Illusztráció, mese, lelki egészség

Hugonak kistestvére születik

2017. február 07. 13:16 - Capmaci

Az álommanó kötet VII. meséje

 

Amint Hugó kilépett a pékség ajtaján a Lujza asszonyságtól kapott finomságokkal, rohant, ahogy csak bírt, a kórházig. Itt pihegett egy kicsit, mielőtt felszaladt a lépcsőkön a bejárathoz: apa már várta. A kórház a pékségtől csak néhány háztömbnyire ágaskodott az ég felé furcsa, díszes tornyaival, tetőteraszával és Rafael arkangyal egy emelet magas szobrával a főkapunál. A bejárat felett a következő felirat ékeskedett: „Isten meggyógyít”.

Ez volt az utca legmagasabb épülete. Négy emeletet számolt meg Hugó, és a rejtélyes tornyokat, ahonnan minden valószínűség szerint pompás kilátás nyílhatott a kisvárosra, csak senki sem tudta, hol van a bejáratuk. Az eredeti tulajdonos a tetőn gyönyörű belső kertet alakított ki, padokkal, rózsalugassal és selyemakácokkal. A csillogó szürke kavicsból kirakott utacskákat selymes zöld pázsit szegélyezte. A kacskaringós kis út egy apró kőhídon is átvezetett, melyet két kőangyalka őrzött. A híd alatt egy kis patak folydogált, mely egy varázslószerű arc szájából indult útnak, és egy kis tavacskában ért véget, ahol szívesen sütkéreztek a békák a tavirózsák levelén. A patak partján szomorúfüzek lógatták ezüstös zöld ágaikat. Ezek a fák kisebbek voltak, mint a nagyvilágban, ahogy az összes többi fa a kertben. A kertnek volt még egy különlegessége: mindig zöldellt. Télire egy üvegkupola védte a hideg ellen, ami a feltaláló tulajdonos zsenialitását tükrözte. Ezen kívül szinte semmit nem lehetett tudni róla, mert semmilyen dokumentum nem maradt a városra. Mikor birtokba vették az épületet, már régóta lakatlannak tűnt, és a tökéletesen berendezett termeken kívül mást nem leltek benne.

Az épület hosszú, mennyezettől a földig érő ablakaival, tágas, magas termeivel, komoly hangulatával éppen megfelelt kórháznak. A földszinten volt a váróterem, ahol a különböző vizsgálatokra vártak az emberek. Mindenki békésen üldögélt és beszélgetett. A padsorok között levendula illatozott fehér, szögletes virágtartókban. A falakon gyönyörű tájakat és boldog pillanatokat ábrázoló képek függtek. Valahogy ebben a környezetben mindenki átalakult. Aki panaszosan jött be, és a mellette ülőre árasztotta problémáit, általában a második mondatnál elfelejtette, mit is akart mondani. Helyette a virágokat szagolgatta, és régi, szép emlékeit kezdte megosztani a padtársával.

Az első emeletre egy nyikorgó, fémes illatú felvonóval lehetett utazni, amelyet kiszállás után le kellett küldeni, hogy a következő utas be tudjon szállni. Lefelé kizárólag egy márvány csigalépcsőn lehetett jönni. Így a fekvőbetegeket a földszinten helyezték el, az épület másik szárnyában.

A járóbeteg férfiak kerültek az első emeletre, a második emeletre pedig a nők. A harmadik emeleten a gyermekek kaptak helyet.

