II. Csodakanalak

 „Myrrhis a csalánteát kavargatta egy esős estén, mikor egyszer csak kopogást hallott. Biztosan a szél csapkodja a zsalugátert – gondolta. Majd újra hallatszott a kopogás, de erősebben. Letette a főzőkanalat és kikukucskált. Ám a viharos szürkeségben semmit nem látott. Nem volt rossz előérzete, így ajtót nyitott. Egy alaposan elázott erdei tündér kért bebocsátást. Myrrhis félrehúzódott, hogy a jövevény beléphessen. A tündér belibbent, és keze finom mozdulatával betette maga mögött az ajtót. Lekucorodott egy kényelmes fotelbe és szemével a falakon lógó festményeket pásztázta. A lány elétett egy csészényit az éppen elkészült teából. A tündér egy biccentéssel megköszönte a teát és magához vett egy szamócát az asztalon lévő gyümölcsöstálból. Vizes kabátját a székre tette száradni és magára húzott egy takarót. Látványosan otthon érezte magát. Eközben a manótündérlány mézet és kiskanalat tett az asztalra. Leült a tündérrel szemben. Egy ideig csendben nézelődtek. A tündér a berendezést, Myrrhis a tündért. Nem akarta feltűnően bámulni, de nem tudta levenni szemét kékes, csillogó bőréről, finom, hosszú ujjairól és bársonyos hajáról. A fülei hegyesek voltak és folyamatosan forogtak, mintha minden apró neszt észlelnének. Szemeiből végtelen tudás és huncutság áradt. Kis idő elteltével a tündér átmelegedett, és egyre jobban érezte magát. A szeme, haja színe mintha élénkebb lett volna, mint amikor belépett az ajtón. A tündér belekortyolt a teába és rámosolygott a lányra. Myrrhis nagyon zavarba jött, gyorsan egy kiskanál után nyúlt és sietősen kavargatni kezdte vele a teáját. Igen ám, de a kanál nem engedelmeskedett. A nyele fura ívben visszagörbült, mintha tiltakozását fejezné ki. A tündér elnevette magát és kiemelte a csészéből a kiskanalat.

 - Nem gondoltam, hogy ezek még megvannak! Ráadásul működnek is!

Myrrhis tátott szájjal meredt az erdei tündérre. Nehéz megmondani, hogy mély, de egyben csilingelő hangja volt rá ilyen hatással, vagy az amit mondott.
A tündér folytatta:

- Ezeket a kanalakat én készítettem neked, vagyis az édesanyádnak. Pontosan hatot. A hat legfontosabb főzethez. Varázserővel bírnak. Növelik a gyógynövény főzet hatásfokát, és segítenek elkészíteni. Kiválasztják a hozzávalók mennyiségét. Ám, ha nem tudod melyiket melyikhez használd, akkor haszontalanok és nem együttműködőek.

Időközben a manótündérlány valamennyire magához tért a kábulatból, és azt kérdezte:
- Hogyan tudom megkülönböztetni őket?

A tündér felemelte egyik szemöldökét:

- Ti halandók, erre sem emlékeztek.. aztán kicsit kedvesebben folytatta: - Rakd egymás mellé egy fiókba a kanalakat, amikor szükséged van az egyikre, csak mondd: „Jöjj és főzz velem!” Az a kiskanál fog felgörbülni, aki a legjobban ért az adott főzet elkészítéséhez.

 - Ez csodálatos! Így sok újat tanulhatok tőlük! Nem is tudtam, hogy ezek a régi kanalak ilyen erővel bírnak! – ujjongott Myrrhis.

Felbátorodva kérte a tündért, hogy meséljen az édesanyjáról, akire sajnos csak halványan emlékezett. A jövevény azonban felállt a székből és így szólt:

- Hálával tartozom, mert beengedtél. Ezért osztottam meg veled a kanalak titkát. Most viszont indulnom kell, elállt az eső.

A tündér felvette kabátját, és az ajtóhoz libbent.

- Viszontlátásra ezer év múlva! - mondta búcsúzóul, és felejthetetlen vigyort küldött a lány felé.

- Legalább a nevedet mondd meg! - pattant fel Myrrhis is, de a látogató már kiröppent.

A szél az eső illatát és egy nevet sodort felé: „Kristály”.

Az ajtó becsukódott és a manótündérlány lerogyott a karosszékbe.”

Másnap reggel azt hittem, – fejezte be a történetet Myrrhis - hogy csak álmodtam az egészet, de körülnézve a szobában különös dolgot vettem észre. Furcsa derengő fény vette körül azokat a tárgyakat, amelyekhez a tündér hozzáért.

Mugot olyannyira lekötötte a történet, hogy elfelejtette lenyelni a szájában lévő dinnyedarabot. Myrrhis megígérte, hogyha legközelebb meglátogatja, megmutatja neki a könyvet, amelyet a házikóban talált „A gyógynövényekről és az életről” címmel.

Tovább a 3. fejezetre

Myrrhis és Mugo
a két manótündér megfejti származásának titkát

I. Az igazi kincs

Mugo a manótündér egy kis házikóban éldegélt a fenyőerdő szélén. Szőrös, nagy orrú varázslény volt. Neki is volt szárnya, mint a tündéreknek, de túl kicsi volt és nem tudott vele repülni.

