- Már megint esik! – panaszolta Lili, és kis homlokát lemondóan az ablaküvegnek támasztotta.
- Mondtam én neked reggel, hogy menjél ki játszani, mert hamarosan jön az eső. – szólt anyukája a konyhából. Hangja kicsit szomorkásnak tűnt.

- Anya, gyere játssz velem!- kérte Lili.

- Nem tudok most, vendégek jönnek hozzánk, készülődnöm kell. – mondta anya és egy nagy halom tányérral zsonglőrködött éppen át a konyhából az étkezőbe. – Miért nem mész át Lucához addig? Majd szólok, ha megérkeznek nagyiék.

 - Na jó. – mondta Lili és még visszapillantva látta, ahogy anyukája egy óriási halom zöldséget hámoz, aprít, mos hihetetlen gyorsasággal.

Lucánál ott találta Lenkét is.

 – Hozzátok is vendégek jönnek? – kérdezte tőle együtt érzően Lili.
- Nem, nálunk anya a rózsákat gondozza, és ilyenkor csöndben kell lenni. Klasszikus zenét hallgattat velük, és mindegyiket egyenként végigsimítja. Nekem ez olyan uncsi. Én labdázni akartam, de azt mondta ne zajongjak.

- Engem meg anya szobafogságra ítélt. – mesélte Luca.

- Mit csináltál? - kérdezték egyszerre ketten.

- Hát, csak egy kis kekszet akartam enni. Ott van a nappaliban a szép virágos díszdobozban. Tudom, hogy nem szabad ebéd előtt édességet enni, de gondoltam úgysem látja. Odaosontam és óvatosan felemeltem a fémtetőt, már a kezem rajta volt a kekszen, mikor anya kiszólt a konyhából:
- Látom ám, miben mesterkedsz! Tudod, hogy nem eszünk édességet ebéd előtt. Sipirc a szobádba, és ne is gyere ki, míg nem szólok.

- Fogalmam sincs, hogyan jött rá. Nagyon csendben voltam. – gondolkodott el Luca.

- Képzeljétek, - mesélte Lili - az én anyukám meg mindig megmondja milyen idő lesz. Akár mit is mond a tévében a bácsi és nem számít apa mit mond. Anya reggel felkel és például azt mondja: - Ma vihar lesz. – és gondterhelten ráncolja a homlokát hozzá. Utána hozzá teszi: - Palacsintát fogok sütni.
- Hogyan jön a viharhoz a palacsinta?? Ezt mondjátok meg nekem. Kint villámlik, dörög, zuhog, az én anyukám meg békésen dúdolgatva süti a palacsintát földöntúli elégedettséggel az arcán.

- Nem semmi! – mondta Lenke és Luca egyszerre.

- Ráadásul, mikor eljöttem láttam, ahogy óriási késsel villámgyorsan szeleteli a répákat, mint valami robotgép.

- Hűűű! - mondták ismét a barátnők.

Most Lenke kezdett bele: - Képzeljétek, nálunk anya beszélget a macskával is. A rózsái után ő a második számú kedvence. Figaro persze vissza is él a helyzetével. Állandóan anya ölében akar lenni, és mikor odamegyek, hogy megsimizzem, megkarmol. Nem beszélve arról, hogy én is szeretnék néha anya ölében lenni. Tudom, hogy már öt éves vagyok, de akkor is. Anya kell.
Lenke elsírta magát, a többiek megölelgették.

- Gyertek Lányok! Indulunk! – hallatszott a földszintről Luca anyukájának a hangja.

 A három lány, Luca, Lili és Lenke egy-kettőre az előszobában termettek.
- Hova megyünk? – kérdezte csodálkozva Lili.

- Hozzátok, ebédre. Anyukád most telefonált, hogy nagymamád nem tud jönni.
- Mindhárman?

- Mindhárman, bizony.

 - Hűha, ilyen még nem volt, mióta az ovi elkezdődött! - lelkesedett Lili.

Kisvártatva mind a hatan a kertben ültek Liliéknél: Lili, és anyukája Lotti, Luca és anyukája Lívia, Lenke és anyukája Lisa. Gyönyörű faragott kerti asztalnál, könnyű kerti székeken kényelmesen elhelyezkedtek.

- Isteni illata van! – szólalt meg Lisa, miután Lotti egy szemvillantás alatt feltálalta az ebédet.

- Persze nem olyan finom, mint a te rózsáidé. – válaszolta Lotti. - Nem is tudom hogyan csinálod, hogy mindig olyan gyönyörűek! Teli pirosak és harmatosak.

- A zene és a szeretet különleges hatással van a növényekre és az állatokra is. – válaszolta Lisa, két falat között.

Ezután némán ettek tovább, annyira lefoglalták őket a mennyei ízek.
 
Ebéd után a lányok elkéredzkedtek játszani. A három anyuka egyetértésben kortyolgatta kávéját a teraszon.