Az első és második emeleten óriási bársonyfüggönyök szegélyezték a tüllel lefátyolozott ablakokat, amelyek a fényt éppen megfelelő mértékben engedték be. Napsütéses időben a függönyök csillogni látszottak. Körülbelül nyolc ágy fért el a termekben. Bőven és jól megfértek a tulajdonos által otthagyott bútorokkal. Az ablakok két oldalán kényelmes karosszékek sorakoztak, melyek koros, méltóságteljes dámákra hasonlítottak fodros szoknyáikkal. Középen egy teázóasztal állt, nyolc székkel. Az asztalon friss víz és némi zabkeksz csábította a leülni vágyókat. Az uzsonnát mindig itt fogyasztották el a szoba lakói, utána pedig kártyáztak, vagy társasjátékoztak. A nagyobb termekben kandalló is volt. Téli napokon a betegek odahúzták székeiket, és olvasgattak. A termek két sarkát két terebélyes ruhásszekrény foglalta el, melyek biztonsággal elnyelték a bentlakók minden ruháját és egyéb ingóságát. A másik két sarok két üvegvitrines szekrényt rejtett, melyek alsó, kulcsos faajtókkal ellátott részében társasjátékok, sakk és kártya lapult. Felső, üvegajtós részükben pedig bőrkötetes könyvek sorakoztak, a gerincükön arany betűk hívogatták az olvasni vágyókat.

A férfiak emeletén kék volt minden szoba, a nőkén bordó, barnás árnyalatokban játszott. Ezen a két szinten a folyosók egy-egy félkör alakú teraszba futottak, ahol kényelmes napozószékek kényeztették a beléjük huppanókat.

A gyermekek emeletén a falak napsárgák, a függönyök és a bútorok rozsdabarnák voltak. Színes gyermekrajzok hoztak vidámságot a folyosó falai közé. Ennek a szintnek a legnagyobb termében játszóházat alakítottak ki.

A bentlakókra egy elhivatott szakács főzött, így pompás ételeket ettek, igazi tápláló, gyógyító eledeleket, tele szeretettel.

No, de érkezzünk meg a negyedik emeletre, hiszen ide igyekezett Hugó is az apukájával! Gyalog mentek fel, a liftet szabadon hagyták a közlekedő betegeknek. A második emeleten Hugó kicsit megállt, és szomorú szívvel gondolt a nagymamájára, akit egy évvel ezelőtt a 213-as szobában látogatott meg.

A negyedik emelet egyáltalán nem tetszett a kisfiúnak: falai halványlilák voltak, a függönyökön apró virágok bontották ki szirmaikat. Fehér bútorok és apró babaágyak álltak az anyák ágyai mellett. Kellemes virágillat töltötte be a termeket, amit Hugó elviselhetetlennek talált, ugyanúgy, mint a csecsemők felszálló madárrajra emlékeztető sírását. Apukájával leültek egy padra a folyosón, egy nagy pocakos hölgy mellé, aki hálóruhában és fodros köpenyben pihent. Szemben a falon lila keretben egy csöpp gyermek aludt, fehér bolyhos takarón. Ezektől a képektől Hugó megborzongott. A csecsemőnek furcsán nagy volt a feje, a lábai meg kicsik és kacskák.

Ebben a pillanatban anyukája jelent meg, és örömmel tolta maga előtt gurulós kiságyikóban az új jövevényt. Hugó bekukucskált a kiságyba. Szívecskés takaróba burkolt, gyűrött arcú, vöröses kis lényt látott, aki úgy tátogott, mint egy szárazra vetett hal.

– Ő a kishúgod, Csilla – szólalt meg Hugó anyukája.

Hugó furcsának találta, hogy rokonságban van a kiságyikó tartalmával.

– Te is ilyen kisbaba voltál, Hugó – folytatta az apukája, látva Hugó tanácstalanságát.

– Ilyen nyápic voltam és gyámoltalan? Ez annyira... ijesztő.

– Igen, de mi szeretettel vigyáztunk rád, ahogy most Csillára fogunk. Ebben te is segíthetsz nekünk.

– Én nem nyúlok hozzá. Olyan nyálkás a bőre.

– Mert most született. Meg fog szépülni, napról napra szebb lesz és ügyesebb, ahogy te is, Hugó.

– Hiszem, ha látom. Ugyanolyan bőgőmasina lesz, mint a többi itt? – mutatott a termekre a kisfiú.

– Hát az elején sokat sírnak, az biztos. Tudod, ők így beszélnek.

– Még beszélni sem tud?

– Nem, Hugó, se járni, se beszélni, és foga sincsen, nekünk kell etetni, anyatejjel.

