Péntek reggel volt, december 13-a. Detti álmodozó szemét a habos kakaójába süllyesztette. Detti nagyon szeretett otthon lenni és nézegetni édesanyja gyerekkorából megmaradt nagy színes képeskönyveket. Azt is szerette, amikor együtt sütöttek vagy anyukája varrni tanította. Édesanyja, Borbála, akit a kisvárosban mindenki csak Bori néniként ismert, nagyon szépen tudott varrni, babákat tervezett és a lakásukból nyíló bababoltjában árusította őket. Detti úgy öltözött, akár egy lassított felvétel, csak hogy minél tovább tartson a reggel, és ne kelljen iskolába mennie.
- Neki könnyű, - gondolta Detti, mikor a kedvenc sárga-kék kockás ruhájában végre elindult otthonról - nem kell kimennie ebbe a barátságtalan, téli reggelbe. 

Órái után, mert álmodozott az irodalomórán, tovább kellett maradnia az iskolakönyvtárban, és segítenie kellett a könyvtáros hölgynek elrakodni a nagy, poros, a kicsi, hasznos és a kényelmesen közepes könyveket. Detti titkon örült ennek, mert nagyon szerette a könyveket: simogatni sima fedelüket, megnézegetni a képeiket, és rejtett vízjeleket keresni lapjaikon.

A könyvtáros egy kellemesen telt, idős hölgy volt, szigorú szemüveggel. Detti csodálta, amiért meg tudja jegyezni a könyvek helyét ebben az óriási könyvtárban. A könyvtárnak volt egy tölgyfából ácsolt galériája, ahol gyönyörű régi festmények és tükrök néztek le a falakról. Azt mondják, az iskola ódon épületének még ódonabb tulajdonosáé voltak. Nem tudni róla sokat, csak azt, hogy amikor váratlanul elköltözött innen, iskolát alapítottak az otthonában. A méretes, villaszerű épület, mely valaha a tulajdonos család egyedi tervei szerint készülhetett, szép, nagy világos termeivel és széles folyosóival éppen megfelelő volt általános iskolai növendékek számára.

Így a kihalt folyosók szép lassan megteltek gyerekzsivajjal. A gyermekek minden ünnepkor feldíszítették a termeket, az ablakokra saját készítésű mintákat ragasztottak. A többszáz négyzetméteres kert ideális bújócskahely volt. Télen hóembert építettek szünetekben, és vidáman szaladgáltak.

Ám volt az épületnek, amelyet Viola névre kereszteltek (amint azt a bomladozó homlokzatról le lehetett olvasni) némi hátránya is. Olyan zegzugos elrendezésű volt, hogy sokan eltévedtek benne. A kis lurkók késve érkeztek óráikra, a legzöldebb mesékkel, hogy mit láttak, hallottak a ház furcsa, eldugott folyosóin. A tanárok kénytelenek voltak átkísérni a tanulóikat az egyik teremből a másikba, ha időben el akarták kezdeni az óráikat.

Viszont ezen a pénteken, a könyvtáros hölgynek el kellett mennie. Így Detti egyedül maradt a könyvtárban. Henriett meghagyta, hogy ha elrakta az utolsó két könyvet is, hagyja el a birtokot – de legkésőbb 13 óráig.

Detti nagyon izgalmasnak találta, hogy egyedül maradt mindazon titokkal, amit a könyvtár dohos szagú, néma könyvei rejtettek. Kis kezeit végighúzta a kemény borítókon, a galérián belesett az összes képeskönyvbe, amit csak elért. Nézegette magát a tükrökben, és vélt hasonlóságokat keresett önmaga arcképe és a falon lógók között. Mikor már keresztül-kasul bejárta a könyvtárat, elkezdte számolni a furcsaságokat, amiket lát. Mindig újabb és újabb részletet fedezett fel: faragott angyalkát a polcok szélén, kis virágokat a padló mintázatában, emberi arcokat az intarziában. Új dallamokat a szekrények nyekergésében. Majd leült egy kényelmes karosszékbe kedvenc képeskönyvével, ám kisvártatva szőke fürtjeivel a könyvre borulva elaludt.

Csend volt, csak a szú percegése hallatszott, mikor az antik falióra berozsdásodott percmutatója 13 óra 13 percnél megpihent. Detti felriadt. Eszébe jutott a könyvtárosnő intelme, s mint akit ágyúval lőttek ki, rohant az ajtóhoz. Lenyomta a  nagy rézkilincset, de az ódon faajtó nem engedett.

„Ilyen gyenge volnék?” – gondolta Detti, és újra nekiveselkedett.
Semmi. Mintha bebetonozták volna.