 Házikója kis veteményesében sárgarépát, paszternákot és sóskát nevelgetett. Kertjében egy terebélyes vadalmafa is kínálta gyümölcseit. Mugo nagyon szeretett olvasni. Kedvenc történetei elásott kincsekről, rejtélyekről szóltak. Egy napon úgy határozott, hogy a végére jár ezeknek a történeteknek.

Összecsomagolta a legszükségesebbeket: lapátot, bicskát és egy szép nagy almát. Kis hátizsákjával elindult a patak mentén a sodrás irányába. Mosolyogva nézte a patakban ugrándozó halacskákat. Mikor lehajolt, hogy igyon a kristálytiszta vízből egy vörös fenyőt látott tükröződni a habokban. Megfordult, hogy jobban szemügyre vegye a különleges fát. Szürkés színű törzsén egy nyílást fedezett fel, melyen éppen átfért. Amikor átbújt rajta, egy erdei ösvényen találta magát. Igen ám, de az út a sűrű, sötét erdőbe vezetett. A manótündér ijedten, óvatosan lépkedett az óriási tűlevelű fák között. A homokos talajban apró fényes kavicsok lapultak. Egy szakaszon gyönyörű, türkiz színűek fenyőt formáztak. Mikor Mugo megállt, hogy alaposabban szemügyre vegye őket: eltűntek.

 - Vajon hová tűnhettek? - tűnődött magában.

Már nem félt. Letelepedett egy kőre és megette az almáját. A pihenő után gyorsabban szedte a lábacskáit, mert eszébe jutott a cél, amiért jött: megtalálni a kincset. Vajon milyen lehet? – elmélkedett. Lehetséges, hogy egy nagy ládát találok, benne magokat a veteményesemhez vagy akár aranypénzt és gyöngyöket? Hirtelen neszezést hallott a bokrokból. Körülnézett. Most vette csak észre, hogy egy málnásba tévedt. Pár bokorral arrébb egy nagy szőrös hátat pillantott meg. Nem várta meg, míg a medve felé fordítja a fejét, hanem futásnak eredt. Apró lábai alatt ismét meglátta azokat a furcsa csillogó kavicsokat. Most rózsaszínűek voltak és medvét formáztak. Mugo annyira meglepődött, hogy összeakadtak a lábacskái, elesett, és arcocskája belefúródott a homokba.

Amikor kinyitotta a szemét egy kis ágyikóban találta magát. A takaróra apró türkiz gombák voltak festve. - Elszenderedhettem - gondolta. A házikó falain lógó apró, színes festmények virágokat, pillangókat és erdei gyümölcsöket ábrázoltak. Az asztalkán egy kancsó volt, mellette pohárral, rajta egy cetli az alábbi felirattal: ’Igyál meg!’ Mugo nagyon szomjas volt, mohón megitta a pohár tartalmát és újra töltött. ’Kicsit édeskés ez a víz.’ - gondolta.

Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta egy vidám manótündérlány.

- Ízlett a bodzaszörp? Én készítettem.

Mugo nagy szemekkel nézett rá. Még sosem találkozott másik manótündérrel. Mostanáig azt hitte, ő az egyetlen.

- Myrrhis vagyok, gyere, megmutatom a bodzabokrot, amiről a virágot szedtem!
Mugo szó nélkül követte a lányt.

A kis házikó mellett gyönyörű bodza, málna és szederbokrok kínálták javaikat. A réten mályvarózsa, katáng és sok más Mugo számára ismeretlen virág nyílott. Myrrhis elmagyarázta, hogy a varázsréten rengeteg gyógynövény él.

 - Sokféle betegséget, sérülést meggyógyítanak. Csak tudni kell melyik mire való. Én teát, krémet és festéket készítek belőlük. Be is kentem varázsmogyoró krémmel az álladat, hogy hamarabb meggyógyuljon.

Mugo ekkor vette észre a szája alatt dudorodó sebet. Eszébe jutott az erdei ösvény. Végre megszólalt:

- Mondd meg, kérlek, mik azok a furcsa kavicsok az erdei ösvényen?

Myrrhis meglepődött. - Nem tudod? Ők a Nyápicgombák. A vándorok segítői, megeszik a félelmet. Sokszor lefestem őket.

Myrrhis még sok érdekes történetett mesélt, többek között egy nagy könyvről, amiből megtanulta hogyan különböztesse meg a növényeket a réten.

- A főzetekhez a csodakanalakra is szükség van. - mesélte.

- Csodakanalak? - kérdezte Mugo.

 - Igen, – mondta a manótündérlány - de ezt majd legközelebb mesélem el, mert ha most nem indulsz haza, rádsötétedik az erdőben!

Myrrhis rakott Mugo hátizsákjába szedret és egy keveset a varázsmogyoró krémből, hogy otthon is tudja kenegetni a sebét. Mugo észre sem vette, hogy hazaért, annyira elgondolkozott azon, amit látott és hallott.

Mikor kipakolta a hátizsákjából a lapátot eszébe jutott a kincs. - Úristen a kincs! Elfelejtettem megkeresni! Hogy lehet ez? Kicsit elszomorodott, de mikor megtalálta a Myrrhistől kapott krémet és a szedret felvidult. „Ez a lány igazi kincs.” – gondolta és melegség töltötte el a szívét.

Tovább a 2. fejezetre