Amint Hugó kilépett a pékség ajtaján a Lujza asszonyságtól kapott finomságokkal, rohant, ahogy csak bírt, a kórházig. Itt pihegett egy kicsit, mielőtt felszaladt a lépcsőkön a bejárathoz: apa már várta. A kórház a pékségtől csak néhány háztömbnyire ágaskodott az ég felé furcsa, díszes tornyaival, tetőteraszával és Rafael arkangyal egy emelet magas szobrával a főkapunál. A bejárat felett a következő felirat ékeskedett: „Isten meggyógyít”.

Ez volt az utca legmagasabb épülete. Négy emeletet számolt meg Hugó, és a rejtélyes tornyokat, ahonnan minden valószínűség szerint pompás kilátás nyílhatott a kisvárosra, csak senki sem tudta, hol van a bejáratuk. Az eredeti tulajdonos a tetőn gyönyörű belső kertet alakított ki, padokkal, rózsalugassal és selyemakácokkal. A csillogó szürke kavicsból kirakott utacskákat selymes zöld pázsit szegélyezte. A kacskaringós kis út egy apró kőhídon is átvezetett, melyet két kőangyalka őrzött. A híd alatt egy kis patak folydogált, mely egy varázslószerű arc szájából indult útnak, és egy kis tavacskában ért véget, ahol szívesen sütkéreztek a békák a tavirózsák levelén. A patak partján szomorúfüzek lógatták ezüstös zöld ágaikat. Ezek a fák kisebbek voltak, mint a nagyvilágban, ahogy az összes többi fa a kertben. A kertnek volt még egy különlegessége: mindig zöldellt. Télire egy üvegkupola védte a hideg ellen, ami a feltaláló tulajdonos zsenialitását tükrözte. Ezen kívül szinte semmit nem lehetett tudni róla, mert semmilyen dokumentum nem maradt a városra. Mikor birtokba vették az épületet, már régóta lakatlannak tűnt, és a tökéletesen berendezett termeken kívül mást nem leltek benne.

Az épület hosszú, mennyezettől a földig érő ablakaival, tágas, magas termeivel, komoly hangulatával éppen megfelelt kórháznak. A földszinten volt a váróterem, ahol a különböző vizsgálatokra vártak az emberek. Mindenki békésen üldögélt és beszélgetett. A padsorok között levendula illatozott fehér, szögletes virágtartókban. A falakon gyönyörű tájakat és boldog pillanatokat ábrázoló képek függtek. Valahogy ebben a környezetben mindenki átalakult. Aki panaszosan jött be, és a mellette ülőre árasztotta problémáit, általában a második mondatnál elfelejtette, mit is akart mondani. Helyette a virágokat szagolgatta, és régi, szép emlékeit kezdte megosztani a padtársával.

Az első emeletre egy nyikorgó, fémes illatú felvonóval lehetett utazni, amelyet kiszállás után le kellett küldeni, hogy a következő utas be tudjon szállni. Lefelé kizárólag egy márvány csigalépcsőn lehetett jönni. Így a fekvőbetegeket a földszinten helyezték el, az épület másik szárnyában.

A járóbeteg férfiak kerültek az első emeletre, a második emeletre pedig a nők. A harmadik emeleten a gyermekek kaptak helyet.

Az első és második emeleten óriási bársonyfüggönyök szegélyezték a tüllel lefátyolozott ablakokat, amelyek a fényt éppen megfelelő mértékben engedték be. Napsütéses időben a függönyök csillogni látszottak. Körülbelül nyolc ágy fért el a termekben. Bőven és jól megfértek a tulajdonos által otthagyott bútorokkal. Az ablakok két oldalán kényelmes karosszékek sorakoztak, melyek koros, méltóságteljes dámákra hasonlítottak fodros szoknyáikkal. Középen egy teázóasztal állt, nyolc székkel. Az asztalon friss víz és némi zabkeksz csábította a leülni vágyókat. Az uzsonnát mindig itt fogyasztották el a szoba lakói, utána pedig kártyáztak, vagy társasjátékoztak. A nagyobb termekben kandalló is volt. Téli napokon a betegek odahúzták székeiket, és olvasgattak. A termek két sarkát két terebélyes ruhásszekrény foglalta el, melyek biztonsággal elnyelték a bentlakók minden ruháját és egyéb ingóságát. A másik két sarok két üvegvitrines szekrényt rejtett, melyek alsó, kulcsos faajtókkal ellátott részében társasjátékok, sakk és kártya lapult. Felső, üvegajtós részükben pedig bőrkötetes könyvek sorakoztak, a gerincükön arany betűk hívogatták az olvasni vágyókat.

A férfiak emeletén kék volt minden szoba, a nőkén bordó, barnás árnyalatokban játszott. Ezen a két szinten a folyosók egy-egy félkör alakú teraszba futottak, ahol kényelmes napozószékek kényeztették a beléjük huppanókat.

A gyermekek emeletén a falak napsárgák, a függönyök és a bútorok rozsdabarnák voltak. Színes gyermekrajzok hoztak vidámságot a folyosó falai közé. Ennek a szintnek a legnagyobb termében játszóházat alakítottak ki.

A bentlakókra egy elhivatott szakács főzött, így pompás ételeket ettek, igazi tápláló, gyógyító eledeleket, tele szeretettel.

No, de érkezzünk meg a negyedik emeletre, hiszen ide igyekezett Hugó is az apukájával! Gyalog mentek fel, a liftet szabadon hagyták a közlekedő betegeknek. A második emeleten Hugó kicsit megállt, és szomorú szívvel gondolt a nagymamájára, akit egy évvel ezelőtt a 213-as szobában látogatott meg.

A negyedik emelet egyáltalán nem tetszett a kisfiúnak: falai halványlilák voltak, a függönyökön apró virágok bontották ki szirmaikat. Fehér bútorok és apró babaágyak álltak az anyák ágyai mellett. Kellemes virágillat töltötte be a termeket, amit Hugó elviselhetetlennek talált, ugyanúgy, mint a csecsemők felszálló madárrajra emlékeztető sírását. Apukájával leültek egy padra a folyosón, egy nagy pocakos hölgy mellé, aki hálóruhában és fodros köpenyben pihent. Szemben a falon lila keretben egy csöpp gyermek aludt, fehér bolyhos takarón. Ezektől a képektől Hugó megborzongott. A csecsemőnek furcsán nagy volt a feje, a lábai meg kicsik és kacskák.

Ebben a pillanatban anyukája jelent meg, és örömmel tolta maga előtt gurulós kiságyikóban az új jövevényt. Hugó bekukucskált a kiságyba. Szívecskés takaróba burkolt, gyűrött arcú, vöröses kis lényt látott, aki úgy tátogott, mint egy szárazra vetett hal.

– Ő a kishúgod, Csilla – szólalt meg Hugó anyukája.

Hugó furcsának találta, hogy rokonságban van a kiságyikó tartalmával.

– Te is ilyen kisbaba voltál, Hugó – folytatta az apukája, látva Hugó tanácstalanságát.

– Ilyen nyápic voltam és gyámoltalan? Ez annyira... ijesztő.

– Igen, de mi szeretettel vigyáztunk rád, ahogy most Csillára fogunk. Ebben te is segíthetsz nekünk.

– Én nem nyúlok hozzá. Olyan nyálkás a bőre.

– Mert most született. Meg fog szépülni, napról napra szebb lesz és ügyesebb, ahogy te is, Hugó.

– Hiszem, ha látom. Ugyanolyan bőgőmasina lesz, mint a többi itt? – mutatott a termekre a kisfiú.

– Hát az elején sokat sírnak, az biztos. Tudod, ők így beszélnek.

– Még beszélni sem tud?

– Nem, Hugó, se járni, se beszélni, és foga sincsen, nekünk kell etetni, anyatejjel.

Hugónak ez kezdett sok lenni: nem beszél és nem is jár? Hogyan fognak tudni így játszani?

De az anyukája mintha olvasott volna a fia gondolataiban, azt mondta:

– Ne aggódj, hamar megtanulnak enni, járni, beszélni, és te is sok mindenre megtaníthatod majd. Addig pedig elég, ha néha megsimogatod, vagy beszélsz hozzá, hogy megismerje a bátyját, aki a legértékesebb kincs lesz számára a világon.

- Fontos leszek neki?

– Már most is fontos vagy neki, csak nem tudja kifejezni. A testvérek vannak a legközelebb egymáshoz.

Hugó értette is, meg nem is, de valami szorongatót mindenképpen talált a légkörben. Nem tudta, hogy a csecsemők és a virágok illatának keveredése, vagy a furcsa kis csukott szemű jövevény okozta, de ki akart menni az osztályról. Meg sem várta, míg apja a 414-es teremhez kíséri az anyukáját, hanem nekiiramodott, és futott a lila folyosó közepén várakozó felvonóig. Éppen ezen a szinten állt, valaki elfelejtette leküldeni. Hugó beszállt, és megnyomta a legfelső gombot. A felvonó ajtaja nyikorogva becsukódott, majd fél perc múlva nagy rázkódással megállt. Az ajtók ugyanolyan hanggal nyíltak ki, ahogy záródtak. Hugó befogta a fülét.

Meglepetésére a lift nem egy folyosóra nyílt, hanem úgy tűnt, megállt két szint között, úgy, hogy az alsó emeletet már nem lehetett látni, csak a vakolatlan téglafal tetején szűrődött be fény egy körülbelül húsz centiméteres keskeny nyíláson. Hugó csak most látta, hogy a gomb, amelyet megnyomott, le volt ragasztva. Mellette egy felirat: emelet használaton kívül.

Hugó megijedt, megpróbálta nyomkodni a lejjebb lévő gombokat, de a felvonó nem mozdult. Nem volt mit tenni, Hugó felkapaszkodott, és könnyedén átbújt a keskeny nyíláson.

Úgy tűnt, a padlásszintre jutott, a léptei alatt felszálló por jól látszódott a félkör alakú apró ablakokon beszűrődő fényben. A falaknál régi festmények támaszkodtak egymásnak, antik hajósládák óvták kincseiket, és néhány elrozsdásodott egérfogó tátogott üresen.

Hugónak ez a hely mégis barátságosabbnak tűnt, mint az előző lila illatfürdő. Tulajdonképpen nagyon örült, hogy egyedül lehet, és még egy izgalmas felderítőúton is részt vehet. Azt gondolta, itt biztos senki sem járt már évszázadok óta. A porrétegben nem látott lábnyomokat. Kinyitotta az egyik hajósládát. Néhány régi iratot talált benne, melyek szétmállottak a kezében, és egy Schwarz-féle zsebórát, melyet csillagok díszítettek. Azt hitte, nem jár, de mikor tenyerének melege átjárta az órát, az békésen ketyegni kezdett.

A gyalulatlan fapolcokon különböző alakú üvegek üldögéltek, tartalmuk beléjük száradt. Alul hasasak voltak, felül keskenyek. Hugó még sosem látott ilyeneket: közelebb lépve megütötte az orrát szúrós szaguk. – Fúj – gondolta –, inkább megkeresem a lépcsőt.

Lépcsőt azonban nem talált, csak egy ajtót, ami gondosan be volt zárva. Mivel lifttel nem mehetett vissza, elkezdte feszegetni a korhadt faajtót. A kilincs a kezében maradt, és ahol lábát a korhadó fának támasztotta, ott egy fejnyi lyuk tátongott. Kibővítette, majd átbújt. Sötét folyosón találta magát, ahol a lábai lépcsőket tapogattak ki. Igen ám, de ezek a lépcsők felfelé vezettek. Jó néhány kacskaringós kör után végre fényt látott. Mikor a szeme megszokta, körülnézett. A várost látta maga alatt, pirosas-barnás tetőkkel, apróbb-nagyobb házakkal. Egyedül az Idősek Otthonának a kis toronyszobája látszott ugyanilyen magasnak. A szél kellemesen langyos levegőt borzolt Hugó hajába, és a kisfiú végre fellélegzett.

–  Finom, friss tavaszi levegő, ez kell nekem – gondolta, és nagyokat szippantott belőle.

Kis idő elteltével elkezdett gondolkozni, hogyan is juthatna le, hiszen eddig minden csak felfelé vezette. A torony padlóján, a lépcsőtől nem messze, egy csapóajtót pillantott meg. Felnyitotta: alatta egy fém csúszda verte vissza a nap sugarait. Nem lévén más választása, belehuppant.

– Juhééé! – kiáltotta, mert a csúszda kellemesen lejtett. Nem félt, hanem egyenesen élvezte az utazást. Sokáig csúszott lefelé, majd megállt egy nagy faajtó előtt. Azt gondolta, hogy ez lehet a másik torony bejárata, ahol még szintén nem járt senki. A torkában dobogott a szíve, mikor arra gondolt, hogy ő fedezi fel ennek a régi épületnek az összes titkos zugát. Micsoda dicsőség lesz ezt az iskolában elmesélni! Hát még az apukája milyen büszke lesz a bátorságára, leleményességére. Igazi kalandor vagyok – gondolta Hugó –, nem áll utamba senki és semmi. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.

Összeszedte az erejét, és rángatni kezdte, ütögette, húzta, tolta, de az ajtó nem mozdult. Lázasan kutatott a zsebeiben, hátha valami van nála, amivel ki tudná nyitni. A zsebében egy gemkapcsot, egy használt papírzsebkendőt és a Schwarz-féle órát találta.

–  Talán te segíthetnél kinyitni nekem ezt az ajtót! – mondta a békésen ketyegő szerkezetnek.

Nagy meglepetésére a zsebórán az alábbi felirat jelent meg:

„ A szívünk megnyitása, ha félelemmel is tölt el minket, új láthatatlan ajtókat nyit.”

