Negyedik fejezet
A rókakölykökkel eltöltött délelőtt után Bandi rendezni kívánta gondolatait. Ehhez kiült egy közeli dombra, és figyelt. Nézte a méheket, ahogyan gyűjtik a virágport, az eget, hogy milyen gyönyörű képet festett rá Isten. Figyelte a fákat, ahogy büszkén bólogatnak a szélben, de nem törtek el soha. A türelem bajnokai – gondolta a manó. – Nőnek-nőnek évszázadokon keresztül egy helyen. Sosem panaszkodnak, csak nyújtóznak szép lassan a fény felé. – Ők az erdők nemes lovagjai, az állatok és növények oltalmazói. Biztonságos teret nyújtanak nagy lombjaikkal és erős törzseikkel. Ha megöleled őket, mintha eggyé válnál a világmindenséggel és körülölel az egységbetartozás nyugalma. Valahogy itt az erdőben olyan természetes az Élet és a Halál körforgása is. Az erdő mindenkit egyformán befogad, és jelen van benne az állandóság érzete is. Ember is, állat is egész élete során visszatérhet ugyanazokhoz a fákhoz.
Mire ezeket végiggondolta Bandi, egészen jó kedve kerekedett. Lesétált a dombról és hazafelé vette útját. Kitárta a kezét és végigsimította az ösvény mellett növő virágokat, füveket.
A gombákkal azonban egészen más volt a helyzet. A gombák például mindig tudták milyen idő várható és volt még egy ennél is fontosabb feladatuk.
Ők tartották számon az eltévedt lelkeket, az átutazókat. Ezek azok a lelkek, akik még nem állnak készen arra, hogy elhagyják a földi világot és belépjenek a mennyország kapuján. Erre sok féle okuk lehet. Ami fontos, hogy az átutazók nem tudják, hogy valaha emberek voltak. Ki rövidebb, ki hosszabb időt tölt el itt az erdőben, mindenki annyit, amennyi neki szükséges a továbbinduláshoz. A gombák kísérik őket ezen az úton. A manó szerette a gombákat, felnézett rájuk. Kalapjukkal és tiszteletet parancsoló hangjukkal emlékeztették őt valakire, akit szeretett.
Bandi meglátott egy délceg gombát az egyik óriás tölgy tövében. Úgy vélte felé biccent, így odament hozzá. Illedelmesen köszönt:
- Adjon Isten kedves Uram!
A gombának kinyíltak a szemei és kirajzolódott a szája. Átható pillantásával végigmérte Bandit és mély, határozott hangján csak annyit mondott:
- „Hamarosan itt az idő. Hazatalálsz.” – és ezzel becsukódtak a szemei.
Bandinak földbe gyökerezett a lába. Ilyen faramucit még egyik gomba sem mondott neki. Mindegyikkel nagyrészt az időjárásról beszélt, de hogy itt az idő? Mire?
Újra brummogós hangulatban sétált hazafelé, mikor elé mászott a szarvasbogár. A manó látta rajta, hogy baj van. Óriás léptekkel követte kitinpáncélos hírvivőjét. Útjuk a nyuszi lakhoz vezetett. Egy takaros, földbe vájt szobában a nyuszi család körülállta nagypapájuk szalmaágyikóját. Az öreg nyuszi bóbiskolni látszott. Mikor Bandi belépett, a nyuszik egyenként kimentek a szobából, csak az imádkozó sáska maradt a sarokban és tovább mormolta szent igéit. Nyuszi nagypapa, Tódor, bölcs tanácsaival sokat segítette Bandi munkáját és sokat mesélt neki az erdő életéről, működéséről. Rendszeresen összeültek egy pohár erdei nektárral a kezükben, és rágyújtottak. Bandi a pipájára, Tódor pedig egy szivarra.
Tódor kinyitotta szemeit és kettőt köhintett. Bandi közelebb lépett hozzá.
- Kedves barátom! Mit tehetek érted?
- Én jól vagyok, elrendeztem mindent. Békével megyek. Viszont te érted aggódom.
- Én értem? – ráncolta össze szemöldökét a manó.
Pár percnyi csend után a nyuszi lassan megismételte:
- Igen. Érted aggódom. Az erdő suttogta nekem, hogy itt az idő.
- Ma már másodszorra hallom ezt. Nem értem.
A nyuszi elmosolyodott és megfogta a manó kezét, akire kiültek a félelem jelei. – Nincs mitől félni. Hogy tisztábban láss, menj el az Anya forráshoz, a Titkok hegyére és tölts ott egy éjszakát. – azzal becsukódott a nyuszi szeme.