 - Már megint jönnek a viharfelhők. – szólalt meg aggódva Lisa, a nagy fekete gomolyfelhőkre mutatott az égen. Megyek betakarom a rózsáimat.

- Ne siess, majd csak estére érnek ide. – válaszolta Lotti, és elmosolyodott.
Hirtelen kisütött a napocska és az idő valóban barátságosabbnak tűnt.

- Még mindig aggaszt a múltkori eset, Lottikám? – kérdezte Lívia.

- Nem, dehogy, miért kérded?

- Mert mostanában sokszor van vihar, vagy eső.

- Jaj, ne mondd már! Nincsen mindig rossz kedvem.

- Nem jó, ha a hangulataid irányítanak. Rád férne egy kis léleksimogatás.

- Minek nekem pszichológus, ha te kérés nélkül is turkálsz a gondolataimban? – kérdezte már-már dühösen Lotti.

- Ajaj, na mégiscsak megyek a rózsáimhoz – szólt az eget kémlelve Lisa.
- OK, lányok, kezdjük elölről. – szólt Lívia, - bocsánatot kérek.
- Képzeljétek, - folytatta – Lucát rajtakaptam, amikor édességet akart elcsenni engedélyem ellenére. Olyan finoman és halkan tud mozogni, és olyan gyorsan, mint egy macska. Utolsó pillanatban hallottam meg a gondolatait.

Lisa folytatta: - Lenkét meg egyszerűen nem lehet kiengedni a kertbe. Amerre csak jár, leszáradnak a rózsáim, már Figarót is elkezdtem félteni. Lenke megsimogatta múltkor, és hirtelen elkezdett hullani a szőre. Lassan nem merem az ölembe venni. - Bárcsak én is a fejébe látnék. – sóhajtotta végül.

Lotti csendben üldögélt, elgondolkozott azon a múltkori eseten.
- Tudjátok, hogy nem szabad túl sokáig együtt lennünk, lányok.

- Ugyan, - nyugtatta Lívia –  olyan ritkán találkozunk, jár nekünk ez a kis idő.
Lisa egyetértett: - Múltkor sem vette észre senki. Mit tegyünk, ha egyszer a gyermekeink kedvelik egymást? Nekünk meg annyi a teendőnk?

- Értem én, de megállítani az időt? Nem túlzás ez? – kérdezte aggódva Lotti.
- Élvezd! Ahonnan jövünk, ott ez a természetes. Sehol egy időmérő eszköz, csak a korlátlan létezés. Ezt kellene átélniük a többi anyukának is, és akkor ők sem öregednének! -  mondta Lívia és kis tükrében megigazította a mindig tökéletes sminkjét.

Szeretnék Lenkének szülinapi zsúrt rendezni. – jelentette ki bátortalanul Lisa. – Segítetek?
Majd hozzátette: - Úgy érzem jót tenne a kapcsolatunknak.
Vállalom a főzést! – lelkesedett Lotti.

Én meg elkészítem a meghívókat, és segítek díszíteni. – mondta Lívia.

- Rendben, a neveket, címeket Lili lediktálja neked. Tavaly mi csináltuk a meghívókat, és képzeljétek, mindet megjegyezte. Akármit hall, vagy lát, mindent megjegyez.

Itt a beszélgetés félbemaradt, mert a lányok visszatértek az asztalhoz édességet kérni. A buli részleteit e-mailben egyeztették. Mind egyetértettek abban, hogy különleges napon kell lennie. Bármi is történjék.

A meghívó a következőképp festett:

Végül hét gyermek jött el a buliba, Lucán és Lilin kívül. Mivel Lisa, Lívia és Lotti vállalták a felügyeletet, a szülők boldogan hagyták ott csemetéiket. Lisa villája egy 20. század eleji épület volt, gyönyörű faragott oroszlános lépcsősorral. A kertben persze mindenütt rózsák virítottak, különböző színekben. A kőkerítésen a borostyán nem engedte be a kíváncsi pillantásokat. A bejáratnál egy óriási keljfeljancsibácsi fogadta a látogatókat, kedvesen emelgette a kalapját.

A pillangókkal díszített asztalt a nappaliban helyezték el, mellette nagy teret hagyva táncnak és játékoknak. Lufik és nyalókaformájú díszek lógtak a mennyezetről. Mikor mind megérkeztek elénekelték Lenkének a – Boldog Szülinapot! és Lotti felvágta a gyönyörű fehér hóember alakú tortát. A szeletek ripsz-ropsz a tányérokon teremtek. Még Figaronak is jutott egy szelet, akit biztonság kedvéért Lisa a konyhába zárt.
A tortázás után mindenki átadta az ajándékokat Lenkének, aki mindent lelkesen kibontott és megnézegetett. Kapott kirakókat, kifestőt, csillogós tollakat és egy plüsscicát is, aki Figarora hasonlított. Lenke nagyon örült mindennek, de a cicát inkább anyukájának ajándékozta.