Detti az órára nézett: a mutató nem mozdult el 13:13-ról, pedig már legalább tíz perce cibálta az ajtót. No nem baj, gondolta, a gondnok majd erre jár, és kiszabadít. Visszaült tehát a karosszékbe, kicsit nyugtalanabbul, mint az előbb, és nagy, kék szemeit körbejáratta a szobán. „Hátha” – gondolta – „van egy másik ajtó, amin kimehetnék”. Percek teltek-múltak, de Detti csak sejthette, mennyi idő is telt el valójában.

Egyszer csak halk dallamokat vélt hallani a galériáról.

– Csak képzelődöm, nincsen senki az iskolában – gondolta.
De ismét hallotta.

Lassan megindult a hang irányába, egymás után emelte kicsi masnis cipőit a galéria lépcsőin felfelé. Amikor odaért a lépcső tetején álló szekrényhez, már teljesen bizonyos volt, hogy a dallamok onnan szűrődnek ki. Kellemes dallamok voltak, olyan altatódal-félék kisgyermekeknek. A szekrény üveges felső részében tükröződtek Detti bájos vonásai. Okos szeme kissé tágra nyílt az izgalomtól, de erősnek érezte magát. Végigvizsgálta a szekrényt, és felfedezte, hogy alul a faragott tölgyfaajtón mintha fordítva lenne egy zárféle. Megfordította.

Az ajtó recsegve kinyílt. Dohos szag helyett azonban édes és hívogató virágillat csapta meg az orrát. Lehajtotta a fejét és belépett.

Egy szobában találta magát. Valószínűleg gyerekszoba lehetett még az iskola kialakítása előtt. Egy meglehetősen szeretett gyermek szobája.

A falak apró mozaikjai mesebeli kertet ábrázoltak, gyönyörű színes virágokkal, kedvesen hajladozó ismeretlen eredetű fákkal, és a kert közepén egy fiatal hölgy játszott gyermekével. Ahogy a szeme kezdett hozzászokni a gyér világításhoz, egyre több részletet fedezett fel. A szőnyeg sárga-kék kockás volt, mint a ruhája. A zsalugáteres ablakok függönyei is.
„Jé – gondolta, – ez a kedvenc mintám.”
A szobán két ablak volt, és enyhe fény szűrődött be a zsalugáterek résein át. Éppen egy apró favonatra esett a fény, ami gazdátlanul hevert a földön. Mellette egy kosárban babák üldögéltek, arcukon olyan mosollyal, mint akik alig bírják visszatartani a kacagást. Kézzel varrottak voltak, akárcsak kis, színes ruháik. A hajukat virág vagy szalag díszítette. Detti közelebb lépett, de majdnem elesett, mert amire rátámaszkodott, az ringatózni kezdett. Kitapogatta: egy hintaló volt. Kísértetiesen hasonlított egy igazi pónihoz. Detti ijedtében vissza is húzta a kezét, pedig a hintalónak nagyon selymes szőre volt.
Megfordult, és elindult a szoba másik végében található ágy felé, ahol egy ajtót vélt felfedezni. Közelebb érve látta, hogy az ágyon egy akkora Mackó ül, mint ő. Detti elcsodálkozott. A Maci mellett egy nyitott mesekönyv hevert, mintha abból mesélt volna valamikor. Barátságos arca volt, így megsimogatta – por szállt fel, és mintha picit megmozdult volna a szőre. „Csak meglöktem” - gondolta Detti, és kilépett az ajtón.

A napfény elvakította, lassan dörzsölgette szemeit, eltelt néhány perc, mire hozzászokott. Egy gyönyörű belső tetőkertben találta magát, amelyet üvegkupola védett a hidegtől. Voltak itt kisebb fák, világos törzzsel és apró, zöld levelekkel. Látott égig érő, hullámos törzsű fákat sötétzöld, óriási levelekkel, melyek akkorák voltak, mint Detti feje. A fű bársonyos volt és csiklandozó, ahogy rálépett a vékony talpú kis cipőjében. A különös méretű és színű virágok derengő színes fényt árasztottak. Detti nem tudta beazonosítani őket, mintha az általa ismert virágok keresztezett példányai lennének. Melegséget érzett, ahogy besétált a kert közepe felé a bokrok között, amelyek maguktól szétnyíltak ahogy közeledett feléjük és kedvesen simogatták ahogy elhaladt mellettük. Minden növény aludni látszott ezért Detti csak óvatosan érintette meg őket.

Félrehajtva az utolsó ágat Detti egy réten találta magát. Itt kecsesen ringatózó virágok között egy kis pad állt. Az altatódal úja felcsendült, és Detti lelkében otthonos, meleg érzés támadt. Leült a padra és ledőlt.