Hugónak ez kezdett sok lenni: nem beszél és nem is jár? Hogyan fognak tudni így játszani?

De az anyukája mintha olvasott volna a fia gondolataiban, azt mondta:

– Ne aggódj, hamar megtanulnak enni, járni, beszélni, és te is sok mindenre megtaníthatod majd. Addig pedig elég, ha néha megsimogatod, vagy beszélsz hozzá, hogy megismerje a bátyját, aki a legértékesebb kincs lesz számára a világon.

- Fontos leszek neki?

– Már most is fontos vagy neki, csak nem tudja kifejezni. A testvérek vannak a legközelebb egymáshoz.

Hugó értette is, meg nem is, de valami szorongatót mindenképpen talált a légkörben. Nem tudta, hogy a csecsemők és a virágok illatának keveredése, vagy a furcsa kis csukott szemű jövevény okozta, de ki akart menni az osztályról. Meg sem várta, míg apja a 414-es teremhez kíséri az anyukáját, hanem nekiiramodott, és futott a lila folyosó közepén várakozó felvonóig. Éppen ezen a szinten állt, valaki elfelejtette leküldeni. Hugó beszállt, és megnyomta a legfelső gombot. A felvonó ajtaja nyikorogva becsukódott, majd fél perc múlva nagy rázkódással megállt. Az ajtók ugyanolyan hanggal nyíltak ki, ahogy záródtak. Hugó befogta a fülét.

Meglepetésére a lift nem egy folyosóra nyílt, hanem úgy tűnt, megállt két szint között, úgy, hogy az alsó emeletet már nem lehetett látni, csak a vakolatlan téglafal tetején szűrődött be fény egy körülbelül húsz centiméteres keskeny nyíláson. Hugó csak most látta, hogy a gomb, amelyet megnyomott, le volt ragasztva. Mellette egy felirat: emelet használaton kívül.

Hugó megijedt, megpróbálta nyomkodni a lejjebb lévő gombokat, de a felvonó nem mozdult. Nem volt mit tenni, Hugó felkapaszkodott, és könnyedén átbújt a keskeny nyíláson.

Úgy tűnt, a padlásszintre jutott, a léptei alatt felszálló por jól látszódott a félkör alakú apró ablakokon beszűrődő fényben. A falaknál régi festmények támaszkodtak egymásnak, antik hajósládák óvták kincseiket, és néhány elrozsdásodott egérfogó tátogott üresen.

Hugónak ez a hely mégis barátságosabbnak tűnt, mint az előző lila illatfürdő. Tulajdonképpen nagyon örült, hogy egyedül lehet, és még egy izgalmas felderítőúton is részt vehet. Azt gondolta, itt biztos senki sem járt már évszázadok óta. A porrétegben nem látott lábnyomokat. Kinyitotta az egyik hajósládát. Néhány régi iratot talált benne, melyek szétmállottak a kezében, és egy Schwarz-féle zsebórát, melyet csillagok díszítettek. Azt hitte, nem jár, de mikor tenyerének melege átjárta az órát, az békésen ketyegni kezdett.

A gyalulatlan fapolcokon különböző alakú üvegek üldögéltek, tartalmuk beléjük száradt. Alul hasasak voltak, felül keskenyek. Hugó még sosem látott ilyeneket: közelebb lépve megütötte az orrát szúrós szaguk. – Fúj – gondolta –, inkább megkeresem a lépcsőt.

Lépcsőt azonban nem talált, csak egy ajtót, ami gondosan be volt zárva. Mivel lifttel nem mehetett vissza, elkezdte feszegetni a korhadt faajtót. A kilincs a kezében maradt, és ahol lábát a korhadó fának támasztotta, ott egy fejnyi lyuk tátongott. Kibővítette, majd átbújt. Sötét folyosón találta magát, ahol a lábai lépcsőket tapogattak ki. Igen ám, de ezek a lépcsők felfelé vezettek. Jó néhány kacskaringós kör után végre fényt látott. Mikor a szeme megszokta, körülnézett. A várost látta maga alatt, pirosas-barnás tetőkkel, apróbb-nagyobb házakkal. Egyedül az Idősek Otthonának a kis toronyszobája látszott ugyanilyen magasnak. A szél kellemesen langyos levegőt borzolt Hugó hajába, és a kisfiú végre fellélegzett.

hugonak_kistestvere_szuletik003_opt.jpg

  Finom, friss tavaszi levegő, ez kell nekem – gondolta, és nagyokat szippantott belőle.