Az ajándékozás után következett a játék. Székeket raktak körbe, eggyel kevesebbet, mint amennyi gyermek volt. Elindult a zene, és amikor megállt, le kellett ülniük gyorsan valamelyik székre. Akinek nem maradt hely, az kiesett. Majd kivettek egy széket és ment a zene tovább. A győztes az lett, aki az utolsó széket elfoglalta. A következő játékhoz fel kellett venni egy szemellenzőt, és fakanalat venni a kezükbe. Vakon meg kellett találni az elrejtett lábast a teremben és aki megtalálta apró finomságokat talált alatta. Az utolsó játékhoz mindenki kesztyűt húzott és késsel, villával nekiestek egy halom újságpapírnak. Első látásra legalábbis az volt, de mikor sok réteget lefejtettek már, előkerült alóla egy nagy szelet finom tejcsokoládé. Persze ezt is csak késsel, villával lehetett megenni.

 Játék után zenét raktak be, és vidáman táncoltak.

Figaro egyszer csak megunta a bezártságot, és kihasználva, hogy Lotti bement a konyhába a szendvicsekért, kislisszolt az ajtón. A nappaliban megijedt a hangos zenétől és végigszáguldott a feldíszített asztalon. A pillangók szétröppentek, és össze-vissza repkedtek a szobában. A gyerekek sikítozva kiszaladtak a kertbe, a pillangók utánuk, és végül Figaro. Néhány lufi is elszabadult és kirepült, majd fennakadt a fákon.

Lisa utánuk szaladt: - A rózsáim! Lenke állj, a rózsáim!– kiáltozta.

Lívia és Lotti is mentek segíteni visszaterelni a gyermekeket. A kertben érdekes látvány fogadta őket. A gyermekek, a pillangók, Figaro. Mindenki mozdulatlan állt, akár egy kőszobor.

Bocsánat lányok, de szükséges volt! – mondta Lisa. Így is kettő , nézzétek Jaj, és Figaro! Figaro Lenke kezében volt éppen, és a mozdulatlanság ellenére is lassan hullott róla a szőr. Lenke mögötti bokrok pedig hirtelen leszárították gyönyörű virágaikat.

Hogy a gyerekek ne vegyék zokon a varázslatot, Lotti besötétítette az eget és mikor mindenki megmozdult világító lámpások voltak a kezükben.

– Háromra engedjük fel együtt! Kívánjatok valamit! – mondta Lotti és Lívia, akik igyekeztek menteni a hangulatot.

- Egy, kettő, három! – hangzott és 13 fényesen világító lámpás repült az égre, egy-egy suttogott gyermeki kívánsággal.

Igen ám, de ezek a kívánságok a három különleges anyuka jelenlétében azonnal teljesültek. Először Lisáé, mert a rózsabokrokra üvegbúra került. A többi kívánság nagyjából egyszerre érkezett az égből. Cukorkaeső, pattogatott kukorica zápor, majd hópelyhek estek. Egy szép rózsaszín víziló is leereszkedett az égből, és körbe-körbe rohangált a bokáig érő cukorkaszőnyegen. Majd óriási buborékok jelentek meg különböző színekben, és mikor szétpukkadtak üveggolyókká változtak. Néhányan új korcsolyával, vagy labdával álltak a kezükben. A gyerekek ujjongtak. Csak Lenke tűnt kicsit szomorúnak.

Mire a szülők elvitték a gyerekeket, Lotti és Lívia nagyjából összelapátolta és zacskókba rakta a rengeteg apró égi kívánságot. Mindenki hazavihetett egyet adagot belőle.

Az óriási keljfeljancsibácsi a távozóknak is lelkesen integetett. A gyerekek hazaérve lelkesen mesélték a buli eseményeit, ám a szülők bizonyos részleteket hitetlenkedve fogadták és úgy gondolták csak a gyermeki fantázia szüleményei.

- Egész jó buli volt. – állapította meg Lisa, miután mindenki hazament, és nekiállt összeszedni a tortamaradékokat a tányérokról.

Lenke szomorúan üldögélt egy széken. – Igen, elviselhető volt. – válaszolta.
- Mi a baj? – kérdezte Lisa megdöbbenve.

- Nem teljesült a kívánságom! Pedig mindenki másé igen. – mondta csalódottan és sírva fakadt. Lisa megsimogatta Lenke haját, és kedvesen az ölébe vette.

– Mi volt a kívánságod, édesem?

- Hát ez. – szipogta Lenke és melegség töltötte el a szívét.

- Lisa elmosolyodott, és boldogan ölelte kislányát.

Közben arra gondolt: Mit érnek boszorkányos képességeink, ha saját gyermekeink vágyait nem ismerjük?

Azt hiszem lesz mit megbeszélnünk a csajokkal a következő találkozáskor.

A Tövis utca környékén még sokáig fel-fel bukkant egy fehér lepkeraj, hol erre, hol arra szálltak, az arra járó gyermekek nagy örömére. A felnőttek meg tudtak volna esküdni, hogy csak papírdíszeket fúj a szél.