Hugónak valamiért a kishúga jutott az eszébe, ahogy pici kezével markolássza a szívecskés takaróját. Nagyfokú tiltakozást érzett lelkében, de mellette egy eddig ismeretlen melegséget is. A csúszda hirtelen megint megindult lefelé, s még mielőtt elgondolkozhatott volna a felirat jelentésén, már a kertben találta magát. Pont a varázsló feje mögött bukkant ki. Aztán a csillogó kavicsokon futott a lépcső felé. Alig várta, hogy lássa a családját. A tetőkertben két gyermek játszott, egy kisfiú meg egy kislány. – Rúgjad! – ordított a kisfiú, és a kislány apró lábacskáival nekilendülve ügyesen visszarúgta a nagy pöttyös labdát. – Ügyes vagy! – kiáltotta most a kisfiú.

De Hugó ezt már nem hallotta, mert a csigalépcsőkön suhant lefelé, egészen a 414-es teremig. Édesapja az ajtóban állt.

–  Mehetünk, fiatalember? – kérdezte Hugót, és egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. Sőt, a felvonó is kifogástalanul működött.

–  Pillanat – kérte Hugó, és odalépett a húga guruló kiságyához. A jövevény épp keservesen tátogva ordított. Hugó megsimogatta, és odarakta mellé a csillagos zsebórát. Az kattogott párat, és egy kedves altató csendült fel a szobában, épp csak olyan halkan, hogy ne ijessze meg a kislányt. Az ordítás abbamaradt, és a csöpp szemek mosolyogni látszottak.

–  Köszönöm! – mondta könnyes szemmel az anyukájuk.

Hugó hazavitte magával azt a különös melegséget a szívében, amit a kaland során megtapasztalt. Arra gondolt, ha elég nagy lesz a kishúga, megmutatja neki a titkos feljárót, és együtt fedezik fel a másik lezárt torony titkait.

A pékség Bori néni bababoltjától két saroknyira, a Perec utca 8 alatt hívogatva az arra járókat. Nagy zöld keretes ablakai mögött a fonott kalácsok, sós kiflik és több ízű csigák a legjobb oldalukról mutatkoztak. A pékséget mindenki szerette. Nemcsak a kiáramló isteni illatok és a kellemes meleg nyerte meg a betérőket, hanem Böhm Lujza kedves mosolya is. Ez a mosoly sokat ért Tornyosvár lakóinak. Aki csak belépett a pékségbe, mosollyal a arcán lépett ki onnan.
Lujza mindenkivel türelmes volt, és megjegyezte, mi a kedvence, mi az, amit általában vásárol, és mi az, amire vágyik, de nincsen elég pénze hozzá. Nem telt el egy hónap a pékség nyitása óta, és már mindenkit a nevén szólított.

– Jó napot, Tibor, a szokásost? Nem visz egy kis vaníliás fánkot is? Olyan kis soványka...

– Ó, köszönöm, kérek szépen. Maga aztán tud kényeztetni – mondta elpirulva Tibor bácsi, és széles mosollyal lépegetett tovább az iskola felé.

– Szervusz, Hugó! A fahéjas csigát már csomagolom is. Mást mellé?

– Csókolom! Igen, kérek még hat kiflit, és egy joghurtot a hűtőből. Tudja, az édesanyámnak lesz.

– Nahát, ez nagyon kedves tőled! Hogy van?

– Apa szerint bármelyik percben megszülethet a kistestvérem. Most indulunk a kórházba.

– Hűha! Akkor sietek, így ni, és ezt a csokis croissant-t én küldöm neki. Jól jön még.

– Köszönöm, Lujza néni!

– Nagyon szívesen – mondta a pékné, de Hugó már nem hallotta, mert elviharzott a kórház irányába.

Lujza sóhajtott, majd elmerengett. Arra sem eszmélt föl, mikor a következő vásárló már ott állt előtte. Lujza is nagyon vágyott gyermekáldásra, mélyen vallásos volt, így minden vasárnap a Boldogasszony templomban imádkozott Máriához. Böhm úr azonban csak legyintett, mikor felesége vasárnaponként felvette legszebb ruháját és útnak indult: -  Majd jön az a gyermek, ha akar! -
Nem tartott feleségével. Gyermekkorában sokat járt szüleivel a Vásártéren álló hűvös levegőjű, ám mégis meleg hangulatú templomba. Együtt énekeltek, imádkoztak édesapjával, aki egyedül nevelte, mert édesanyja belehalt a szülésbe. Szeretett gyertyát gyújtani édesanyjának és mélyen hitte, hogy minden vasárnap ott ül mellettük a faragott fa padon. Ám jött egy hűs december és édesapja megbetegedett. Laci egyedül ment minden vasárnap a templomba és imádkozott, hogy Isten mentse meg édesapját. Ám a harmadik vasárnapon, mikor épp a misét hallgatta, édesapja meghalt. Mély csalódásában bezárta szívét Isten előtt, és többet nem jelent meg a vasárnapi miséken sem.

– Egy sajtos croissant-t kérek, de gluténmenteset.

Lujza összerezzent.

– Hogyan kérem?

– Egy croissant-t…

– Ja, igen, igen, hogyne. Hozom.

– Nagy ajándék a gyermekáldás ugye? Micsoda öröm! Nem csoda, hogy így izgulnak Hugóék.

Lujza hallgatott.

– Kegyed biztosan tudja, hogy néha nagyon fárasztó, de mégis a legcsodálatosabb dolog a világon. Ezért is vállaltunk négy gyermeket – folytatta az áradozást Frigyesné.

– Tessék, itt a négy croissant.

– De én csak kettőt kértem. Azaz egyet...

– Nem gond, így nem kell a héten visszajönnie… – mondta Lujza, könnyek között elrohant az üzlet hátsó ajtaja felé, majd bekuckolt kedvenc karosszékébe.

A faképnél hagyott vevők értetlenül álltak. A péküzemből előjött lisztes kötényében Böhm úr, a pék.

– No hiszen – mondta mély, szigorú hangján, de látva a vevők tanácstalanságát, igyekezett a legjobb tudása szerint kiszolgálni őket. Ő persze nem ismerte a neveket és a szokásokat, mindent részletesen el kellett neki mondani. Kicsit döcögősebben, mint Böhmnétől, de végül mindenki megkapta, amit akart. Kivéve persze egy nagyon fontos dolgot. A mosolyt. Aznap a pékségből sokféle hangulatú ember lépett ki: ráncolt homlokú, biggyesztett szájú, magasra emelt szemöldökű, de mosolygós egy se.

Mivel Lujza nem jelent meg a pult mögött a következő napokban, a helyzet sajnos nem javult. Egy hét elteltével a törzsvevők sem jöttek be szívesen, végül, mikor pénteken már 11-et ütött az óra, de még senki sem járt a boltban, Böhm úr kiakasztotta a zárva táblát, és hátrament a feleségéhez.

– Hogy vagy, Életem? – kérdezte az ágyban fekvő feleségét Böhm úr.

– Nincsen jó kedvem.

– Azt észrevettem, csakhogy az üzlet nem megy nélküled. Te vagy a lelke. Gyere vissza dolgozni!  – kérlelte Böhm úr.

– Nincsen kedvem – mondta Lujza, és átfordult az oldalára, ugyanazzal a mozdulattal a feje búbjáig felhúzva a takaróját.

– Elbújhatsz a világ elől, de attól nem leszünk boldogabbak. Mondd el, mi bánt.

Lujza kidugta a fejét a takaró alól: – Az bánt, hogy már hat éve megvettem a Schwarz-féle csodaórát a gyermekünknek, de még mindig nincsen. Mondta is nekem az Órásmester, hogy még ráérek megvenni, de nem hittem neki.

Böhm Lujza mindig pirospozsgás arcán kókuszgolyó méretű könnyen folytak le. Böhm úr komoran állt felette.

– Talán nem imádkoztam érte eleget? Vagy nem akar hozzánk jönni senki, nem vagyunk elég jó emberek? Nem lennénk elég jó szülők? – szipogta Lujza.

– Csodálatos anya lennél, tudom, hiszen az üzletet is a gyermekedként szereted és vezeted. Kedvesen és türelmesen.

Lujzi arcán a könnyek alatt halvány mosoly jelent meg.

– Úgy gondolod?

– Igen, és látod, mi van, ha te nem töltöd meg a teret derűvel: elszomorodik, és senki sem akar belépni az ajtaján. Viszont ha kivirágzik a pult mögött a te híres mosolyod, az angyalok is berepülnek kenyeret venni.

– Igazad van, nem adhatom fel. Nem adom fel. Igen. Hiszem, hogy Isten szánt nekünk gyermeket, és mosolygok, hogy a kis angyal idetaláljon! – mondta Lujza, és kiugrott az ágyból.

– Lássunk munkához!

Vasárnap Böhm úr korán kelt, felvette legjobb öltönyét, és elsétált a templomba. Még a mise előtt el akarta mondani kérését a papnak. A pap, akinek az életkorát nehéz volt meghatározni, éppen a virágokat rendezgette, mikor odalépett hozzá.

– Szervusz, Alberik.

– Lacikám, te mit keresel itt, hiszen gyermekkorod óta nem jársz templomba...

– Tudom. Apám halálával elveszett a hitem is.

• Igen, emlékszem rá, neki is megingott a hite mikor elvesztette édesanyádat. Sokat imádkoztak gyermekáldásért, és sajnos a születésedkor az örömbe gyász vegyült. Nyugtattam édesapádat, hogy biztosan nagyon bízott benne a felesége, Gabriella, hogy egyedül is képes felnevelni a gyermeküket. Édesapád nagyon megrendült volt, de imádkozott tovább, mert megértette, hogy az Ember és az Isten akarata egyaránt szükséges az élethez és a halálhoz is.
• Értem én, ezek szerint bennem is bízott, hogy egyedül is megállom a helyem a világban, csak nehéz elhinni, hogy el akart menni. Még szükségem lett volna rá.

- Nagyon sajnálom - mondta Alberik és buzgón bólogatott.

• Viszont most nem rólam van szó, hanem a feleségemről. Nagyon szeretne babát. Sokat imádkozott gyermekáldásért.
• Félted őt?
• Lehet. - válaszolta halkan Laci.

– És te szeretnél gyermeket, tiszta szívedből?

– Tudod, hogy nekem a pékség, az üzlet a gyermekem. Ezt hoztam létre, ezt ápolgatom. De rájöttem, hogy önző voltam. Nekem ez elég volt: egy csodás feleség, aki velem építgeti az üzletet. Én nem igazán akartam gyermeket, nekem jó volt ez így.

– Most mi változott?

– Látom, hogy Lujza nem boldog, és tudom, hogy csodálatos anya lenne. Nézd Alberik, szeretem a feleségemet. Mindennél jobban. Imádkoznátok a misén gyermekáldásért?

– Minden tőlem telhetőt megteszek, de te is tegyél meg egy nagyon fontos dolgot.

– Mit? Bármit megteszek!

– Csinálj helyet az érkező gyermeknek a szívedben, és erősítsd meg a hited.

– Úgy lesz, Alberik.

– Ámen.

Böhm úr a gyülekezettel együtt mormolta az imákat a misén, és érezte, hogy melegség tölti meg a lelkét. Valami, ami régen bezárult, most kinyílni látszott.

Boldogan ment haza.

Hétfőtől (Lujza visszatérésével) a pékség újra forgalmas hellyé változott.

Egy hónap múlva Hugó újra ott állt a pult előtt, és a fahéjas csigáját vette át.

– Nézze, itt a kistestvérem! – mutatott a babakocsiban szendergő csecsemőre.

– Óóó, de gyönyörű! – mondta Lujza.

– Köszönöm a csokis croissant-t, nagyon jól esett szülés után – szólalt meg Hugó anyukája.

– Ó, semmiség, örülök, hogy segíthettem – mondta a pékné, és elfordult, mert könnyek szöktek a szemébe. Most nem szomorodott el, mert érezte, hogy ez egy másfajta érzékenység. Egészen más érzés, mint eddig.

– Viszontlátásra! – mondta Hugó, ahogy kifordultak a pékség ajtaján.

Lujza boldogan, mosolyogva nézett utánuk, mert biztosan érezte, hogy az angyal, akit várt, beröppent hozzá, és helyet talált a pocakjában, és ami még nagyon fontos: Böhm úr szívében is. Nem telt bele egy év, és a pékségben ott ringott egy bölcső is. Az összes vevő csodájára járt a benne fekvő pirospozsgás kislánynak, akit Gabriellának neveztek el.

Nem messze Bori néni bababoltjától, a Kökény és a Rózsafa utca sarkán áll egy régi épület, talán éppen ma 213 éves. Falait ez ünnepi alkalomból újravakolták, és napsárgára festették. Mióta az eszemet tudom, az Órásmester lakik benne. A kis boltja felett lógó kovácsoltvas cégért maga az Órás készítette.

Az ablakban még kint volt a „Frissen festve” tábla, mikor Bölömbér asszonyság feltépte a gyönyörű faragott faajtót. A csengőnek nyikkanni sem volt ideje. Az Órás a határozott belépés ellenére sem nézett fel munkájából. Éppen egy szív alakú zsebórát javított.

– Elkészült már az órám? Nem, nem sürgetni akarom, kedvesem, csak egyszerűen nem bírok meglenni nélküle! Az én drága Ludwigomra emlékeztet. Alighogy elvesztettem őt, leállt az óra is.

– Egy pillanat, hölgyem, a perckereket kellett kicserélnem. Így ni, parancsoljon – nyújtotta át a gyógyult zsebórát az Órásmester.

– Pompás! Egyszerűen tökéletes! És milyen helyesen kattog, mintha egy dallamot dúdolna! Ludwigom azt mondta, mindig hordjam magamnál, hiszen a pontosság karaktert ad. Ő maga sosem késett el. Képzelje, első randevúnkra készültem, és késve indultam útnak. Lekéstem a vonatot. Ő a peronon várt. De hiába. A következő levélváltásig nem tudta, mi történt velem. Rettenetes lelkiismeretfurdalás gyötört, és eldöntöttem, soha többé nem késem el sehonnan. Amikor végre találkoztunk, ezzel a szív alakú órával ajándékozott meg, hogy mindig tudjam, mennyi az idő. Hát nem romantikus?

