Hétfő volt.

Luca az anyukájával mindig ugyanarra sétált haza az iskolából. A kislány szerette ezt az utat hazafelé, nemcsak a faragott kődíszes lakóházak, vagy a sarki pékségből áradó illatok miatt. Ennek az útnak határozottan volt egy kedvenc pontja számára.

Ma is, mint minden nap, megálltak a kirakat előtt, és hosszan nézelődtek. A cégért kedvesen billegtette a jeges szél, az pedig hálából ünnepélyesen nyikorgott, rajta a következő felirattal:

Bori néni különleges bababoltja

A kirakatban a babák kis babaszékeken üldögéltek, és kedvesen mosolyogtak az arra járókra. Bori néni, ha tényleg így hívták a tulajt, nagy gonddal helyezte el őket, több sorban egymás felett, úgy, hogy az egész kirakatot betöltötték a szép színes  ruhákba öltöztetett kézzel varrott babák. Mindegyikük tevékenykedett, volt, aki épp fésülködött, volt, amelyik teázott a mellette ülővel, és volt, aki varrogatott. Látszólag nagyon jól érezték magukat. A babák mozdulatai olyan élethűek voltak, hogy az ember minden pillanatban azt várta, mikor fognak megmozdulni.

Luca imádta nézegetni őket, mindig új mozzanatokat fedezett fel a babák beállításában.

– Nézd, Anya! Az a rózsaszín csipkeruhás most elfordult a vörös hajútól, pedig tegnap még együtt teáztak!

– Jaj, Luca. Bori néni nem változtatott a kirakaton, mióta én kislány voltam, biztos vagyok benne. Gyere, menjünk tovább!

– De Anya, ne menjünk még! Be szeretnék menni!

– Luca, ma nagyon sietünk, de megígérem, hogy benézünk még karácsony előtt!

Hazafelé a pékségből kiáramló meleg levegőnél melegedett egy úr, Luca jól megnézte magának. Koszos, szakadt ruhája volt, és lyukas kötött sapkája. Egy piros paplanon üldögélt, és hümmögött maga elé.

– Anya, ki ez a bácsi?

– Nem tudom Luca, nem ismerek mindenkit.

– De… neki hol az anyukája?

– Miért kérdezed?

– Mert olyan szomorúnak tűnik. Biztos fázik is. Miért nem megy haza?

– Luca, ennek a bácsinak lehet, hogy nincsen otthona.

– Az meg hogy lehet? Miért nincs neki?

– Elvesztette.

– Segítsünk neki megtalálni, Anya!

– Lucám, gyere, menjünk, kicsim!

Luca elindult hazafelé, de még egyszer hátranézett, és látta, hogy egy idős néni kiflit és forró teát nyújt át a bácsinak.

Luca nagyon várta már, hogy az anyukája beváltsa az ígéretét, és elmenjenek Bori néni bababoltjába. Teltek-múltak a napok, de nem mentek arrafelé. Anyukája új útvonalat talált ki, mert Luca minden nap megkérdezte: – Anya, ma megyünk a bababoltba? A bácsit sem látták többet, mert a pékség sem esett útba. Lucának néha eszébe jutott: Vajon megtalálta-e már a házikóját a bácsi?

Egy napon, mikor az iskolában épp egy pici Betlehemet készítettek, sűrű pelyhekben kezdett hullani a hó. A hópelyhek egyre gyorsabban és sűrűbben hullottak, így nemsokára az egész város fehér ünnepi díszbe öltözött.

– Gyerekek! – szólalt meg egyszer csak a tanár néni – Ez az utolsó óránk a téli szünet előtt! Áldott, békés ünnepeket szeretnék nektek kívánni, mielőtt hazaindultok! Ne feledjétek, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Tudom, hogy azon jár az eszetek, vajon mit hoz majd a Jézuska nektek. A legnagyobb öröm és ajándék azonban ilyenkor, hogy a családok együtt vannak szeretetben.