Kis idő elteltével elkezdett gondolkozni, hogyan is juthatna le, hiszen eddig minden csak felfelé vezette. A torony padlóján, a lépcsőtől nem messze, egy csapóajtót pillantott meg. Felnyitotta: alatta egy fém csúszda verte vissza a nap sugarait. Nem lévén más választása, belehuppant.

 

– Juhééé! – kiáltotta, mert a csúszda kellemesen lejtett. Nem félt, hanem egyenesen élvezte az utazást. Sokáig csúszott lefelé, majd megállt egy nagy faajtó előtt. Azt gondolta, hogy ez lehet a másik torony bejárata, ahol még szintén nem járt senki. A torkában dobogott a szíve, mikor arra gondolt, hogy ő fedezi fel ennek a régi épületnek az összes titkos zugát. Micsoda dicsőség lesz ezt az iskolában elmesélni! Hát még az apukája milyen büszke lesz a bátorságára, leleményességére. Igazi kalandor vagyok – gondolta Hugó –, nem áll utamba senki és semmi. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.

Összeszedte az erejét, és rángatni kezdte, ütögette, húzta, tolta, de az ajtó nem mozdult. Lázasan kutatott a zsebeiben, hátha valami van nála, amivel ki tudná nyitni. A zsebében egy gemkapcsot, egy használt papírzsebkendőt és a Schwarz-féle órát találta.

  Talán te segíthetnél kinyitni nekem ezt az ajtót! – mondta a békésen ketyegő szerkezetnek.

Nagy meglepetésére a zsebórán az alábbi felirat jelent meg:

„ A szívünk megnyitása, ha félelemmel is tölt el minket, új láthatatlan ajtókat nyit.”

Hugónak valamiért a kishúga jutott az eszébe, ahogy pici kezével markolássza a szívecskés takaróját. Nagyfokú tiltakozást érzett lelkében, de mellette egy eddig ismeretlen melegséget is. A csúszda hirtelen megint megindult lefelé, s még mielőtt elgondolkozhatott volna a felirat jelentésén, már a kertben találta magát. Pont a varázsló feje mögött bukkant ki. Aztán a csillogó kavicsokon futott a lépcső felé. Alig várta, hogy lássa a családját. A tetőkertben két gyermek játszott, egy kisfiú meg egy kislány. – Rúgjad! – ordított a kisfiú, és a kislány apró lábacskáival nekilendülve ügyesen visszarúgta a nagy pöttyös labdát. – Ügyes vagy! – kiáltotta most a kisfiú.

De Hugó ezt már nem hallotta, mert a csigalépcsőkön suhant lefelé, egészen a 414-es teremig. Édesapja az ajtóban állt.

  Mehetünk, fiatalember? – kérdezte Hugót, és egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. Sőt, a felvonó is kifogástalanul működött.

  Pillanat – kérte Hugó, és odalépett a húga guruló kiságyához. A jövevény épp keservesen tátogva ordított. Hugó megsimogatta, és odarakta mellé a csillagos zsebórát. Az kattogott párat, és egy kedves altató csendült fel a szobában, épp csak olyan halkan, hogy ne ijessze meg a kislányt. Az ordítás abbamaradt, és a csöpp szemek mosolyogni látszottak.

  Köszönöm! – mondta könnyes szemmel az anyukájuk.

Hugó hazavitte magával azt a különös melegséget a szívében, amit a kaland során megtapasztalt. Arra gondolt, ha elég nagy lesz a kishúga, megmutatja neki a titkos feljárót, és együtt fedezik fel a másik lezárt torony titkait.

 

hugo_zsebora002_opt.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csodaember.blog.hu/api/trackback/id/tr7112190906

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása