart elcsenni engedélyem ellenére. Olyan finoman és halkan tud mozogni, és olyan gyorsan, mint egy macska. Utolsó pillanatban hallottam meg a gondolatait.

Lisa folytatta: - Lenkét meg egyszerűen nem lehet kiengedni a kertbe. Amerre csak jár, leszáradnak a rózsáim, már Figarót is elkezdtem félteni. Lenke megsimogatta múltkor, és hirtelen elkezdett hullani a szőre. Lassan nem merem az ölembe venni. - Bárcsak én is a fejébe látnék. – sóhajtotta végül.

Lotti csendben üldögélt, elgondolkozott azon a múltkori eseten.
- Tudjátok, hogy nem szabad túl sokáig együtt lennünk, lányok.

- Ugyan, - nyugtatta Lívia –  olyan ritkán találkozunk, jár nekünk ez a kis idő.
Lisa egyetértett: - Múltkor sem vette észre senki. Mit tegyünk, ha egyszer a gyermekeink kedvelik egymást? Nekünk meg annyi a teendőnk?

- Értem én, de megállítani az időt? Nem túlzás ez? – kérdezte aggódva Lotti.
- Élvezd! Ahonnan jövünk, ott ez a természetes. Sehol egy időmérő eszköz, csak a korlátlan létezés. Ezt kellene átélniük a többi anyukának is, és akkor ők sem öregednének! -  mondta Lívia és kis tükrében megigazította a mindig tökéletes sminkjét.

Szeretnék Lenkének szülinapi zsúrt rendezni. – jelentette ki bátortalanul Lisa. – Segítetek?
Majd hozzátette: - Úgy érzem jót tenne a kapcsolatunknak.
Vállalom a főzést! – lelkesedett Lotti.

Én meg elkészítem a meghívókat, és segítek díszíteni. – mondta Lívia.

- Rendben, a neveket, címeket Lili lediktálja neked. Tavaly mi csináltuk a meghívókat, és képzeljétek, mindet megjegyezte. Akármit hall, vagy lát, mindent megjegyez.

Itt a beszélgetés félbemaradt, mert a lányok visszatértek az asztalhoz édességet kérni. A buli részleteit e-mailben egyeztették. Mind egyetértettek abban, hogy különleges napon kell lennie. Bármi is történjék.

A meghívó a következőképp festett:

boszik_hoember_opt2.jpg
Végül hét gyermek jött el a buliba, Lucán és Lilin kívül. Mivel Lisa, Lívia és Lotti vállalták a felügyeletet, a szülők boldogan hagyták ott csemetéiket. Lisa villája egy 20. század eleji épület volt, gyönyörű faragott oroszlános lépcsősorral. A kertben persze mindenütt rózsák virítottak, különböző színekben. A kőkerítésen a borostyán nem engedte be a kíváncsi pillantásokat. A bejáratnál egy óriási keljfeljancsibácsi fogadta a látogatókat, kedvesen emelgette a kalapját.

boszik_keljfeljancsibacsi_opt.jpgA pillangókkal díszített asztalt a nappaliban helyezték el, mellette nagy teret hagyva táncnak és játékoknak. Lufik és nyalókaformájú díszek lógtak a mennyezetről. Mikor mind megérkeztek elénekelték Lenkének a – Boldog Szülinapot! és Lotti felvágta a gyönyörű fehér hóember alakú tortát. A szeletek ripsz-ropsz a tányérokon teremtek. Még Figaronak is jutott egy szelet, akit biztonság kedvéért Lisa a konyhába zárt.
A tortázás után mindenki átadta az ajándékokat Lenkének, aki mindent lelkesen kibontott és megnézegetett. Kapott kirakókat, kifestőt, csillogós tollakat és egy plüsscicát is, aki Figarora hasonlított. Lenke nagyon örült mindennek, de a cicát inkább anyukájának ajándékozta.