– Nagyon figyelmes az urától, asszonyom.

– Igen. Isten nyugosztalja.

– Mindenkinek megvan a maga ideje. Az Ön szíve még ketyeg, hölgyem, ne búslakodással töltse, ami még maradt.

– Igaza van, rázta meg magát Bölömbér asszonyság, elővette kis tükrét a nagy puha mindent-elnyelő táskájából, és kirúzsozta a száját. Ugyanolyan svunggal, ahogy jött, távozott is. Nyomában némi por szállt fel, és az Órás felemelte a szemöldökét. Mormogott valamit dús bajsza alatt, megvakarta kopaszodó fejét, és a következő javítandó után nézett.

Nem mindig javított ám, csak keddenként. A hét nagyobb részében órákat készített. Ő rakta össze a szerkezetet, az alkatrészeket egy nürnbergi gyárból rendelte. Még könyveket is írt a javításukról. Az egyik példány épp az asztalon hevert. Schwarz Zsigmond: A komplikált zsebórák – 1928. A szerelőműhelyt egy kis függöny választotta el az Órás nappalijától, ahol egy igazi Rieffler ill. Strasser féle csillagászati ingaóra állt. Ez volt a legpontosabb óra a kisvárosban. Minden órát ehhez igazítottak. Pontosabban a pap ez után igazította a templom toronyóráját, és mindenki más a toronyóra szerint állította be a sajátját.

Az Órásműhelyben százféle óramű kattogott, zenélt, kakukkolt – ki-ki tudása szerint. De mind egyszerre. Itt rend volt, kérem szépen.

Az Órás kis boltját mindenki szerette. Az idősek beszélgetni jártak be, a fiatalok pedig érdeklődve tapasztották orrukat a kirakat üvegéhez, hátha megpillantják Cook kapitány hajósóráját. Az Órásról senki sem tudta, hány éves, csak azt lehetett tudni, hogy a Toboz utca 23-ból a 93 éves Erzsike néni édesapja is itt készíttette a menyasszonya óráját. Az Órás nem volt beszédes típus, viszont bölcsen tudott hallgatni, így az öregasszonyok megelégedéssel távoztak a boltból, mondván, milyen jót beszélgettek. A fiatalok mindenféle mendemondákat járattak közkézen, miszerint az Óráshoz kalózok járnak órát állíttatni, és hogy a német gyárat, ahonnan az órák alkatrészei származnak, igazából manók lakják. Ők bányásszák a rubint is a csapágykövekhez. Az alkatrészeket pedig az éj leple alatt szállítják ide az erre felkért tündérek. A történeteket azzal próbálták alátámasztani, hogy egyetlen szállítmányt hozó autót se láttak még megállni az Órás ajtaja előtt, és sokféle alak megfordult a boltban, külföldiek is. Az Órás híre valóban átlépte az országhatárokat.

Az Órás csak mosolygott a bajsza alatt ezeken a történeteken. Ettől eltekintve az óráinak valóban volt valamiféle varázsereje. Akinek Schwarz-féle mechanikus órája volt, az mindig pontos volt, jól beosztotta az idejét, és betartotta az ígéreteit. Úgy tűnt, ez a jellemformáló hatása mindenkire egyformán hat. A városkában elterjedt a híre, hogy a babáknak már születésük napjára érdemes ilyen órát készíttetni, az esetleges jellemhibák megelőzésére.

Egy-két kisbaba azért mindig akadt, akinek a szülei nem gondoltak erre a roppant fontos beszerzendőre, de előbb-utóbb mindig pótolták. Egy szép napos őszi délután a tizennégy éves Aurél szülei, nem tudván, mitévők legyenek a fiúk hanyagságával és nemtörődömségével, utolsó menedékként (engedve a szóbeszédnek) beléptek az Órásmesterhez.

– Egy zsebórát, illetve nem is, karórát szeretnénk, a fiunknak – hebegte Gyertyásné.

– Hm, pontos születési dátuma? – jegyzetelt az Órás.

– 2003.09.28. – kérem, belegravírozná a hátoldalára, hogy: Aurélnak?

– Ahogy óhajtja, hölgyem. Megmondaná a pontos órát és percet?

– Hogyan kérem? De hát maga tudja a legjobban, mennyi az idő.

– A fia születési óra, percét kérem.

– Ó, értem. 14:32 – mondta Gyertyásné elpirulva.

– Rendben, holnapra lesz készen.

– Holnap? Nem lehetne már ma?

– Ha tizennégy évig ráért, hölgyem, akkor kibír még 24 órát nélküle.

– Ön ezt nem érti: Aurél nagyon rosszul tanul, mindig széthagyja a holmiját, és sosem jön időben haza. Ha számonkérem, felhúzza a vállát, és becsapja a szobája ajtaját. Az anyai szívem nem bírja tovább.

– Értem, jöjjön vissza éjjel 23:00-kor, addigra elkészítem. De ha megbocsát, akkor most be kell zárnom az üzletet.

Gyertyásné tűkön ült otthon, és kivételesen nem a fia miatt aggódott, hogy hol van már. Alig bírta kivárni, hogy elkészüljön az óra. Vajon tényleg segíteni fog a fia megnevelésében?

Pontban 23:00-kor bekopogott az Órás ajtaján.

– Lépjen be! – hallatszott bentről a barátságos hang.

– Parancsoljon – nyújtotta át a karórát Schwarz úr – és itt van még valami.

Elővett a pultból egy régi zsebórát.

– Ezt még az édesapja felejtette nálam. Megjavítottam, az Öné.

Gyertyásné szóhoz sem jutott a meglepetéstől, csak fizetett és hazatántorgott. Odakészítette fia ágya mellé az éjjeliszekrénykére az új órát, és aludni tért.

Furcsa dallamra ébredt fél hétkor. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a zsebóra zenél. Megfogta, és lenyomta a tetején a gombot. A zene abbamaradt, helyében egy felirat jelent meg az üvegfelületen: „Készíts reggelit!”

Gyertyásné, abból kiindulva, hogy fia úgysem eszik reggel, mert későn kel, és elrohan az iskolába, már régóta nem készített reggelit, sem uzsonnát. Ehelyett inkább tovább aludt.

– Biztos káprázik a szemem. – mormogta, de azért felkelt, és elkészítette a bundás kenyeret, fia kedvencét.

Abban a pillanatban (pontban hét órakor) újabb dallam csendült: a fia szobájából jött.

Álmosan és meglepve előjött Aurél. Leült, és benyomta a reggelijét. A karóra kékesen fénylett a karján. – Tetszik az órád? – kérdezte reménykedve Gyertyásné.

– Ühüm – volt a válasz.

Aurél felöltözött, és elindult az iskolába, közben elégedetten simogatta a pocakját.

Gyertyásné belépett a fia szobájába, és körülnézett. A földön mindenfelé szennyes és tiszta ruhák hevertek, úgy tűnt, valamit nagyon keresett Aurél a ruhásszekrényében. Almacsutkák és rágóval összeragasztott képregények hevertek a szőnyegen. Az íróasztalra kedvenc bandái nevét firkálta, a falakon újságkivágások, és poszterek lógtak híres focistákról. A polcokon rémregények, sci-fi bestsellerek sorakoztak. A laptop bekapcsolva hagyva, valami Gyertyásné számára értelmezhetetlen zenét játszott. Közelebb lépve látta, hogy valamilyen számítógépes játék, ahol szörnyeket kell legyőzni. Gyertyásné épp elhatározta, hogy ha a fia hazaér, sürgősen rendet rakat vele ebben a disznóólban, és eltiltja a buta játékoktól, amíg nem tanul.

Ekkor zizegni kezdett a zsebórája, és az alábbi felirat jelent meg az üveglencséjén: „Játszva tanulj!”

Gyertyásné megdöbbent, és mivel nem tudott másra gondolni, leült a gép elé, és elindította a játékot. Meglepődött, mert egyáltalán nem volt egyszerű legyőznie a szörnyeket, és saját királyságot építenie. Logikai és stratégiai érzék kellett hozzá, emellett hamar kellett dönteni és cselekedni. Sikerült végigcsinálnia az első pályát, és a végén meglepődve látta, hogy a fia milyen magas pontszámot ért el ebben a játékban. Elgondolkodott. Ha az élet dolgaiban is ilyen motivált lenne, és jól döntene, cselekedne, akkor sikerei lennének. Fejéből már el is illant a megrovás gondolata, ehelyett a megfelelő motiváción agyalt.

Aurél helyet foglalt az osztályteremben. Leghátul ült, az ablaknál. Általában kifelé szeretett nézelődni, nem nagyon szerette a tanórákat. A tanár úr mindig cikizte, ha valamit nem tudott, viszont, ha néha olykor jól tudta a választ, nem őt szólította. Aurél hamar megtanulta, hogy jobb csendben ülni, mintha ott sem lenne. A tanár hamar elkönyvelte gyenge tanulónak, így esélyt sem adott neki a változtatásra.

– No lám, ma nem késett el, fiam – szólította meg Tibi bá, a töritanár, – jutalmul kérdezek magától pár évszámot.

Aurél tudta is, meg nem is.

– Kettes, üljön le! – ripakodott rá Tibi bá – Maga reménytelen.

Az összes többi tanóra hasonlóan telt, Aurél vagy kifelé révedt az ablakon, vagy kérdezték, és lesújtó véleménnyel voltak a teljesítményéről. Egyetlen dolgot szeretett az iskolában: a focit. A nagyszünetben ebéd helyett és délután is focizott, ameddig csak lehetett. Általában míg mindenki más haza nem ment, vagy be nem sötétedett.

Így volt ez ma is, és már előre számított anyukája korholó, számonkérő tekintetére, és arra, hogy megint meghallgathatja, hogy milyen haszontalan, rendetlen. Nem is sietett haza, sétálgatott még kedvenc helyein, de egyszer csak a karórája kéken villogni kezdett, és az alábbi felirat jelent meg rajta: „Az elkerülés nem oldja meg a problémát.”

Aurél a fejét vakarta ugyan, de hazatántorgott. Nagy sóhajjal belépett az ajtón. Anyukája meleg vacsorával várta.

– Spagettit készítettem. Gondolom, éhes vagy – szólt kedvesen.

Aurél leült, és úgy evett, mint száz farkas. Hiszen ebéd helyett is focizott.

– Megkérdeztem a kerületi focicsapat edzőjét, és bevesznek, ha félévkor legalább hármas az átlagod. Heti négy edzésre mehetsz el, ha négyes, és ötre, ha 4,7 feletti. Tudod, az iskolád elve, hogy a sport ne menjen a tanulás rovására.

Aurélnak tátva maradt a szája, meg sem hallotta a kritériumokat, csak azt, hogy focista lesz belőle, igazi focista. Örömmel feküdt le, és másnap azzal a tudattal figyelt az órákon, hogy hamarosan fociedzésre mehet, ahol azt csinálhatja, amit szeret. Valóban rendszeretőbb lett, és pontosabb, mert minden időt ki akart használni, hogy profi focista lehessen. Gyertyásné pedig mindig készített reggelit Aurélnak, és uzsonnát is csomagolt, hiszen kell az erő egy igazi sportolónak. És ami a legfontosabb: nem engedte el reggel elismerő szavak nélkül fiát az iskolába.

Gyertyásné hálás szívvel gondolt az Órásmesterre, és megfogadta, ha kisbaba születik a családban, az első dolga lesz beszerezni neki egy Schwarz-féle csodaórát.

Marci iskola után mindig átsétált édesanyja munkahelyére. Egy saroknyira dolgozott, egy nagy, ódon épületben, melynek szomorú kődíszei büszkén tartották az idő érintette oromzatot, ahonnan már a vakolattal együtt lepergett az épület egykori neve. A régi királyi címerből látszott még egy ágaskodó ló körvonala, mellette elválasztva talán egy könyv lehetett. Az épület elhanyagoltsága ellenére méltóságot árasztott. Marci az Órásnál halotta egyszer, hogy az Idősek Otthonát az 1300-as években épült királyi palota megmaradt részéből alakították ki. A háború alatt katonakórházként szolgált. Az Órásmester állítólag föld alatti alagutakon bújtatott menekülőket, és ellátta fegyverrel a várost védő katonákat. Marci nagyon szerette ezeket a történeteket.

Épp arról ábrándozott, bárcsak ő is találna egyszer egy kalózkincset, vagy felfedezne egy  a városban megbújó rejtélyt, mikor csillogó fényességet pillantott meg a járdán. Lehajolt. A szürke járdán egy pénzérme tükrözte vissza a téli nap sugarait. Marci óvatosan megfogta és felemelte. A pénzérme egyik oldalán egy király arcképe volt, szép dús szakállal és koronával. A másik oldalon pedig egy királyné. Hosszú, göndör fürtjei félig eltakarták gyönyörű arcát. Valamiért szomorúnak látszott. A király is ráncolta a homlokát. Marci ilyen pénzérmét még sosem látott. Ahogy forgatta, az alakok egyre élőbbnek tűntek, elhatározta hát, hogy utánajár, kik is ők.

Teljes erejéből megtolta a vastag faajtót, és fellépkedett a síkosra járt márványos lépcsőkön. Fent egy rozsdásodó szélű fémtábla hirdette: első emelet – ebédlő, társalgó. Az épületben hypo és rossz menza illata keveredett a frissen mosott lepedőével. Marci anyukája nem volt a szobájában, így a kisfiú továbbment a társalgó felé. A társalgó felől nevetés és köhécselés hallatszott. Idős bácsik és nénik kis, kerek asztaloknál ültek. Kártyáztak, tévét néztek, vagy rejtvényt fejtettek. Misa bácsi egyből vállon ragadta Marcit, ahogy belépett: – Na, hogy vagy, fiam? Mi hír a nagyvilágban?

