Az átutazó
Első fejezet
Bandi a manó a farönkökből épült, mohatetős házikója előtt üldögélt.
- Na, tessék, már megint esik! – mormogott a bajsza alatt, ami tulajdonképpen nem is bajusz volt, hanem egy szakáll-bajusz féle, mert a puha vörösesbarna szőr az arcát majdnem teljesen eltakarta. Bandi nagyon szeretett pipázni, ilyenkor kiült a házikója elé kedvenc farönkjére és békésen pöfékelt. Kellemes dohányillat lengte körül, ami belevegyült az erdő friss, nedves illatába.
- Na, sebaj, az eső megtisztítja a gondolatokat. – nyugodott bele a manó a csendes szemerkélésbe. Nem akart bemenni a házba. Sokkal jobban szeretett idekinn. Legszívesebben naphosszat járta az erdőt és hagyta, hogy átjárja a nyugalom. Az erdő többi lakója mogorvának és magának valónak látta. Nem sokat fecsegett, az mondjuk biztos.
Bandinak kialudt a pipája. Felegyenesedett és nyújtózkodott egyet.
- Ideje indulnom. – gondolta, és letette pipáját az ablakpárkányra.
Elindult az erdei ösvényen, mely a házikója elől indult és bevezetett az egyenes törzsű fenyőóriások közé. Lepkék röpködtek el mellette: sárga, kék, fehér színűek. Bólintott feléjük és ők visszabólintottak. Bandi egy idő után hátranézett és a lepkék eltűntek, csak a gondtalanság könnyed érzése maradt utánuk.
A manó elmosolyodott, majd folytatta az útját. Ahol a föld kezdett homokossá válni egy büszke szarvasbogár keresztezte az útját. Egymás szemébe néztek. Bandi türelmesen megvárta, míg elmegy.
- Eddig minden rendben. – gondolta a manó, és továbbindult. Az útja kökény és szederbokrok között vezetett. A levegőbe szimatolt, és közben rálépett egy nyálkás levélre. Elcsúszott és lehuppant a fenekére.
– Ki húzta ide ezt a nyálkacsíkot? – mérgelődött a manó. Hirtelen egy kismadár röppent Bandi elé és ijedt csiripelésbe kezdett.
A manó mindent értett és kötelességtudóan elindult a csiganyomon, ami a város felé vezetett. A szél a félelem érzetét rezegte felé. A kis manó a homlokát ráncolva mászott át farönkökön, és gázolt a sárban. Végül elérte azt a helyet, amitől mindenki félt az erdőben. Bandi egy széles betonút szélén állt. Az autók nem jöttek sűrűn, de nem tartva semmitől, annál gyorsabban. Bandinak erősen dobogott a szíve, körülnézett.
Hirtelen meglátta, hogy a kis csiga az út közepén áll megdermedve, szemét behúzva. Szegény csiga át akart kelni az úton, de ahogy feljött a nap az autószörnyek egyre sűrűbben vágtattak el mellette. Minden izmát megbénította a félelem.
Bandi olyan mozdulatot tett, mintha kitárna egy duplaszárnyú kaput és kényelmesen odasétált a csigához.
Kedvesen megsimogatta a rózsaszín csíkos házacskát a hátán, és így szólt:
- Gyere, Csilla, sétáljunk!
A csiga kidugta a szemét az ismerős hangra. Félénken körülnézett. Nem jött kerekes szörny, nem dübörgött a föld a hasa alatt. A manó újra megsimogatta, most az oldalát.
– Gyere velem. – mondta a kis csigának, aki végre nekiindult és együtt gond nélkül átértek a túloldalra.
Amint a biztonságos fűre léptek, Bandi összecsapta a két kezét és újra remegni kezdett alattuk a talaj. Mögöttük egy nagy fekete gumijú gép brummogott el. Csilla nagy, könnyes szemekkel nézett Bandira, és csak annyit mondott:
- Köszönöm!
- Isten veled! – intett a manó és nézte, ahogy Csilla szép lassan elcsúszik a fűben ismeretlen tájakra.
Mikor Bandi visszaért a megszokott ösvényére folytatta a napi körét. Ugyanaz a madár, aki figyelmeztette a manót, ott üldögélt az egyik faágon és értetlenül füttyentett neki.
– Miért nem fordítottad vissza Csillát? Hogy hagyhatod, hogy besétáljon az emberek világába?
Bandi nyugodtan így szólt: - Én csak az útján segíthetem, a szándékától és céljától el nem téríthetem.