Az ajándékozás után következett a játék. Székeket raktak körbe, eggyel kevesebbet, mint amennyi gyermek volt. Elindult a zene, és amikor megállt, le kellett ülniük gyorsan valamelyik székre. Akinek nem maradt hely, az kiesett. Majd kivettek egy széket és ment a zene tovább. A győztes az lett, aki az utolsó széket elfoglalta. A következő játékhoz fel kellett venni egy szemellenzőt, és fakanalat venni a kezükbe. Vakon meg kellett találni az elrejtett lábast a teremben és aki megtalálta apró finomságokat talált alatta. Az utolsó játékhoz mindenki kesztyűt húzott és késsel, villával nekiestek egy halom újságpapírnak. Első látásra legalábbis az volt, de mikor sok réteget lefejtettek már, előkerült alóla egy nagy szelet finom tejcsokoládé. Persze ezt is csak késsel, villával lehetett megenni.

 Játék után zenét raktak be, és vidáman táncoltak.

Figaro egyszer csak megunta a bezártságot, és kihasználva, hogy Lotti bement a konyhába a szendvicsekért, kislisszolt az ajtón. A nappaliban megijedt a hangos zenétől és végigszáguldott a feldíszített asztalon. A pillangók szétröppentek, és össze-vissza repkedtek a szobában. A gyerekek sikítozva kiszaladtak a kertbe, a pillangók utánuk, és végül Figaro. Néhány lufi is elszabadult és kirepült, majd fennakadt a fákon.

Lisa utánuk szaladt: - A rózsáim! Lenke állj, a rózsáim!– kiáltozta.

Lívia és Lotti is mentek segíteni visszaterelni a gyermekeket. A kertben érdekes látvány fogadta őket. A gyermekek, a pillangók, Figaro. Mindenki mozdulatlan állt, akár egy kőszobor.

Bocsánat lányok, de szükséges volt! – mondta Lisa. Így is kettő , nézzétek Jaj, és Figaro! Figaro Lenke kezében volt éppen, és a mozdulatlanság ellenére is lassan hullott róla a szőr. Lenke mögötti bokrok pedig hirtelen leszárították gyönyörű virágaikat.

Hogy a gyerekek ne vegyék zokon a varázslatot, Lotti besötétítette az eget és mikor mindenki megmozdult világító lámpások voltak a kezükben.

– Háromra engedjük fel együtt! Kívánjatok valamit! – mondta Lotti és Lívia, akik igyekeztek menteni a hangulatot.

- Egy, kettő, három! – hangzott és 13 fényesen világító lámpás repült az égre, egy-egy suttogott gyermeki kívánsággal.

Igen ám, de ezek a kívánságok a három különleges anyuka jelenlétében azonnal teljesültek. Először Lisáé, mert a rózsabokrokra üvegbúra került. A többi kívánság nagyjából egyszerre érkezett az égből. Cukorkaeső, pattogatott kukorica zápor, majd hópelyhek estek. Egy szép rózsaszín víziló is leereszkedett az égből, és körbe-körbe rohangált a bokáig érő cukorkaszőnyegen. Majd óriási buborékok jelentek meg különböző színekben, és mikor szétpukkadtak üveggolyókká változtak. Néhányan új korcsolyával, vagy labdával álltak a kezükben. A gyerekek ujjongtak. Csak Lenke tűnt kicsit szomorúnak.

Mire a szülők elvitték a gyerekeket, Lotti és Lívia nagyjából összelapátolta és zacskókba rakta a rengeteg apró égi kívánságot. Mindenki hazavihetett egyet adagot belőle.

Az óriási keljfeljancsibácsi a távozóknak is lelkesen integetett. A gyerekek hazaérve lelkesen mesélték a buli eseményeit, ám a szülők bizonyos részleteket hitetlenkedve fogadták és úgy gondolták csak a gyermeki fantázia szüleményei.

- Egész jó buli volt. – állapította meg Lisa, miután mindenki hazament, és nekiállt összeszedni a tortamaradékokat a tányérokról.

Lenke szomorúan üldögélt egy széken. – Igen, elviselhető volt. – válaszolta.
- Mi a baj? – kérdezte Lisa megdöbbenve.

- Nem teljesült a kívánságom! Pedig mindenki másé igen. – mondta csalódottan és sírva fakadt. Lisa megsimogatta Lenke haját, és kedvesen az ölébe vette.

– Mi volt a kívánságod, édesem?

- Hát ez. – szipogta Lenke és melegség töltötte el a szívét.

boszik_utolso_opt.jpg- Lisa elmosolyodott, és boldogan ölelte kislányát.