Marci mindig kicsit megilletődött Misa bácsi közvetlenségén, és zavarában a bácsi félregombolt kockás ingét nézegette. – Hát, nem sok… – mondta, és a kezében lévő pénzérmét babrálta.

– Hát emmeg mi? Mutasd csak, fiatalember!

Misa bácsi a fény felé emelte az érmét, úgy, hogy a királyné szemébe tűzött a nap – aki, enyhén hunyorított.

– Nagyon érdekes! Hmm... ez nagyon érdekes – hümmögött Misa bácsi, mint akinek beindultak az emlékezetkerekei, csak épp lassan forognak, és ki tudja, mikor fognak kidobni valamiféle választ.

– Mi az, Misa? – lépett oda egy másik úr is – Áhhá – mondta, miután meglátta a pénzérmét.

– Valami nagy titok… – súgta Misa bácsi.

– Ugyan, ez csak egy zseton a játékautomatából a sarkon. Biztos elhagyta valaki – legyintett a másik úr.

– Mi az? – tolakodott oda egy harmadik úr is – Hmm, ez biztosan egy kalózkincsből való! William Kidd kapitány rejtélyes kincséből...

Misa bácsi nem vitatkozott, csak egyre gondolkozni látszott.

Marci gyorsan elrakta a pénzérmét a zsebébe, mert féltette a kincsét. Anyukája hangjára megfordult, és örömmel bújt hozzá. Szerette, hogy mindig jó illatú, és selymes haja az arcát simogatja.

– Mehetünk? – kérdezte, és elindultak együtt hazafelé.

Elhatározta, hogy csak otthon mutatja meg az új szerzeményét, és utánanéz a kalóztörténeteknek is. Marciék egy régi bérházban laktak a kórház mellett. A liftben állva néha azt képzelte, hogy a kabin kimegy a tetőre, vagy akár felrepül az űrbe, és a liftből egyenesen a Holdra léphet ki.

A lift azonban a szokott rángatózással megállt, nyikorogva kinyílt az ajtó, és szemben a zöld, töredezett mázú kerámiabetűk négyes számot formáltak.

Marci sóhajtott. Az ajtón belül ledobta a cipőjét és a kabátját, és rohant a szobájába. A polcon egyből megtalálta, amit keresett: A nagy kalózkönyv – hirdette a kezében fekvő papíróriás. Alaposan végiglapozta, különösen a kincsekről szóló részeket, de sajnos egy érmét sem talált, ami az övéhez hasonlított volna.

– Marci, vacsora! – hallotta anyukája kiáltását a konyhából.

– Megyek! – szólt Marci bánatosan.

– Te meg miért lógatod az orrodat? – kérdezte az anyukája, mikor leült az asztalhoz. – Húsos melegszendvicset csináltam, a kedvencedet!

A kisfiú elővette a pénzérmét, és kirakta az asztalra – Ezt találtam ma. János bácsi szerint kalózkincs, de nem találtam ehhez hasonlót a könyvemben.

Marci anyukája elmosolyodott, és alaposan megnézte az érmét. Tetszett neki a királyné, aki épp a haját fésülte. – Ó, látom már, nagyon szép, és milyen izgalmas! Mit szólnál, ha holnap megnéznénk a könyvtárunkban, az Idősek Otthonában. Ott rengeteg régi könyv van, hátha megtaláljuk bennük a választ!

Marci nagyon izgatott lett: – Juj de jó! Menjünk most azonnal!

– Nem lehet, kicsim, fáradt vagyok. Holnap iskola után átjössz, és elmegyünk a könyvtárba.

– De nem bírok addig várni, anyu!

– Sajnálom, a könyvek megvárnak, a vacsorád viszont kihűl. Jó étvágyat!

Másnap Marci villámgyorsan öltözött, felkapta a kincsét, és elrohant az iskolába. Már alig várta, hogy véget érjen a tanítás, de úgy tűnt, az óramutató nem osztja a lelkesedését, és csigalassúsággal vánszorgott.

Kicsöngetéskor Marci tépte fel elsőnek a tanterem ajtaját, és szinte lesiklott a lépcsőkön. Anyukája már az előtérben várta. Lifttel mentek fel a negyedik emeletre, az óriási ház egyik olyan szárnyába, ahol Marci még sosem járt. A falak itt tisztábbak voltak, és néhol festmények hirdették az épület hajdani gazdagságát. A könyvtár gyönyörű, faragott fa ajtaja mögött, egy intarziás antik asztalnál egy karcsú, kedves mosolyú hölgy üldögélt és kötögetett. Marcinak úgy tűnt, legalább annyi idős, mint a könyvtár.

– Jó napot, Margitka néni! – köszöntötte Marci anyukája a nénit.

– Csókolom! – motyogta Marci is.

Margitka néni felnézett kötéséből, gyönyörű kék szemei megpihentek Marcin.

– Szervusz, Ágikám! Mi járatban vagy, fiatalember? Csak nem kincsvadászat?

Marci kezében megcsillant az érme.

– Erről szeretnénk többet megtudni – mutatta a néninek a kincsét Marci.

– Ühüm. Érmék. Tizedik sor, harmadik polc.

Marci és anyukája végigsétáltak a nyikorgó parkettán, az enyhén dohos szagú könyvespolcok között, egészen a tizedik sorig, ahol meg is találták, amit kerestek. Végiglapozták a modern és régebbi korok összes érmékről, pénzekről szóló könyvét, de hiába. Egyik képen sem találtak hasonlót a királyt és királynét ábrázoló aranyérméhez.

Visszasétáltak Margitka nénihez, aki épp süteményt falatozott.

– Nem találjuk – mondta szomorúan Marci.

Margitka néni elgondolkozott.

– Tudod, fiam, kérdezd meg Misa bácsit. Ő régebb óta van itt, mint én. Hátha emlékszik valamire.

– De ő már megnézte, és nem mondott semmit.

– Akkor nem tudok segíteni – mondta együttérzőn Margitka néni, és újra belefeledkezett a kötésébe.

Kérdezzük meg még egyszer Misa bácsit! – mondta Marci, mikor becsukódott mögöttük a könyvtár vaskos ajtaja. Anyukája ráncolta a homlokát, és odafordult Marcihoz. – Kisfiam, Misa bácsi már nem nagyon emlékszik dolgokra. A napi rutinra igen, de azért is kellett elbocsájtani az állásából, mert elfelejtett elintézni dolgokat. Tudod, ő volt a gondnok ebben a házban sok-sok éven át.

Marci azt gondolta, hogy az igazán fontos dolgokat az ember nem felejti el, legalábbis nem örökre. Magabiztosan lépett hát be Misa bácsihoz, aki a szobájában épp uzsonnázni készült.

– Mondja, fiatalember, mert kezdődik a kedvenc sorozatom. Le kell érnem a társalgóba, ebben a fránya szobában nincsen televízió.

– Misa bácsi, én, öö, én az érméről szeretnék többet tudni. Kik vannak rajta? Honnan származik? Kié volt?

Misa bácsi újra kezébe vette az érmét. Látszott, hogy fejében mozgolódik egy vagy több gondolat, és a hiányos emlékképek igyekeznek kapcsolódni.

– Fenébe is, láttam már én ezt valahol – toppantott Misa bácsi dühösen a botjával – Egy kép jut eszembe arról, hogy kinyitok egy régi faajtót, egy titkos kulccsal. Festmény lóg fölötte, egy festmény egy gyönyörű nőről, mint ez itt az érmén. Találd meg az ajtót fiam, ott lesz a megoldás.

Marci fejében is cikáztak a gondolatok, képek.

– Misa bácsi, hiszen tudom, hol van ez az ajtó! Jöjjön!

– Lassabban, fiam! – zsörtölődött Misa bácsi, ahogy Marci magával húzta a könyvtár felé.

Beléptek.

– No lám, hát visszajött, fiatalember – mosolygott szemüvege mögül Margitka néni, majd felállt, és elsétált a hátsó könyvespolcok felé. A széke mögött a függöny enyhén félrelibbent, és egy ajtót fedett fel. Az ajtó felett egy régi festmény lógott, egy gyönyörű hölgyről, aki épp a haját fésüli. Az ajtó mellett volt egy kis komód. Misa bácsi elmosolyodott.

– Ez az – suttogta –, és jobb kezével kihúzta a komód fiókját. Benyúlt és megnyomta a szekrény hátlapját belülről: ekkor egy titkos rekesz nyílt le, benne egy arany színű kulccsal, ami éppen a zárba illett.

Marcinak nyitva maradt a szája a csodálkozástól. Az ajtó könnyedén kinyílt, és egy lépcsősort fedett fel. A márványlépcsők tetején egy bársonnyal behúzott ajtót találtak, közepén egy aranyló koronával. Belépve egy enyhén poros, de gyönyörűen berendezett olvasószobában találták magukat. Kényelmes, faragott karosszékek, mennyezetig érő könyvespolcok díszes kötésű könyvekkel, amelyekhez hasonlatosakat a könyvtárban nem is lehetett látni. A kör alapú olvasószoba ablakából el lehetett látni a város felett. Úgy tűnt, ez a ház legmagasabb pontja. A vastag, bordó bársonyfüggönyök, alul aranyszínű rojtokkal, méltóságot árasztottak. A falon az egyetlen szabad helyen egy kép függött: mosolygó királyi párt ábrázolt.

Misa bácsi otthonosan mozgott ebben a szobában: hosszú ujjaival végigsimította a kötetek gerincét, és kikapott egy naplónak tűnő könyvet a polcról. Szinte magától kinyílt egy helyen, ahol egy csipkekönyvjelző feküdt a lapok között. Misa bácsi átnyújtotta a könyvet: – Olvasd fel, fiam, én nem látok jól.

Marci leült az egyik kényelmes karosszékbe, és hangosan olvasni kezdte a kézzel írott gyönyörű sorokat:

„Élt egyszer egy király és egy királyné, akik nagyon szerették egymást, viszont sokat vitatkoztak. A király lovagolni szeretett, a királyné olvasni. A király nagyon szerette volna, ha a királyné többet sétál vele, vagy együtt járják be a világot. De a királyné jobban szeretett az olvasószobában: olvasott, írt, vagy kötögetett. A palota nyugati szárnyában élő udvari varázslóval levelezett. A király egyszer annyira megharagudott, hogy bezáratta az olvasószobát, és a kulcsot elrejtette, hogy a királyné ne találja meg. – Ha nincs olvasószoba, akkor ráérsz velem kilovagolni – mondta a király a szomorú királynénak. Igen ám, de a királyné bosszúból az összes lovat szélnek eresztette, nem volt mire felnyergelni. Így egyikőjük sem volt boldog. Elvonultak a kastélyuk két legtávolabbi pontjára duzzogni, mint két gyermek, akiktől elvették a kedvenc játékát. Így történt, hogy mikor az udvari pénzverő aranypénzt készített a királyságnak, nem tudta arcképüket egy oldalra rakni. Nem akartak együtt lenni, még a pénzérmén sem. Így kerültek két külön oldalra, úgy, ahogy voltak, sértődötten. Gyermekded civakodásuk miatt Isten úgy döntött, hogy addig nem léphetnek be a Mennyek Kapuján, amíg ki nem békülnek. Ők pedig megesküdtek, hogy addig maradnak haragban, amíg az aranyérme el nem rozsdásodik.”  Az írás alatt egy kis zseb volt, melyben a nyomok szerint egy hasonló pénzérme lakhatott, mint amit Marci talált.

– Nahát, ez innen eshetett ki! – kiáltott fel Marci.

Misa bácsi nem válaszolt, hanem a felhőket kémlelte az ablakból.

Marci elgondolkodott.

– Misa bácsi, ha ez a pénzérme még megvan, akkor a király és a királyné is él még? Bárcsak valahogy kibékíthetnénk őket! Rossz lehet ennyi évig haragban élni. És nem is értem, hogyan lehet, hiszen szeretik egymást. Anyukám mindig azt mondja, a szeretet erősebb minden érzelemnél.

– Eszes fiú vagy, azt látom. – válaszolta Misa bácsi, aki most nem is látszott annyira idősnek. Az arcvonásaira kiült a nyugalom, és nemes méltóságot árasztott. Szemei pedig bölcsen csillogtak.

– Azt hiszem, ennek az érmének itt van a legjobb helye – mondta a fiú, és visszatette a zsebbe – Köszönöm, Misa bácsi! Megyek, elmesélem Anyunak, hogy mire jöttünk rá!

– Menj csak, nekem van itt még egy kis elrendeznivalóm.

Marcinak hazafelé be sem állt a szája, csak mondta-mondta a sok élményt az anyukájának. Örült, hogy másnap folytathatja a rejtély felgöngyölítését.

Iskola után átröppent az Idősek Otthonába, felszaladt a lépcsőn, és berontott a társalgóba.

– Lassabban, fiatalember! – mondta János bácsi, aki épp römit játszott egy hasonló korú úrral, aki látszólag vesztésre állt.

– Csókolom! Misa bácsit keresem.

– Mihályt? Ma még nem láttam.

Marci felszaladt, és benézett a volt gondok szobájába. Az ágy be volt vetve: úgy tűnt, nem aludt benne senki. A szobában csak egy kis éjjeliszekrény volt, rajta egy vizespohárral. A falon, az ajtó mögött egy festmény függött: egy lovast ábrázolt, egy nemesembert, aki peckesen üli meg a lovát. Nagyon elégedettnek látszott.

– Hol lehet? – tűnődött a fiú. Utolsó gondolata a könyvtár volt. Belépett, de az asztalnál Margitka néni helyett egy köteg fonalat, két kötőtűt, és egy Charlotte Brontë regényt talált. A galérián az ajtó zárva volt. Marci megkereste a kulcsot a titkos rekeszben, és kinyitotta az ajtót. Betolta a bársonyajtót, és mosolyra nyílt a szája, de hiába. Misa bácsi nem volt a szobában. Marci lerogyott az egyik karosszékbe. Szemben a falon a szeme a festményre tévedt, amelyen a boldog királyi pár mosolygott. Bár fiatal pár volt, a két ember emlékeztette valakikre, akiket ismert.