Lucát anyukája különös mosollyal várta az iskola bejárata előtt. Luca tudta, mit jelent ez, és boldogan átölelte. – Ma megyünk – suttogta. Szinte repült a bolt felé, és a frissen esett hó vidám ritmust ropogott a talpuk alatt.

Luca megállt Bori néni különleges bababoltja előtt, és alaposan megnézte a kirakatot. Úgy tűnt minden baba viszonozza a tekintetét. Végül vett egy nagy levegőt, és lenyomta az óriás levél alakú rézkilincset.

– Ding-dong – jelzett az ajtó felett függő csengő, mikor beléptek.

– Rögtön jövök! – csengett egy szintén kellemes női hang a pult mögötti ajtó felől. – Nézelődjenek nyugodtan!

Luca körbejártatta a tekintetét, és közben egészen bizonyosan nyitva felejtette a száját. A bolt polcain ugyanis babák százai üldögéltek. Talpa alatt enyhén nyikorgott a fapadló, ahogy közelebb lépett egy labdát gurító, piros-fehér pöttyös ruhás babához. A baba haja barna fonalból készült, arca pihepuha volt, és kedves kis rózsaszín folt ragyogott rajta. Luca már nyújtotta kis kezét, hogy megérintse, mikor a kellemes női hang megszólalt:

– Neki rózsaillata van. Őt szeretnéd?

Luca megfordult, és egy fiatalos arcú, kék szemű hölgyet látott, aranyló loknikkal a fején. Maga is olyan volt, mint egy baba a boltból, még a ruhája is hasonlított. Lucának ismét tátva maradhatott a szája, mert a hölgy újra megszólalt:

– Szia, én Bori néni vagyok, téged hogy hívnak?

– Ööö, Lucának.

– Szóval tetszenek a babáim, Luca?

– Igen, nagyon szépek, és finom a szimatuk is.

Bori néni elmosolyodott: – Mindegyiknek más illata van, leginkább virágillatúak, de van vanília és fahéj is. Ilyenkor karácsony táján készül mézeskalács illatú is.

A bababoltban nagyon kellemesen keveredtek a különböző illatok, a babák pedig mind gyönyörűek és különlegesek voltak. Mintha mindegyiknek külön személyisége lenne – gondolta Luca.

– Mindegyik baba egyedi. Nem készítek két egyformát – folytatta Bori néni – Mindegyik egyedi kis lélek, mint mi, emberek. A babák nagyon jó barátaink, amennyi szeretetet adunk nekik, annak a sokszorosát adják vissza. De mindig tölteni kell a szeretet-tárjukat, hogy le ne merüljön. Amelyik babát elhanyagolják, az szomorú lesz, és nem tud többé szeretetet adni.

– Újra lehet tölteni az ilyen babákat? – kérdezte aggódva Luca.

– Persze, csak hosszú idő kell nekik, mire újra bízni mernek. De szeretettel minden elsimogatható – válaszolta Bori néni meleg, csillogó szemekkel. Látszott rajta, hogy bármeddig elbeszélgetne a babáiról.

– ... és, és Bori néni, hát ez a sok baba itt a boltban, őket ki szeretgeti?

– Őket én. Mikor egy baba elkészül, az az utolsó mozzanat, hogy megölelem és lelket adok neki. Innentől minden nap megölelgetem őket este és reggel.

– Nem félnek egyedül éjszaka a boltban?

– Nincsenek egyedül, itt van a lakásom a bolt mögött. A pult mögötti ajtót mindig nyitva hagyom, hogy halljam őket.

– Hogy hallja őket? Miért, beszélnek?

– Na, az kéne még. Így is eleget rosszalkodnak. Úristen, ha még beszélnének is, akkor egy szemhunyásnyit nem aludnék.

– Hogy érti, hogy rosszalkodnak? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Luca anyukája is.