Közben arra gondolt: Mit érnek boszorkányos képességeink, ha saját gyermekeink vágyait nem ismerjük?

Azt hiszem lesz mit megbeszélnünk a csajokkal a következő találkozáskor.

A Tövis utca környékén még sokáig fel-fel bukkant egy fehér lepkeraj, hol erre, hol arra szálltak, az arra járó gyermekek nagy örömére. A felnőttek meg tudtak volna esküdni, hogy csak papírdíszeket fúj a szél.

Szólj hozzá!

Az átutazó - hatodik fejezet és hetedik fejezet

2016. március 25. 15:52 - Capmaci

Hatodik fejezet

Hazaérve megszárítkozott, szerencsére erősen sütött a nap és átjutott az erdő nagy fái alatt álló pici kunyhóhoz is. Bandi kiült kedvenc farönkjére, rágyújtott egy pipára és nekiállt faragni.

– Ez az igazi – gondolta – a kétkezi munka. Kézzelfogható eredményhez vezet, és egyből látod, amit teremtesz.

Hosszasan munkálkodott, és már majdnem besötétedett, mikor elkészült művével. Arra járt Talpas, a medve, és meglapogatta Bandi hátát.

- Megköszönni jöttem, amit értem tettél, erre te meg az ellenség arcát faragod meg?

- Ez egy ember, jól látod. De nem ő a legnagyobb ellenséged, hanem te magad.

- Ezt hogy érted? – brummogta Talpas.

- Ha engeded, hogy gyűlölet, düh és félelem vezessen utadon, akkor nem tudod beengedni a szeretetet. Így örök hiánnyal élsz a lelkedben.

A medve elgondolkozva nézett rá.

- Éjjel csodás álmot láttam. – folytatta a manó, és elmesélte, amit az Anya-forrásnál átélt.

- Hmm. – vakarta állát a medve – Most már látom.

 Talpas a bajuszos, határozott tekintetű fiatalembert szemlélte, akit a farönkből Bandi kifaragott.

- Akkor ez a szobor te vagy.

 

Hetedik és egyben utolsó fejezet avagy történetek, melyeket suttog a víz

Kevésbé mozgalmas napokon Bandi, a manó hosszan elüldögélt a rét mellett folydogáló patak partján. Volt egy kedvenc girbegurba törzsű fája, ennek támaszkodott, és csendesen figyelt. Amikor már egy jó ideje figyelt, a víz csobogásában ritmusokat és dallamokat vélt felfedezni. Másnap is eljött, és ugyanígy figyelt. Harmadnap is. Egészen addig, míg értette a patak nyelvét.
Egyik napon, amikor Bandi már nagyon jól értette a víz szavát, egy szomorú történet úszott felé a városból.

„Egy lány az első gyermeke születése után nem sokkal elveszítette az édesapját. Egyik napról a másikra. A lány vigasztalhatatlan volt:

- Nem figyeltem rá eléggé, azért ment el! – vádolta magát.

A másik nagy fájdalma az volt, hogy éltében sosem mondta apukájának, hogy szereti.

– Bárcsak még egyszer megölelhetném, és mondhatnám neki, hogy mennyire szeretem!

A lány évekig nem tudta elengedni ezeket a gondolatokat. Egy napon betért egy templomba és felnézett a virágdíszes, kazettás mennyezetre. Mikor megszólalt az ének, a lánynak potyogtak a könnyei. Úgy érezte ez az a hely, ahol biztonsággal elengedheti édesapját, mert a szívében ott marad örökre.”

A manót szíven ütötte a történet, annál is inkább, mert a lány édesapja egy nagyszívű, mormogós, meg nem értett ember volt, aki kedvtelésből pipázott, és rendszeresen járta az erdőt. Ez volt az egyetlen hely, ami megnyugtatta a benne háborgó indulatokat.

A lány történetével szeretet költözött a manó szívébe, nem tudta mi ez a furcsa melegség. Kipirult és erőre kapott.

- Értem már. Itt az idő. – mondta könnyes szemmel Bandi, és meglepően könnyűnek és elégedettnek érezte magát.

 

A mókus, aki másnap reggel a manó kunyhójánál ugrált el, már nem talált ott senkit, csak az ablakpárkányon egy kis pipát, amelyben kialudt a parázs.

Szólj hozzá!