Gondolatok és képek cikáztak a fiú fejében és lelkében, de végül a szívében álltak össze egy nagy dobbanással. Felállt, levette a polcról a naplót, kivette az aranypénzt, és majdnem eldobta meglepetésében. Mert a pénzérmén a király és a királyné egy oldalon voltak, és boldogan ölelgették egymást, mint a festményen a falon.

Marci anyukája csak annyit mondott, hogy Misa bácsit és Margitka nénit áthelyezték másik otthonba, ahol jobb ellátást kapnak majd.

Marcit viszont már nem lehetett megtéveszteni: tudta, hogy Mihály király és Margit királyné több száz év után megbocsátottak egymásnak, és szeretetben együtt léptek be a Mennyek Kapuján.

Az egész úgy kezdődött, hogy Míra nehezen aludt el. Születése óta. És amikor egyszer délben apának kellett altatnia, rajzolt egy manót. Egy álommanót. Békésen szendergett csíkos hálózsákban és hálósipkában, és elégedetten mosolygott álmában. Míra boldogan ölelte meg a rajzot, és könnyen álomba merült.

Másnap a szomszédasszony azt mesélte lelkesen, hogy Sanyi, aki eddig mindig sokat tekergett elalvás előtt, az előző napon könnyedén elaludt. Ahogy lejjebb sétáltam az utcán, az ikres anyuka kipihenten mosolygott rám. – Képzeld! Lujza és Szonja átaludták az éjszakát!

Kezdtem gyanakodni, és felhívtam Katát:

– Szia!

– Szia, hogy vagytok?

– Jól, nagyon jól. És ti?

– Mi is. Míra jól alszik most.

– Most, hogy mondod: nálunk sem volt az a szokásos éjszakai műsor.

Mosolyogtam, mikor leraktuk a telefont, és elindultam Míra szobájába megkeresni apa rajzát. A papírt megtaláltam.

De nem volt rajta a manó.

Az álommanó, mihelyt Míra álomba szenderült, szűkösnek találta helyét, és kicsusszant a kislány kezei közül. Kibújt csíkos hálózsákjából, majd zsákként a hátára csapta. Így indult világgá. Benézett minden gyerekszobába, és minden gyermeket megcsodált.  Álomról-álomra vándorolt.

Egy lányka színes lufikkal álmodott, és boldogan ugrándozott utánuk a selymes füvű réten. A manó is elkapott egy lufit, és odadobta a kislánynak. Luca rámosolygott a manóra, és visszadobta a lufit. Így játszottak egy ideig.

A következő álom egy Hugó nevű kisfiúé volt. Színes, pöfögő kisvonatot vezetett, melyben sok ujjongó kisgyermek utazott. A manó felszállt, helyet foglalt az egyik vagonban, egy kis piros padon. A vagonok teteje nyitott volt, könnyen körbe lehetett tekinteni.
– Indulás! – hangzott a mozdonyfülkéből, és lelkes pöfékelés, kellemes zakatolás vette kezdetét. A vonat nem haladt gyorsan, de így is nagyon élvezetes utazás volt. A manó rózsaszín nyulakat és sárga, ernyő formájú gombákat látott az erdőben, melyen áthaladtak. A fák illedelmesen hajlongtak, és integettek a gyerekeknek. Nagy volt az öröm! Egy igazi élő erdő.
Mikor egy kisvárosba értek, ahol csupa sárga falú piros tetős házikó sorakozott, az álommanó megköszönte a fuvart, és leszállt. A piros-kék mintás vonat tovarobogott az éneklő gyereksereggel.

A manó egy pillanatra élvezte a csendet, majd körülnézett. A városka templomának díszes ajtaján belépve egy újabb álomban találta magát.

Itt rettenetesen fújt a szél. A manó erősen fogta a sapkáját, és valamiféle menedéket keresett magának. Végül egyetlen egy kis kőházat pillantott meg a kékesszürke kősivatagban. Bekopogott. Egy kedves arcú, göndör hajú lányka nyitott ajtót. Bent a házikóban egy gyönyörű, otthonos gyermekszoba volt. Kicsi zöld asztalka állt a szoba közepén, négy székkel. Az asztal körül babák ültek, s a lányka, kezében fakanállal, épp vacsorát készített nekik.

– Ülj le az asztalhoz, kész a túrógombóc! – hívta Klaudia a manót, és átültette az egyik babát egy kényelmes hintaszékbe.

A manó szót fogadott, és az asztal mellől körbejártatta szemét a szobában. Gondosan elkészített fehér bútorok sorakoztak körben a falak mentén, és egy baldachinos ágyikó is állt a sarokban. A szekrényekben minden volt, amit egy gyermek kívánhat: sok-sok színes mesekönyv, egy nagy láda építőkocka, kedves arcú babák, díszes ruhákba öltöztetve. A kislány mégis szomorkás arccal rakta ki a tányérra a gőzölgő túrógombócokat.
– Mindig így fúj kint a szél? – kérdezte a manó, mert zavarta Klaudia szótlansága.

– Igen, legtöbbször – kicsit elgondolkozott. – Ha az anyaszörny mérges.

Ha üvölt, akkor jön a szél. Néha még villámok is vannak, de ne aggódj, itt biztonságban vagyunk.
– Hol lakik az anyaszörny?

– Nem messze innen egy barlangban.

– Akkor meglátogatom – mondta a manó, és már indult is. Nem kellett sokat sétálnia, kivételesen éppen nem volt vihar, az anyaszörny békésen szundikált a barlang bejáratában. Szép hosszú, világos barna haja volt, és kedves arca. – Ez a szörny? – gondolta magában a manó. Megsimogatta.

Az anyaszörny felemelte a fejét, és a homlokát ráncolta.
– Hogy vagy? – kérdezte nagyon kedvesen a manó.

– Fáradtan – válaszolta, és kisimította arcából hosszú, kócos haját. – Belefáradtam az ordításba.

Kis idő elteltével újra megszólalt.

– Hiába üvöltök, senki sem hall meg. Magányos vagyok. Elfáradtam.

– Mit szeretnél mondani?

– Nem bírom egyedül vinni az Élet gondját, túl sok az elvárás, nem tudok megfelelni. Nem tudok jó lenni, nem tudok jó anya lenni.

Itt elsírta magát, és alakja máris emberibbnek tűnt. Sírt, sírt, és a sírásból folyó lett.
Amerre a folyó kanyargott, kizöldellt a fű, és virágok nyiladoztak. Szomorúfüzek nőttek ki a folyóparton egyik percről a másikra. Végre kisütött a nap, és a fák hamvaszöld lombjai csillogtak a napfényben.

A kislányt kicsalogatta a házikóba bekandikáló napocska. Kilépve megdörzsölte a szemét, mint aki rossz álomból ébred. Puha füvű, virágos réten találta magát, ahol színes pillangók repkedtek. Kellemesen meleg volt. A táj szürkeségét a színek harmóniája váltotta fel. Klaudia boldogan szaladt anyukájához, aki tárt karokkal várta a rét túloldalán.
A manó továbbindult, ezzel a képpel a szívében. – Milyen sokat számít néhány kérdés, és a megértő hallgatás – gondolta.

Az álommanó hazaérve visszabújt Míra papirosára pihenni. Alighogy visszabújt hálózsákjába, a kislány boldogan magához ölelte: – Anya, megtaláltam!

Az álommanó, amikor már jól kipihente magát, újra útnak indult. Amerre járt, a gyermekek nyugodtan aludtak, és boldogan keltek reggel.

Péntek reggel volt, december 13-a. Detti álmodozó szemét a habos kakaójába süllyesztette. Detti nagyon szeretett otthon lenni és nézegetni édesanyja gyerekkorából megmaradt nagy színes képeskönyveket. Azt is szerette, amikor együtt sütöttek vagy anyukája varrni tanította. Édesanyja, Borbála, akit a kisvárosban mindenki csak Bori néniként ismert, nagyon szépen tudott varrni, babákat tervezett és a lakásukból nyíló bababoltjában árusította őket. Detti úgy öltözött, akár egy lassított felvétel, csak hogy minél tovább tartson a reggel, és ne kelljen iskolába mennie.
- Neki könnyű, - gondolta Detti, mikor a kedvenc sárga-kék kockás ruhájában végre elindult otthonról - nem kell kimennie ebbe a barátságtalan, téli reggelbe. 

Órái után, mert álmodozott az irodalomórán, tovább kellett maradnia az iskolakönyvtárban, és segítenie kellett a könyvtáros hölgynek elrakodni a nagy, poros, a kicsi, hasznos és a kényelmesen közepes könyveket. Detti titkon örült ennek, mert nagyon szerette a könyveket: simogatni sima fedelüket, megnézegetni a képeiket, és rejtett vízjeleket keresni lapjaikon.

A könyvtáros egy kellemesen telt, idős hölgy volt, szigorú szemüveggel. Detti csodálta, amiért meg tudja jegyezni a könyvek helyét ebben az óriási könyvtárban. A könyvtárnak volt egy tölgyfából ácsolt galériája, ahol gyönyörű régi festmények és tükrök néztek le a falakról. Azt mondják, az iskola ódon épületének még ódonabb tulajdonosáé voltak. Nem tudni róla sokat, csak azt, hogy amikor váratlanul elköltözött innen, iskolát alapítottak az otthonában. A méretes, villaszerű épület, mely valaha a tulajdonos család egyedi tervei szerint készülhetett, szép, nagy világos termeivel és széles folyosóival éppen megfelelő volt általános iskolai növendékek számára.

Így a kihalt folyosók szép lassan megteltek gyerekzsivajjal. A gyermekek minden ünnepkor feldíszítették a termeket, az ablakokra saját készítésű mintákat ragasztottak. A többszáz négyzetméteres kert ideális bújócskahely volt. Télen hóembert építettek szünetekben, és vidáman szaladgáltak.

Ám volt az épületnek, amelyet Viola névre kereszteltek (amint azt a bomladozó homlokzatról le lehetett olvasni) némi hátránya is. Olyan zegzugos elrendezésű volt, hogy sokan eltévedtek benne. A kis lurkók késve érkeztek óráikra, a legzöldebb mesékkel, hogy mit láttak, hallottak a ház furcsa, eldugott folyosóin. A tanárok kénytelenek voltak átkísérni a tanulóikat az egyik teremből a másikba, ha időben el akarták kezdeni az óráikat.

Viszont ezen a pénteken, a könyvtáros hölgynek el kellett mennie. Így Detti egyedül maradt a könyvtárban. Henriett meghagyta, hogy ha elrakta az utolsó két könyvet is, hagyja el a birtokot – de legkésőbb 13 óráig.

Detti nagyon izgalmasnak találta, hogy egyedül maradt mindazon titokkal, amit a könyvtár dohos szagú, néma könyvei rejtettek. Kis kezeit végighúzta a kemény borítókon, a galérián belesett az összes képeskönyvbe, amit csak elért. Nézegette magát a tükrökben, és vélt hasonlóságokat keresett önmaga arcképe és a falon lógók között. Mikor már keresztül-kasul bejárta a könyvtárat, elkezdte számolni a furcsaságokat, amiket lát. Mindig újabb és újabb részletet fedezett fel: faragott angyalkát a polcok szélén, kis virágokat a padló mintázatában, emberi arcokat az intarziában. Új dallamokat a szekrények nyekergésében. Majd leült egy kényelmes karosszékbe kedvenc képeskönyvével, ám kisvártatva szőke fürtjeivel a könyvre borulva elaludt.

Csend volt, csak a szú percegése hallatszott, mikor az antik falióra berozsdásodott percmutatója 13 óra 13 percnél megpihent. Detti felriadt. Eszébe jutott a könyvtárosnő intelme, s mint akit ágyúval lőttek ki, rohant az ajtóhoz. Lenyomta a  nagy rézkilincset, de az ódon faajtó nem engedett.

„Ilyen gyenge volnék?” – gondolta Detti, és újra nekiveselkedett.
Semmi. Mintha bebetonozták volna.

Detti az órára nézett: a mutató nem mozdult el 13:13-ról, pedig már legalább tíz perce cibálta az ajtót. No nem baj, gondolta, a gondnok majd erre jár, és kiszabadít. Visszaült tehát a karosszékbe, kicsit nyugtalanabbul, mint az előbb, és nagy, kék szemeit körbejáratta a szobán. „Hátha” – gondolta – „van egy másik ajtó, amin kimehetnék”. Percek teltek-múltak, de Detti csak sejthette, mennyi idő is telt el valójában.

Egyszer csak halk dallamokat vélt hallani a galériáról.

– Csak képzelődöm, nincsen senki az iskolában – gondolta.
De ismét hallotta.

Lassan megindult a hang irányába, egymás után emelte kicsi masnis cipőit a galéria lépcsőin felfelé. Amikor odaért a lépcső tetején álló szekrényhez, már teljesen bizonyos volt, hogy a dallamok onnan szűrődnek ki. Kellemes dallamok voltak, olyan altatódal-félék kisgyermekeknek. A szekrény üveges felső részében tükröződtek Detti bájos vonásai. Okos szeme kissé tágra nyílt az izgalomtól, de erősnek érezte magát. Végigvizsgálta a szekrényt, és felfedezte, hogy alul a faragott tölgyfaajtón mintha fordítva lenne egy zárféle. Megfordította.

Az ajtó recsegve kinyílt. Dohos szag helyett azonban édes és hívogató virágillat csapta meg az orrát. Lehajtotta a fejét és belépett.

Egy szobában találta magát. Valószínűleg gyerekszoba lehetett még az iskola kialakítása előtt. Egy meglehetősen szeretett gyermek szobája.