Bori néni, mintha észbe kapott volna, csak ennyit mondott: – Hát, tudja... csak fecsegek itt összevissza. Melyik babát is szeretted volna, kis hercegnőm?

Luca nagyra nyílt szemekkel bámulta Bori nénit, annyira lekötötte, amit a babákról mondott.

– Ööö, ja igen – tért magához Luca, - ezt a rózsaillatút kérném szépen.

– Rendben. Nevet te adsz neki, mindig a tulajdonos ad nevet a babájának. Tudod már, hogyan fogod szólítani?– kérdezte Bori néni, és várakozóan nézett a kislányra.

– Szerintem Rozinak fogom hívni.

– Jó választás! Most szólítsd a nevén, és vedd le a polcról!

– Gyere, Rozi, hazaviszlek! – szólította meg Luca, és kicsit remegett a keze, mikor a baba felé nyúlt. Az könnyedén landolt a karjaiban, mintha nem is ő vette volna le, hanem Rozi ugrott volna a kezébe. Luca megölelte, illetve úgy tűnt, megölelgetik egymást.

–Ez csodálatos érzés! – suttogta meghatódva – Anya, majdnem olyan, mint amikor téged ölelgetlek, és beszippantom az illatodat…!

– Hát, igen, én is szeretem a rózsaparfümöt – mondta Luca anyukája, miközben kifizette a babát, kis féltékenységet érezve az új kedvenc iránt.

– Viszontlátásra, kedves Bori néni, és köszönöm Rozit!

– A mihamarabbi viszontlátásra, kis hölgyem!- csilingelte Bori néni, és már el is tűnt a pult mögött.

Luca anyukája fellélegzett, mikor kiléptek az utcára. – Huh, azért jól esik ez a friss, csípős levegő ennyi illat után. Nem gondolod, Luca?

Luca nem figyelt, teljes egységet alkotott az új babájával. Becsomagolta a kabátja alá, hogy nehogy megfázzon. Vidáman dalolászott neki, és ugrándozott a hóban.

A pékség előtt Luca anyukája megállt. – Luca állj meg, be kell mennem kenyérért! Luca mintha akkor érkezett volna vissza a Földre, úgy nézett rá. – Bejössz velem? – kérdezte az ismételten.

– Ööö, nem tudom – válaszolt Luca, mert meglátta a pékség kiáramló meleg levegőjénél üldögélő bácsit. A bácsit, aki elvesztette az otthonát. – Ó, hát ezek szerint még nem találta meg – mondta szomorúan a kislány.

– Mit nem talált meg? Luca, te nem is figyelsz rám – dörmögte az anyukája sértődötten.

– Jó-jó, bemegyek.

A pékségben mézeskalácsillat keveredett a frissen morzsolt élesztő illatával. Luca kiválasztott egy vaníliás csigát, és rámutatott egy szép nagy sóskiflire is. – Ezt mind meg fogod enni, Luca? Kenyeret is veszek – mondta az anyukája.

Luca határozottan bólintott, és hozzátette: – Egy forró teát is kérek szépen, Lujza néni.

– Azonnal, kis hölgyem – válaszolt a kedves, kerek arcú pékné, és átnyújtotta Lucának a vaníliás csigát és a kiflit.

– A tea nagyon forró, Luca, vigyem neked? – kérdezte tőle az anyukája.

– Nem, köszi – válaszolta a kislány, és óvatosan figyelve vitte le a poharat a pékség lépcsőin. Egy csepp se folyt mellé.

Luca odalépett a kint melegedő koszos bácsihoz, és odanyújtotta a poharat a kiflivel.

– Boldog karácsonyt, bácsi!

A bácsinak könnyek jelentek meg a szemében. Bólintott, de nem tudott megszólalni.

Luca anyukája hazafelé csak annyit mondott a kislányának: – Nagyon büszke vagyok rád!

Luca pedig boldogan szorította magához Rozit, aki ott lapult a meleg kabátja alatt, tudva, hogy a lehető legjobb helyre került.