Az egész úgy kezdődött, hogy Míra nehezen aludt el. Születése óta. És amikor egyszer délben apának kellett altatnia, rajzolt egy manót. Egy álommanót. Békésen szendergett csíkos hálózsákban és hálósipkában, és elégedetten mosolygott álmában. Míra boldogan ölelte meg a rajzot, és könnyen álomba merült.

Másnap a szomszédasszony azt mesélte lelkesen, hogy Sanyi, aki eddig mindig sokat tekergett elalvás előtt, az előző napon könnyedén elaludt. Ahogy lejjebb sétáltam az utcán, az ikres anyuka kipihenten mosolygott rám. – Képzeld! Lujza és Szonja átaludták az éjszakát!

Kezdtem gyanakodni, és felhívtam Katát:

– Szia!

– Szia, hogy vagytok?

– Jól, nagyon jól. És ti?

– Mi is. Míra jól alszik most.

– Most, hogy mondod: nálunk sem volt az a szokásos éjszakai műsor.

Mosolyogtam, mikor leraktuk a telefont, és elindultam Míra szobájába megkeresni apa rajzát. A papírt megtaláltam.

De nem volt rajta a manó.

Az álommanó, mihelyt Míra álomba szenderült, szűkösnek találta helyét, és kicsusszant a kislány kezei közül. Kibújt csíkos hálózsákjából, majd zsákként a hátára csapta. Így indult világgá. Benézett minden gyerekszobába, és minden gyermeket megcsodált.  Álomról-álomra vándorolt.

Egy lányka színes lufikkal álmodott, és boldogan ugrándozott utánuk a selymes füvű réten. A manó is elkapott egy lufit, és odadobta a kislánynak. Luca rámosolygott a manóra, és visszadobta a lufit. Így játszottak egy ideig.

A következő álom egy Hugó nevű kisfiúé volt. Színes, pöfögő kisvonatot vezetett, melyben sok ujjongó kisgyermek utazott. A manó felszállt, helyet foglalt az egyik vagonban, egy kis piros padon. A vagonok teteje nyitott volt, könnyen körbe lehetett tekinteni.
– Indulás! – hangzott a mozdonyfülkéből, és lelkes pöfékelés, kellemes zakatolás vette kezdetét. A vonat nem haladt gyorsan, de így is nagyon élvezetes utazás volt. A manó rózsaszín nyulakat és sárga, ernyő formájú gombákat látott az erdőben, melyen áthaladtak. A fák illedelmesen hajlongtak, és integettek a gyerekeknek. Nagy volt az öröm! Egy igazi élő erdő.
Mikor egy kisvárosba értek, ahol csupa sárga falú piros tetős házikó sorakozott, az álommanó megköszönte a fuvart, és leszállt. A piros-kék mintás vonat tovarobogott az éneklő gyereksereggel.

A manó egy pillanatra élvezte a csendet, majd körülnézett. A városka templomának díszes ajtaján belépve egy újabb álomban találta magát.

Itt rettenetesen fújt a szél. A manó erősen fogta a sapkáját, és valamiféle menedéket keresett magának. Végül egyetlen egy kis kőházat pillantott meg a kékesszürke kősivatagban. Bekopogott. Egy kedves arcú, göndör hajú lányka nyitott ajtót. Bent a házikóban egy gyönyörű, otthonos gyermekszoba volt. Kicsi zöld asztalka állt a szoba közepén, négy székkel. Az asztal körül babák ültek, s a lányka, kezében fakanállal, épp vacsorát készített nekik.

– Ülj le az asztalhoz, kész a túrógombóc! – hívta Klaudia a manót, és átültette az egyik babát egy kényelmes hintaszékbe.

A manó szót fogadott, és az asztal mellől körbejártatta szemét a szobában. Gondosan elkészített fehér bútorok sorakoztak körben a falak mentén, és egy baldachinos ágyikó is állt a sarokban. A szekrényekben minden volt, amit egy gyermek kívánhat: sok-sok színes mesekönyv, egy nagy láda építőkocka, kedves arcú babák, díszes ruhákba öltöztetve. A kislány mégis szomorkás arccal rakta ki a tányérra a gőzölgő túrógombócokat.
– Mindig így fúj kint a szél? – kérdezte a manó, mert zavarta Klaudia szótlansága.

– Igen, legtöbbször – kicsit elgondolkozott. – Ha az anyaszörny mérges.

Ha üvölt, akkor jön a szél. Néha még villámok is vannak, de ne aggódj, itt biztonságban vagyunk.
– Hol lakik az anyaszörny?

– Nem messze innen egy barlangban.

– Akkor meglátogatom – mondta a manó, és már indult is. Nem kellett sokat sétálnia, kivételesen éppen nem volt vihar, az anyaszörny békésen szundikált a barlang bejáratában. Szép hosszú, világos barna haja volt, és kedves arca. – Ez a szörny? – gondolta magában a manó. Megsimogatta.

Az anyaszörny felemelte a fejét, és a homlokát ráncolta.
– Hogy vagy? – kérdezte nagyon kedvesen a manó.

– Fáradtan – válaszolta, és kisimította arcából hosszú, kócos haját. – Belefáradtam az ordításba.

Kis idő elteltével újra megszólalt.

– Hiába üvöltök, senki sem hall meg. Magányos vagyok. Elfáradtam.

– Mit szeretnél mondani?

– Nem bírom egyedül vinni az Élet gondját, túl sok az elvárás, nem tudok megfelelni. Nem tudok jó lenni, nem tudok jó anya lenni.

Itt elsírta magát, és alakja máris emberibbnek tűnt. Sírt, sírt, és a sírásból folyó lett.
Amerre a folyó kanyargott, kizöldellt a fű, és virágok nyiladoztak. Szomorúfüzek nőttek ki a folyóparton egyik percről a másikra. Végre kisütött a nap, és a fák hamvaszöld lombjai csillogtak a napfényben.

A kislányt kicsalogatta a házikóba bekandikáló napocska. Kilépve megdörzsölte a szemét, mint aki rossz álomból ébred. Puha füvű, virágos réten találta magát, ahol színes pillangók repkedtek. Kellemesen meleg volt. A táj szürkeségét a színek harmóniája váltotta fel. Klaudia boldogan szaladt anyukájához, aki tárt karokkal várta a rét túloldalán.
A manó továbbindult, ezzel a képpel a szívében. – Milyen sokat számít néhány kérdés, és a megértő hallgatás – gondolta.

Az álommanó hazaérve visszabújt Míra papirosára pihenni. Alighogy visszabújt hálózsákjába, a kislány boldogan magához ölelte: – Anya, megtaláltam!

Az álommanó, amikor már jól kipihente magát, újra útnak indult. Amerre járt, a gyermekek nyugodtan aludtak, és boldogan keltek reggel.