A falak apró mozaikjai mesebeli kertet ábrázoltak, gyönyörű színes virágokkal, kedvesen hajladozó ismeretlen eredetű fákkal, és a kert közepén egy fiatal hölgy játszott gyermekével. Ahogy a szeme kezdett hozzászokni a gyér világításhoz, egyre több részletet fedezett fel. A szőnyeg sárga-kék kockás volt, mint a ruhája. A zsalugáteres ablakok függönyei is.
„Jé – gondolta, – ez a kedvenc mintám.”
A szobán két ablak volt, és enyhe fény szűrődött be a zsalugáterek résein át. Éppen egy apró favonatra esett a fény, ami gazdátlanul hevert a földön. Mellette egy kosárban babák üldögéltek, arcukon olyan mosollyal, mint akik alig bírják visszatartani a kacagást. Kézzel varrottak voltak, akárcsak kis, színes ruháik. A hajukat virág vagy szalag díszítette. Detti közelebb lépett, de majdnem elesett, mert amire rátámaszkodott, az ringatózni kezdett. Kitapogatta: egy hintaló volt. Kísértetiesen hasonlított egy igazi pónihoz. Detti ijedtében vissza is húzta a kezét, pedig a hintalónak nagyon selymes szőre volt.
Megfordult, és elindult a szoba másik végében található ágy felé, ahol egy ajtót vélt felfedezni. Közelebb érve látta, hogy az ágyon egy akkora Mackó ül, mint ő. Detti elcsodálkozott. A Maci mellett egy nyitott mesekönyv hevert, mintha abból mesélt volna valamikor. Barátságos arca volt, így megsimogatta – por szállt fel, és mintha picit megmozdult volna a szőre. „Csak meglöktem” - gondolta Detti, és kilépett az ajtón.

A napfény elvakította, lassan dörzsölgette szemeit, eltelt néhány perc, mire hozzászokott. Egy gyönyörű belső tetőkertben találta magát, amelyet üvegkupola védett a hidegtől. Voltak itt kisebb fák, világos törzzsel és apró, zöld levelekkel. Látott égig érő, hullámos törzsű fákat sötétzöld, óriási levelekkel, melyek akkorák voltak, mint Detti feje. A fű bársonyos volt és csiklandozó, ahogy rálépett a vékony talpú kis cipőjében. A különös méretű és színű virágok derengő színes fényt árasztottak. Detti nem tudta beazonosítani őket, mintha az általa ismert virágok keresztezett példányai lennének. Melegséget érzett, ahogy besétált a kert közepe felé a bokrok között, amelyek maguktól szétnyíltak ahogy közeledett feléjük és kedvesen simogatták ahogy elhaladt mellettük. Minden növény aludni látszott ezért Detti csak óvatosan érintette meg őket.

Félrehajtva az utolsó ágat Detti egy réten találta magát. Itt kecsesen ringatózó virágok között egy kis pad állt. Az altatódal úja felcsendült, és Detti lelkében otthonos, meleg érzés támadt. Leült a padra és ledőlt.

Álmában egy férfit látott, jól megtermett, szigorú, de jóságos arcú férfit egyenruhában. Éppen búcsúzott szeretett feleségétől. Az asszony csendes beletörődéssel sírdogált, könnye végigfolyt ruháján, mely alatt hasa szépen gömbölyödött. „Viola, légy erős!” – mondta a férfi, azzal betette maga mögött a faragott tölgyfa ajtót.

A következő képen az asszony egy csecsemőt ringatott azon a padon, ahol Detti lefeküdt. A kertben még csak sarjadoztak az első fácskák és virágok. A hölgy énekelt, a csecsemő elaludt. Amíg a gyermek aludt, édesanyja csinosítgatta a kertet és a gyermek szobáját. Játékbabákat varrt, hintalovat faragott. A nő minden erejével azon volt, hogy elfeledje a bús várakozást, és tökéletes otthont teremtsen gyermekének. Mindent a saját fantáziája és a keze munkája teremtett meg, anyai szeretete és a remény adott óriási erőt hozzá. Kézzel festett mozaikokkal díszítette a gyerekszobát, ápolta a növényeket, melyek napról napra szebbek és nagyobbak lettek. Órákat, napokat játszottak kislányával, aki napról napra szebb és okosabb lett. Harmadik születésnapjára egy virágos nyakláncot kapott, mellyel, a kert bármikor életre kelthető, ha tulajdonosa belép az ajtón. Ám alig ették meg a tortát, az anya rossz hírt kapott. Katonák jöttek, és a hölgy, karján a gyermekkel, menekült.

Detti kopogásra riadt fel, majd hallotta a könyvtárajtó nyikorgását.

Felpattant, és rohant-rohant a kerten keresztül: ruhájához simultak a virágok, utánahajoltak a bokrok és a fák, mintha tartóztatni akarnák. Átbukdácsolt a sötét gyerekszobán, rálépett a kis vonatra, ami kicsúszott a lába alól, így szabályosan kigurult a szekrényből, neki a könyvtárosnő lábának.

„Szóval itt bujkálsz!” – nyugtázta – „A gondnok bezárta a könyvtárat, mert azt hitte, nincsen itt senki.” Szigorú hangja egyből visszahozta Dettit a valóságba. Nem merte említeni a látottakat, melyek már számára is álomszerűnek tűntek. Fogta a táskáját, és elindult hazafelé.

Ahogy rendezgette a gondolatait eszébe jutott, hogy december 13-a attól is különleges, hogy édesanyja születésnapja van. Lázasan kotorászott a zsebében, mikor már a terített asztalnál ültek, hátha talál valamit, amit odaadhatna. Hiába. Anyukája aranyló fürtjeit hátradobva, kedvesen dudorászott a konyhában, nyakában egy gyönyörű virágos nyaklánc fénylett.

Megsimogatta Detti arcát, és megkérdezte, hogy érezte magát az iskolában. Detti száján válasz helyett kérdés szaladt ki:

– Anyu, kié ez a nyaklánc? Még sosem láttam rajtad...

– Most találtam meg egy régi ékszeres doboz alján, még a dédié lehetett.. Zauber Violáé. Már alig emlékszem rá, meghalt kicsi koromban, mielőtt elmesélte volna, mi történt a papával.

Detti szája tátva maradt.

– Azt mondod Violának hívták? Hogy-hogy még sosem meséltél róla?

– Tudom, kislányom. Ne haragudj, nagyon fájdalmas nekem az emlék, hiszen mindkettőjüket elvesztettem: Gáspár papát és Violát. Mintha az emlékeim is eltűntek volna velük együtt... Vágyakozom valahova, de nem találom azt a helyet…

– Akkor kívánd azt, hogy megtaláld! – kiáltotta Detti.

Anyukája elfújta a gyertyákat saját maga sütötte tortáján, és csak mosolygott.

A kislány azzal az elhatározással feküdt le, hogy hétfőn az első dolga lesz az anyukájának megmutatni a könyvtárban a rejtekhelyet, mely Viola dédi csodálatos kertjét rejti, és mely a jogos tulajdonosa beléptével életre kel. Már sajnálta, hogy nem hozott el egy virágszirmot sem, hogy megmutassa. Semmilyen bizonyítéka nem volt, hogy ott járt – gondolta – és így nem mesélheti el, amit látott.

Detti végre elaludt az izgalmakkal teli nap után. Szobájában az ágy melletti széken ott hevert sárga-kék kockás ruhája, és enyhe fénnyel derengett az éjszakában, akár a virágok Viola csodás kertjében.

2010. Vági Eszter

Hétfő volt.

Luca az anyukájával mindig ugyanarra sétált haza az iskolából. A kislány szerette ezt az utat hazafelé, nemcsak a faragott kődíszes lakóházak, vagy a sarki pékségből áradó illatok miatt. Ennek az útnak határozottan volt egy kedvenc pontja számára.

Ma is, mint minden nap, megálltak a kirakat előtt, és hosszan nézelődtek. A cégért kedvesen billegtette a jeges szél, az pedig hálából ünnepélyesen nyikorgott, rajta a következő felirattal:

Bori néni különleges bababoltja

A kirakatban a babák kis babaszékeken üldögéltek, és kedvesen mosolyogtak az arra járókra. Bori néni, ha tényleg így hívták a tulajt, nagy gonddal helyezte el őket, több sorban egymás felett, úgy, hogy az egész kirakatot betöltötték a szép színes  ruhákba öltöztetett kézzel varrott babák. Mindegyikük tevékenykedett, volt, aki épp fésülködött, volt, amelyik teázott a mellette ülővel, és volt, aki varrogatott. Látszólag nagyon jól érezték magukat. A babák mozdulatai olyan élethűek voltak, hogy az ember minden pillanatban azt várta, mikor fognak megmozdulni.

Luca imádta nézegetni őket, mindig új mozzanatokat fedezett fel a babák beállításában.

– Nézd, Anya! Az a rózsaszín csipkeruhás most elfordult a vörös hajútól, pedig tegnap még együtt teáztak!

– Jaj, Luca. Bori néni nem változtatott a kirakaton, mióta én kislány voltam, biztos vagyok benne. Gyere, menjünk tovább!

– De Anya, ne menjünk még! Be szeretnék menni!

– Luca, ma nagyon sietünk, de megígérem, hogy benézünk még karácsony előtt!

Hazafelé a pékségből kiáramló meleg levegőnél melegedett egy úr, Luca jól megnézte magának. Koszos, szakadt ruhája volt, és lyukas kötött sapkája. Egy piros paplanon üldögélt, és hümmögött maga elé.

– Anya, ki ez a bácsi?

– Nem tudom Luca, nem ismerek mindenkit.

– De… neki hol az anyukája?

– Miért kérdezed?

– Mert olyan szomorúnak tűnik. Biztos fázik is. Miért nem megy haza?

– Luca, ennek a bácsinak lehet, hogy nincsen otthona.

– Az meg hogy lehet? Miért nincs neki?

– Elvesztette.

– Segítsünk neki megtalálni, Anya!

– Lucám, gyere, menjünk, kicsim!

Luca elindult hazafelé, de még egyszer hátranézett, és látta, hogy egy idős néni kiflit és forró teát nyújt át a bácsinak.

Luca nagyon várta már, hogy az anyukája beváltsa az ígéretét, és elmenjenek Bori néni bababoltjába. Teltek-múltak a napok, de nem mentek arrafelé. Anyukája új útvonalat talált ki, mert Luca minden nap megkérdezte: – Anya, ma megyünk a bababoltba? A bácsit sem látták többet, mert a pékség sem esett útba. Lucának néha eszébe jutott: Vajon megtalálta-e már a házikóját a bácsi?

Egy napon, mikor az iskolában épp egy pici Betlehemet készítettek, sűrű pelyhekben kezdett hullani a hó. A hópelyhek egyre gyorsabban és sűrűbben hullottak, így nemsokára az egész város fehér ünnepi díszbe öltözött.

– Gyerekek! – szólalt meg egyszer csak a tanár néni – Ez az utolsó óránk a téli szünet előtt! Áldott, békés ünnepeket szeretnék nektek kívánni, mielőtt hazaindultok! Ne feledjétek, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Tudom, hogy azon jár az eszetek, vajon mit hoz majd a Jézuska nektek. A legnagyobb öröm és ajándék azonban ilyenkor, hogy a családok együtt vannak szeretetben.

Lucát anyukája különös mosollyal várta az iskola bejárata előtt. Luca tudta, mit jelent ez, és boldogan átölelte. – Ma megyünk – suttogta. Szinte repült a bolt felé, és a frissen esett hó vidám ritmust ropogott a talpuk alatt.

Luca megállt Bori néni különleges bababoltja előtt, és alaposan megnézte a kirakatot. Úgy tűnt minden baba viszonozza a tekintetét. Végül vett egy nagy levegőt, és lenyomta az óriás levél alakú rézkilincset.

– Ding-dong – jelzett az ajtó felett függő csengő, mikor beléptek.

– Rögtön jövök! – csengett egy szintén kellemes női hang a pult mögötti ajtó felől. – Nézelődjenek nyugodtan!

Luca körbejártatta a tekintetét, és közben egészen bizonyosan nyitva felejtette a száját. A bolt polcain ugyanis babák százai üldögéltek. Talpa alatt enyhén nyikorgott a fapadló, ahogy közelebb lépett egy labdát gurító, piros-fehér pöttyös ruhás babához. A baba haja barna fonalból készült, arca pihepuha volt, és kedves kis rózsaszín folt ragyogott rajta. Luca már nyújtotta kis kezét, hogy megérintse, mikor a kellemes női hang megszólalt:

– Neki rózsaillata van. Őt szeretnéd?

Luca megfordult, és egy fiatalos arcú, kék szemű hölgyet látott, aranyló loknikkal a fején. Maga is olyan volt, mint egy baba a boltból, még a ruhája is hasonlított. Lucának ismét tátva maradhatott a szája, mert a hölgy újra megszólalt:

– Szia, én Bori néni vagyok, téged hogy hívnak?

– Ööö, Lucának.

– Szóval tetszenek a babáim, Luca?

– Igen, nagyon szépek, és finom a szimatuk is.

Bori néni elmosolyodott: – Mindegyiknek más illata van, leginkább virágillatúak, de van vanília és fahéj is. Ilyenkor karácsony táján készül mézeskalács illatú is.

A bababoltban nagyon kellemesen keveredtek a különböző illatok, a babák pedig mind gyönyörűek és különlegesek voltak. Mintha mindegyiknek külön személyisége lenne – gondolta Luca.

– Mindegyik baba egyedi. Nem készítek két egyformát – folytatta Bori néni – Mindegyik egyedi kis lélek, mint mi, emberek. A babák nagyon jó barátaink, amennyi szeretetet adunk nekik, annak a sokszorosát adják vissza. De mindig tölteni kell a szeretet-tárjukat, hogy le ne merüljön. Amelyik babát elhanyagolják, az szomorú lesz, és nem tud többé szeretetet adni.

– Újra lehet tölteni az ilyen babákat? – kérdezte aggódva Luca.

– Persze, csak hosszú idő kell nekik, mire újra bízni mernek. De szeretettel minden elsimogatható – válaszolta Bori néni meleg, csillogó szemekkel. Látszott rajta, hogy bármeddig elbeszélgetne a babáiról.

– ... és, és Bori néni, hát ez a sok baba itt a boltban, őket ki szeretgeti?

– Őket én. Mikor egy baba elkészül, az az utolsó mozzanat, hogy megölelem és lelket adok neki. Innentől minden nap megölelgetem őket este és reggel.

– Nem félnek egyedül éjszaka a boltban?

– Nincsenek egyedül, itt van a lakásom a bolt mögött. A pult mögötti ajtót mindig nyitva hagyom, hogy halljam őket.

– Hogy hallja őket? Miért, beszélnek?

– Na, az kéne még. Így is eleget rosszalkodnak. Úristen, ha még beszélnének is, akkor egy szemhunyásnyit nem aludnék.

– Hogy érti, hogy rosszalkodnak? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Luca anyukája is.

Bori néni, mintha észbe kapott volna, csak ennyit mondott: – Hát, tudja... csak fecsegek itt összevissza. Melyik babát is szeretted volna, kis hercegnőm?

Luca nagyra nyílt szemekkel bámulta Bori nénit, annyira lekötötte, amit a babákról mondott.

– Ööö, ja igen – tért magához Luca, - ezt a rózsaillatút kérném szépen.

– Rendben. Nevet te adsz neki, mindig a tulajdonos ad nevet a babájának. Tudod már, hogyan fogod szólítani?– kérdezte Bori néni, és várakozóan nézett a kislányra.

– Szerintem Rozinak fogom hívni.

– Jó választás! Most szólítsd a nevén, és vedd le a polcról!

– Gyere, Rozi, hazaviszlek! – szólította meg Luca, és kicsit remegett a keze, mikor a baba felé nyúlt. Az könnyedén landolt a karjaiban, mintha nem is ő vette volna le, hanem Rozi ugrott volna a kezébe. Luca megölelte, illetve úgy tűnt, megölelgetik egymást.

–Ez csodálatos érzés! – suttogta meghatódva – Anya, majdnem olyan, mint amikor téged ölelgetlek, és beszippantom az illatodat…!

– Hát, igen, én is szeretem a rózsaparfümöt – mondta Luca anyukája, miközben kifizette a babát, kis féltékenységet érezve az új kedvenc iránt.

– Viszontlátásra, kedves Bori néni, és köszönöm Rozit!

– A mihamarabbi viszontlátásra, kis hölgyem!- csilingelte Bori néni, és már el is tűnt a pult mögött.

Luca anyukája fellélegzett, mikor kiléptek az utcára. – Huh, azért jól esik ez a friss, csípős levegő ennyi illat után. Nem gondolod, Luca?

Luca nem figyelt, teljes egységet alkotott az új babájával. Becsomagolta a kabátja alá, hogy nehogy megfázzon. Vidáman dalolászott neki, és ugrándozott a hóban.

A pékség előtt Luca anyukája megállt. – Luca állj meg, be kell mennem kenyérért! Luca mintha akkor érkezett volna vissza a Földre, úgy nézett rá. – Bejössz velem? – kérdezte az ismételten.

– Ööö, nem tudom – válaszolt Luca, mert meglátta a pékség kiáramló meleg levegőjénél üldögélő bácsit. A bácsit, aki elvesztette az otthonát. – Ó, hát ezek szerint még nem találta meg – mondta szomorúan a kislány.

– Mit nem talált meg? Luca, te nem is figyelsz rám – dörmögte az anyukája sértődötten.

– Jó-jó, bemegyek.

A pékségben mézeskalácsillat keveredett a frissen morzsolt élesztő illatával. Luca kiválasztott egy vaníliás csigát, és rámutatott egy szép nagy sóskiflire is. – Ezt mind meg fogod enni, Luca? Kenyeret is veszek – mondta az anyukája.

Luca határozottan bólintott, és hozzátette: – Egy forró teát is kérek szépen, Lujza néni.

– Azonnal, kis hölgyem – válaszolt a kedves, kerek arcú pékné, és átnyújtotta Lucának a vaníliás csigát és a kiflit.

– A tea nagyon forró, Luca, vigyem neked? – kérdezte tőle az anyukája.

– Nem, köszi – válaszolta a kislány, és óvatosan figyelve vitte le a poharat a pékség lépcsőin. Egy csepp se folyt mellé.

Luca odalépett a kint melegedő koszos bácsihoz, és odanyújtotta a poharat a kiflivel.

– Boldog karácsonyt, bácsi!

A bácsinak könnyek jelentek meg a szemében. Bólintott, de nem tudott megszólalni.

Luca anyukája hazafelé csak annyit mondott a kislányának: – Nagyon büszke vagyok rád!

Luca pedig boldogan szorította magához Rozit, aki ott lapult a meleg kabátja alatt, tudva, hogy a lehető legjobb helyre került.

Hugó óvodába járt, de nem szerette. Mikor anyukája megkérdezte tőle:
– Mi a baj az óvodával? – csak annyit mondott: – Hangosak a gyerekek.
Hugó mindig egyedül játszott. Szeretett rajzolni, és volt egy kedvenc piros színű markolója, azt tologatta. Mikor ebédnél kérdezték, hogy kér-e még repetát, nem mert kérni. Pedig éhes volt. Mikor pisilnie kellett, akkor sem mert szólni, hanem inkább visszatartotta.

Hugóért általában a nagymamája jött az óvodába. Hazafelé az útjuk egy óriási játszótér mellett vezetett el, ahol dinoszaurusz formájú mászókák és csúszdák voltak. A kisfiú nagyon szeretett volna bemenni, de a Nagyi fáradt volt, és azt mondta:

– Ez a játszótér nagyfiúknak való!

Nagyinál a szekrénybe rejtett levendula illata keveredett a frissen őrölt kávé illatával. A kisfiú szerette ezeket az illatokat, különösen, ha süteményillat is keveredett hozzájuk. Így volt ez ma is. Leült a virágmintás kanapéra, és csendesen majszolta az aszalt sárgabarackos gyümölcskenyeret.
Közben nézte a kakukkos órát, és várta, hogy a kicsi óramutató odaérjen az ötös számhoz, a nagy pedig felfelé nézzen. A következő percben hangos kattogás és valamiféle dallamhoz hasonló nyikorgás volt hallható, majd egy mókás, kicsi madár nyújtogatta a nyakát, azt harsogva:

– Kakuukk, kakuuuukk!!

A kakukk rugója már rozsdásodott, és csak nagyon lassan húzta vissza a házikójába. Hugó teljes szívéből kacagott rajta.

Ekkor jött be a Nagyi a szobába a teáskannával:

– Csoda, hogy ez a vén kakukk még mindig rikácsol, pedig annyi idős, mint én. Látom, mennyire tetszik, ha elmegyek, a tiéd lehet.

– Nagyi, az mit jelent, hogy elmész? Azt hittem, te mindig velem leszel.

– Tudod, Hugó, előbb-utóbb mindenki elmegy.

– Hova mennek?

– Én úgy hiszem, hogy a mennybe, az angyalok közé.

– Értem, és néha lejössz meglátogatni?

– Álmaidban tudunk találkozni, ha szeretnéd. Viszont nem tudok érted menni az óvodába.

Hugó elgondolkozott. Kis idő múlva megkérdezte:

– Ugye még nagyon sokszor jössz értem az oviba, mielőtt elmész a mennybe?

– Ameddig ez a vén kakukk rikácsol, addig még én is itt vagyok – mondta Nagyi, és legyintett.

Hugóért hatra jött az anyukája, megpuszilta a Nagyit, és mentek haza kis kék autójukkal a nagy barna házukba. Az úton próbálta kérdezgetni Hugót, hogy milyen volt az ovi, de a kisfiú nem figyelt. Túlságosan lekötötték a kakukkos óra körüli gondolatok.

Megvacsoráztak, és Hugó hamar lefeküdt. Nagyon fáradtnak érezte magát, és semmi kedve nem volt hallgatni szülei szokásos elégedetlen mormogását, szóváltását.

Éjjel csodás álmot látott. Nagymamájával játszott az új dinoszauruszos játszótéren. A legmagasabb mászókákról integetett neki, hosszú csúszdákon csúszott le merészen.

Nagyi büszkén mondta: – Milyen ügyes nagyfiú lettél!

Másnap reggel boldogan ment oviba, azzal az elhatározással, hogy megkéri Nagyiját, menjenek délután a dinoszauruszos játszótérre. Alvás után összecsomagolta uzsonnáját, és kiült a folyosóra. A percek lassan teltek. Egyszer csak ismerős lépéseket hallott. Rohant az ajtó felé:

– Nagyiii!!

Az ajtó kinyílt, és apukája állt a küszöbön.

Ilyen még sosem fordult elő.

– Gyere, Hugó. Anya már vár.

Hugó annyira elszomorodott, hogy nem bírt megszólalni. Kis idő múlva kiszálltak az autóból egy ijesztően nagy épület előtt, apával kézen fogva mentek fel a síkosra kijárt csigalépcsőkön. A kórházban kellemes virágillat volt. A második emeleten meleg bordó színű függönyök és barna bútorok fogadták őket. A 213-as ajtó előtt megálltak egy pillanatra, majd lassan kinyitották az ajtót.

Nagyi az ágyban feküdt, Hugó úgy látta, alszik, kedves mosollyal az arcán. Mintha ő is Hugó álmát látná. Anya mellette ült egy széken és fogta Nagyi kezét. Apával összenéztek. Anya szeme könnyes volt, és apa kérdő tekintetére nemet intett.

– Hugó, Nagyi elaludt – mondta Anya.

– Értem, de ha felébredt, újra ő jön értem az oviba? – kérdezte Hugó.

– Nem, sajnos, már nem – és Anyukája sírva ölelgette Hugót.

Pár nappal később ovi után Anya, Apa és Hugó átnéztek a Nagyi lakásába, minden rendben van-e. A szülők pakolászni kezdtek.

Hugó leült a kanapéra, és magába szívta Nagyi ismerős illatát. A levendulát még érezni lehetett, a kávé most enyhébb volt. Hugó ránézett a kakukkos órára, és várta, hogy a kismutató az ötösre érjen, a nagymutató pedig egyenesen felfelé álljon. Azonban a mutatók nem mozdultak, megálltak peckesen 11 óra 23 perckor.

Hugó kis buksijában ezzel szemben gyorsan forogtak a kerekek, eszébe jutott a Nagyival folytatott beszélgetése. Felpattant, odatolt egy széket az óra alá, és levette. Kérdezés nélkül rohant, ahogy csak bírt, az Óráshoz a sarkon. Ide jöttek el néha a beszélgetni: az Órás Hugo nagymamáját pici gyermekora óta ismerte .

Hugó szinte beesett az ajtón.

– Lassabban fiam! Mi ilyen sürgős? – kérdezte az Órás.

– A Nagyi, a kakukk, tudja elromlott!!! Meg kell javítania!!! – lihegte a kisfiú.

– Hmm. Add csak ide. Ez az óra nagyon régi. Csoda, hogy eddig bírta. Én készítettem Nagyidnak, mikor megszületett. Akkoriban szép hangja volt, még kellemesen zenélt is. Na lássuk. Rugócsere. A fogaskerekeket megolajozom, kitisztítom. Na jól van. Ráfér még egy kis csinosítgatás, de most már működni fog.

– Köszönöm! – mondta hálásan Hugó, és rohant vele vissza a Nagyi nappalijába. Felállt a székre, és visszaakasztotta a falra. Leült a kanapéra, és várt. A következő percben gyönyörű dallam csendült fel, és a kis kakukk ugyanolyan érdes hangon, mint szokta, rikoltotta:

– Kakuukk, kakuuukk!

Hugó tapsolt örömében. Nagyon boldog volt. Anya és Apa, akik beszaladtak a szobába a zajra, nem értették, mi lelte Hugót.

Másnap Hugó nagy örömmel ment óvodába, és várta a délutánt. Mikor az ajtó mögött hallotta az ismerős lépteket, felpattant, és rohant: – Nagyii!

De az ajtóban ismét az apukája várta. – Hol van Nagyi? – kérdezte.
Apa kissé felemelte a szemöldökét: – Hát a Nagyi elment, fiam. Tudod. A mennybe.
– Igen, tudom, de már megjavította az Órás az órát, Apa! Már működik!

Apa nem értette, csak szorosan átölelte Hugót. – Nagyi nem jön vissza többé, fiam – mondta, és könnyes volt a szeme.

Hugó nagyon csalódott volt, de lassan megnyugodott, és elmondta apukájának az álmát.

Aznap délután a család együtt játszott a dinoszauruszos játszótéren, a legnagyobb mászókák tetejéről integetett a kisfiú a szüleinek, és mikor bátran lecsúszott a legnagyobb csúszdákon, lent apukája és anyukája azt mondták: – Milyen ügyes nagyfiú lettél!

Hugó boldog volt. Álmában pedig továbbra is együtt játszott és teázott nagymamájával, annyiszor, ahányszor csak kedve volt.

- Már megint esik! – panaszolta Lili, és kis homlokát lemondóan az ablaküvegnek támasztotta.
- Mondtam én neked reggel, hogy menjél ki játszani, mert hamarosan jön az eső. – szólt anyukája a konyhából. Hangja kicsit szomorkásnak tűnt.

- Anya, gyere játssz velem!- kérte Lili.

- Nem tudok most, vendégek jönnek hozzánk, készülődnöm kell. – mondta anya és egy nagy halom tányérral zsonglőrködött éppen át a konyhából az étkezőbe. – Miért nem mész át Lucához addig? Majd szólok, ha megérkeznek nagyiék.