Álmában egy férfit látott, jól megtermett, szigorú, de jóságos arcú férfit egyenruhában. Éppen búcsúzott szeretett feleségétől. Az asszony csendes beletörődéssel sírdogált, könnye végigfolyt ruháján, mely alatt hasa szépen gömbölyödött. „Viola, légy erős!” – mondta a férfi, azzal betette maga mögött a faragott tölgyfa ajtót.

A következő képen az asszony egy csecsemőt ringatott azon a padon, ahol Detti lefeküdt. A kertben még csak sarjadoztak az első fácskák és virágok. A hölgy énekelt, a csecsemő elaludt. Amíg a gyermek aludt, édesanyja csinosítgatta a kertet és a gyermek szobáját. Játékbabákat varrt, hintalovat faragott. A nő minden erejével azon volt, hogy elfeledje a bús várakozást, és tökéletes otthont teremtsen gyermekének. Mindent a saját fantáziája és a keze munkája teremtett meg, anyai szeretete és a remény adott óriási erőt hozzá. Kézzel festett mozaikokkal díszítette a gyerekszobát, ápolta a növényeket, melyek napról napra szebbek és nagyobbak lettek. Órákat, napokat játszottak kislányával, aki napról napra szebb és okosabb lett. Harmadik születésnapjára egy virágos nyakláncot kapott, mellyel, a kert bármikor életre kelthető, ha tulajdonosa belép az ajtón. Ám alig ették meg a tortát, az anya rossz hírt kapott. Katonák jöttek, és a hölgy, karján a gyermekkel, menekült.

Detti kopogásra riadt fel, majd hallotta a könyvtárajtó nyikorgását.

Felpattant, és rohant-rohant a kerten keresztül: ruhájához simultak a virágok, utánahajoltak a bokrok és a fák, mintha tartóztatni akarnák. Átbukdácsolt a sötét gyerekszobán, rálépett a kis vonatra, ami kicsúszott a lába alól, így szabályosan kigurult a szekrényből, neki a könyvtárosnő lábának.

„Szóval itt bujkálsz!” – nyugtázta – „A gondnok bezárta a könyvtárat, mert azt hitte, nincsen itt senki.” Szigorú hangja egyből visszahozta Dettit a valóságba. Nem merte említeni a látottakat, melyek már számára is álomszerűnek tűntek. Fogta a táskáját, és elindult hazafelé.

Ahogy rendezgette a gondolatait eszébe jutott, hogy december 13-a attól is különleges, hogy édesanyja születésnapja van. Lázasan kotorászott a zsebében, mikor már a terített asztalnál ültek, hátha talál valamit, amit odaadhatna. Hiába. Anyukája aranyló fürtjeit hátradobva, kedvesen dudorászott a konyhában, nyakában egy gyönyörű virágos nyaklánc fénylett.

Megsimogatta Detti arcát, és megkérdezte, hogy érezte magát az iskolában. Detti száján válasz helyett kérdés szaladt ki:

– Anyu, kié ez a nyaklánc? Még sosem láttam rajtad...

– Most találtam meg egy régi ékszeres doboz alján, még a dédié lehetett.. Zauber Violáé. Már alig emlékszem rá, meghalt kicsi koromban, mielőtt elmesélte volna, mi történt a papával.

Detti szája tátva maradt.

– Azt mondod Violának hívták? Hogy-hogy még sosem meséltél róla?

– Tudom, kislányom. Ne haragudj, nagyon fájdalmas nekem az emlék, hiszen mindkettőjüket elvesztettem: Gáspár papát és Violát. Mintha az emlékeim is eltűntek volna velük együtt... Vágyakozom valahova, de nem találom azt a helyet…

– Akkor kívánd azt, hogy megtaláld! – kiáltotta Detti.

Anyukája elfújta a gyertyákat saját maga sütötte tortáján, és csak mosolygott.

A kislány azzal az elhatározással feküdt le, hogy hétfőn az első dolga lesz az anyukájának megmutatni a könyvtárban a rejtekhelyet, mely Viola dédi csodálatos kertjét rejti, és mely a jogos tulajdonosa beléptével életre kel. Már sajnálta, hogy nem hozott el egy virágszirmot sem, hogy megmutassa. Semmilyen bizonyítéka nem volt, hogy ott járt – gondolta – és így nem mesélheti el, amit látott.

Detti végre elaludt az izgalmakkal teli nap után. Szobájában az ágy melletti széken ott hevert sárga-kék kockás ruhája, és enyhe fénnyel derengett az éjszakában, akár a virágok Viola csodás kertjében.

2010. Vági Eszter