 - Na jó. – mondta Lili és még visszapillantva látta, ahogy anyukája egy óriási halom zöldséget hámoz, aprít, mos hihetetlen gyorsasággal.

Lucánál ott találta Lenkét is.

 – Hozzátok is vendégek jönnek? – kérdezte tőle együtt érzően Lili.
- Nem, nálunk anya a rózsákat gondozza, és ilyenkor csöndben kell lenni. Klasszikus zenét hallgattat velük, és mindegyiket egyenként végigsimítja. Nekem ez olyan uncsi. Én labdázni akartam, de azt mondta ne zajongjak.

- Engem meg anya szobafogságra ítélt. – mesélte Luca.

- Mit csináltál? - kérdezték egyszerre ketten.

- Hát, csak egy kis kekszet akartam enni. Ott van a nappaliban a szép virágos díszdobozban. Tudom, hogy nem szabad ebéd előtt édességet enni, de gondoltam úgysem látja. Odaosontam és óvatosan felemeltem a fémtetőt, már a kezem rajta volt a kekszen, mikor anya kiszólt a konyhából:
- Látom ám, miben mesterkedsz! Tudod, hogy nem eszünk édességet ebéd előtt. Sipirc a szobádba, és ne is gyere ki, míg nem szólok.

- Fogalmam sincs, hogyan jött rá. Nagyon csendben voltam. – gondolkodott el Luca.

- Képzeljétek, - mesélte Lili - az én anyukám meg mindig megmondja milyen idő lesz. Akár mit is mond a tévében a bácsi és nem számít apa mit mond. Anya reggel felkel és például azt mondja: - Ma vihar lesz. – és gondterhelten ráncolja a homlokát hozzá. Utána hozzá teszi: - Palacsintát fogok sütni.
- Hogyan jön a viharhoz a palacsinta?? Ezt mondjátok meg nekem. Kint villámlik, dörög, zuhog, az én anyukám meg békésen dúdolgatva süti a palacsintát földöntúli elégedettséggel az arcán.

- Nem semmi! – mondta Lenke és Luca egyszerre.

- Ráadásul, mikor eljöttem láttam, ahogy óriási késsel villámgyorsan szeleteli a répákat, mint valami robotgép.

- Hűűű! - mondták ismét a barátnők.

Most Lenke kezdett bele: - Képzeljétek, nálunk anya beszélget a macskával is. A rózsái után ő a második számú kedvence. Figaro persze vissza is él a helyzetével. Állandóan anya ölében akar lenni, és mikor odamegyek, hogy megsimizzem, megkarmol. Nem beszélve arról, hogy én is szeretnék néha anya ölében lenni. Tudom, hogy már öt éves vagyok, de akkor is. Anya kell.
Lenke elsírta magát, a többiek megölelgették.

- Gyertek Lányok! Indulunk! – hallatszott a földszintről Luca anyukájának a hangja.

 A három lány, Luca, Lili és Lenke egy-kettőre az előszobában termettek.
- Hova megyünk? – kérdezte csodálkozva Lili.

- Hozzátok, ebédre. Anyukád most telefonált, hogy nagymamád nem tud jönni.
- Mindhárman?

- Mindhárman, bizony.

 - Hűha, ilyen még nem volt, mióta az ovi elkezdődött! - lelkesedett Lili.

Kisvártatva mind a hatan a kertben ültek Liliéknél: Lili, és anyukája Lotti, Luca és anyukája Lívia, Lenke és anyukája Lisa. Gyönyörű faragott kerti asztalnál, könnyű kerti székeken kényelmesen elhelyezkedtek.

- Isteni illata van! – szólalt meg Lisa, miután Lotti egy szemvillantás alatt feltálalta az ebédet.

- Persze nem olyan finom, mint a te rózsáidé. – válaszolta Lotti. - Nem is tudom hogyan csinálod, hogy mindig olyan gyönyörűek! Teli pirosak és harmatosak.

- A zene és a szeretet különleges hatással van a növényekre és az állatokra is. – válaszolta Lisa, két falat között.

Ezután némán ettek tovább, annyira lefoglalták őket a mennyei ízek.
 
Ebéd után a lányok elkéredzkedtek játszani. A három anyuka egyetértésben kortyolgatta kávéját a teraszon.

 - Már megint jönnek a viharfelhők. – szólalt meg aggódva Lisa, a nagy fekete gomolyfelhőkre mutatott az égen. Megyek betakarom a rózsáimat.

- Ne siess, majd csak estére érnek ide. – válaszolta Lotti, és elmosolyodott.
Hirtelen kisütött a napocska és az idő valóban barátságosabbnak tűnt.

- Még mindig aggaszt a múltkori eset, Lottikám? – kérdezte Lívia.

- Nem, dehogy, miért kérded?

- Mert mostanában sokszor van vihar, vagy eső.

- Jaj, ne mondd már! Nincsen mindig rossz kedvem.

- Nem jó, ha a hangulataid irányítanak. Rád férne egy kis léleksimogatás.

- Minek nekem pszichológus, ha te kérés nélkül is turkálsz a gondolataimban? – kérdezte már-már dühösen Lotti.

- Ajaj, na mégiscsak megyek a rózsáimhoz – szólt az eget kémlelve Lisa.
- OK, lányok, kezdjük elölről. – szólt Lívia, - bocsánatot kérek.
- Képzeljétek, - folytatta – Lucát rajtakaptam, amikor édességet akart elcsenni engedélyem ellenére. Olyan finoman és halkan tud mozogni, és olyan gyorsan, mint egy macska. Utolsó pillanatban hallottam meg a gondolatait.

Lisa folytatta: - Lenkét meg egyszerűen nem lehet kiengedni a kertbe. Amerre csak jár, leszáradnak a rózsáim, már Figarót is elkezdtem félteni. Lenke megsimogatta múltkor, és hirtelen elkezdett hullani a szőre. Lassan nem merem az ölembe venni. - Bárcsak én is a fejébe látnék. – sóhajtotta végül.

Lotti csendben üldögélt, elgondolkozott azon a múltkori eseten.
- Tudjátok, hogy nem szabad túl sokáig együtt lennünk, lányok.

- Ugyan, - nyugtatta Lívia –  olyan ritkán találkozunk, jár nekünk ez a kis idő.
Lisa egyetértett: - Múltkor sem vette észre senki. Mit tegyünk, ha egyszer a gyermekeink kedvelik egymást? Nekünk meg annyi a teendőnk?

- Értem én, de megállítani az időt? Nem túlzás ez? – kérdezte aggódva Lotti.
- Élvezd! Ahonnan jövünk, ott ez a természetes. Sehol egy időmérő eszköz, csak a korlátlan létezés. Ezt kellene átélniük a többi anyukának is, és akkor ők sem öregednének! -  mondta Lívia és kis tükrében megigazította a mindig tökéletes sminkjét.

Szeretnék Lenkének szülinapi zsúrt rendezni. – jelentette ki bátortalanul Lisa. – Segítetek?
Majd hozzátette: - Úgy érzem jót tenne a kapcsolatunknak.
Vállalom a főzést! – lelkesedett Lotti.

Én meg elkészítem a meghívókat, és segítek díszíteni. – mondta Lívia.

- Rendben, a neveket, címeket Lili lediktálja neked. Tavaly mi csináltuk a meghívókat, és képzeljétek, mindet megjegyezte. Akármit hall, vagy lát, mindent megjegyez.

Itt a beszélgetés félbemaradt, mert a lányok visszatértek az asztalhoz édességet kérni. A buli részleteit e-mailben egyeztették. Mind egyetértettek abban, hogy különleges napon kell lennie. Bármi is történjék.

A meghívó a következőképp festett:

Végül hét gyermek jött el a buliba, Lucán és Lilin kívül. Mivel Lisa, Lívia és Lotti vállalták a felügyeletet, a szülők boldogan hagyták ott csemetéiket. Lisa villája egy 20. század eleji épület volt, gyönyörű faragott oroszlános lépcsősorral. A kertben persze mindenütt rózsák virítottak, különböző színekben. A kőkerítésen a borostyán nem engedte be a kíváncsi pillantásokat. A bejáratnál egy óriási keljfeljancsibácsi fogadta a látogatókat, kedvesen emelgette a kalapját.

A pillangókkal díszített asztalt a nappaliban helyezték el, mellette nagy teret hagyva táncnak és játékoknak. Lufik és nyalókaformájú díszek lógtak a mennyezetről. Mikor mind megérkeztek elénekelték Lenkének a – Boldog Szülinapot! és Lotti felvágta a gyönyörű fehér hóember alakú tortát. A szeletek ripsz-ropsz a tányérokon teremtek. Még Figaronak is jutott egy szelet, akit biztonság kedvéért Lisa a konyhába zárt.
A tortázás után mindenki átadta az ajándékokat Lenkének, aki mindent lelkesen kibontott és megnézegetett. Kapott kirakókat, kifestőt, csillogós tollakat és egy plüsscicát is, aki Figarora hasonlított. Lenke nagyon örült mindennek, de a cicát inkább anyukájának ajándékozta.

Az ajándékozás után következett a játék. Székeket raktak körbe, eggyel kevesebbet, mint amennyi gyermek volt. Elindult a zene, és amikor megállt, le kellett ülniük gyorsan valamelyik székre. Akinek nem maradt hely, az kiesett. Majd kivettek egy széket és ment a zene tovább. A győztes az lett, aki az utolsó széket elfoglalta. A következő játékhoz fel kellett venni egy szemellenzőt, és fakanalat venni a kezükbe. Vakon meg kellett találni az elrejtett lábast a teremben és aki megtalálta apró finomságokat talált alatta. Az utolsó játékhoz mindenki kesztyűt húzott és késsel, villával nekiestek egy halom újságpapírnak. Első látásra legalábbis az volt, de mikor sok réteget lefejtettek már, előkerült alóla egy nagy szelet finom tejcsokoládé. Persze ezt is csak késsel, villával lehetett megenni.

 Játék után zenét raktak be, és vidáman táncoltak.

Figaro egyszer csak megunta a bezártságot, és kihasználva, hogy Lotti bement a konyhába a szendvicsekért, kislisszolt az ajtón. A nappaliban megijedt a hangos zenétől és végigszáguldott a feldíszített asztalon. A pillangók szétröppentek, és össze-vissza repkedtek a szobában. A gyerekek sikítozva kiszaladtak a kertbe, a pillangók utánuk, és végül Figaro. Néhány lufi is elszabadult és kirepült, majd fennakadt a fákon.

Lisa utánuk szaladt: - A rózsáim! Lenke állj, a rózsáim!– kiáltozta.

Lívia és Lotti is mentek segíteni visszaterelni a gyermekeket. A kertben érdekes látvány fogadta őket. A gyermekek, a pillangók, Figaro. Mindenki mozdulatlan állt, akár egy kőszobor.

Bocsánat lányok, de szükséges volt! – mondta Lisa. Így is kettő , nézzétek Jaj, és Figaro! Figaro Lenke kezében volt éppen, és a mozdulatlanság ellenére is lassan hullott róla a szőr. Lenke mögötti bokrok pedig hirtelen leszárították gyönyörű virágaikat.

Hogy a gyerekek ne vegyék zokon a varázslatot, Lotti besötétítette az eget és mikor mindenki megmozdult világító lámpások voltak a kezükben.

– Háromra engedjük fel együtt! Kívánjatok valamit! – mondta Lotti és Lívia, akik igyekeztek menteni a hangulatot.

- Egy, kettő, három! – hangzott és 13 fényesen világító lámpás repült az égre, egy-egy suttogott gyermeki kívánsággal.

Igen ám, de ezek a kívánságok a három különleges anyuka jelenlétében azonnal teljesültek. Először Lisáé, mert a rózsabokrokra üvegbúra került. A többi kívánság nagyjából egyszerre érkezett az égből. Cukorkaeső, pattogatott kukorica zápor, majd hópelyhek estek. Egy szép rózsaszín víziló is leereszkedett az égből, és körbe-körbe rohangált a bokáig érő cukorkaszőnyegen. Majd óriási buborékok jelentek meg különböző színekben, és mikor szétpukkadtak üveggolyókká változtak. Néhányan új korcsolyával, vagy labdával álltak a kezükben. A gyerekek ujjongtak. Csak Lenke tűnt kicsit szomorúnak.

Mire a szülők elvitték a gyerekeket, Lotti és Lívia nagyjából összelapátolta és zacskókba rakta a rengeteg apró égi kívánságot. Mindenki hazavihetett egyet adagot belőle.

Az óriási keljfeljancsibácsi a távozóknak is lelkesen integetett. A gyerekek hazaérve lelkesen mesélték a buli eseményeit, ám a szülők bizonyos részleteket hitetlenkedve fogadták és úgy gondolták csak a gyermeki fantázia szüleményei.

- Egész jó buli volt. – állapította meg Lisa, miután mindenki hazament, és nekiállt összeszedni a tortamaradékokat a tányérokról.

Lenke szomorúan üldögélt egy széken. – Igen, elviselhető volt. – válaszolta.
- Mi a baj? – kérdezte Lisa megdöbbenve.

- Nem teljesült a kívánságom! Pedig mindenki másé igen. – mondta csalódottan és sírva fakadt. Lisa megsimogatta Lenke haját, és kedvesen az ölébe vette.

– Mi volt a kívánságod, édesem?

- Hát ez. – szipogta Lenke és melegség töltötte el a szívét.

- Lisa elmosolyodott, és boldogan ölelte kislányát.

Közben arra gondolt: Mit érnek boszorkányos képességeink, ha saját gyermekeink vágyait nem ismerjük?

Azt hiszem lesz mit megbeszélnünk a csajokkal a következő találkozáskor.

A Tövis utca környékén még sokáig fel-fel bukkant egy fehér lepkeraj, hol erre, hol arra szálltak, az arra járó gyermekek nagy örömére. A felnőttek meg tudtak volna esküdni, hogy csak papírdíszeket fúj a szél.