Hatodik fejezet

Hazaérve megszárítkozott, szerencsére erősen sütött a nap és átjutott az erdő nagy fái alatt álló pici kunyhóhoz is. Bandi kiült kedvenc farönkjére, rágyújtott egy pipára és nekiállt faragni.

– Ez az igazi – gondolta – a kétkezi munka. Kézzelfogható eredményhez vezet, és egyből látod, amit teremtesz.

Hosszasan munkálkodott, és már majdnem besötétedett, mikor elkészült művével. Arra járt Talpas, a medve, és meglapogatta Bandi hátát.

- Megköszönni jöttem, amit értem tettél, erre te meg az ellenség arcát faragod meg?

- Ez egy ember, jól látod. De nem ő a legnagyobb ellenséged, hanem te magad.

- Ezt hogy érted? – brummogta Talpas.

- Ha engeded, hogy gyűlölet, düh és félelem vezessen utadon, akkor nem tudod beengedni a szeretetet. Így örök hiánnyal élsz a lelkedben.

A medve elgondolkozva nézett rá.

- Éjjel csodás álmot láttam. – folytatta a manó, és elmesélte, amit az Anya-forrásnál átélt.

- Hmm. – vakarta állát a medve – Most már látom.

 Talpas a bajuszos, határozott tekintetű fiatalembert szemlélte, akit a farönkből Bandi kifaragott.

- Akkor ez a szobor te vagy.

Hetedik és egyben utolsó fejezet avagy történetek, melyeket suttog a víz

Kevésbé mozgalmas napokon Bandi, a manó hosszan elüldögélt a rét mellett folydogáló patak partján. Volt egy kedvenc girbegurba törzsű fája, ennek támaszkodott, és csendesen figyelt. Amikor már egy jó ideje figyelt, a víz csobogásában ritmusokat és dallamokat vélt felfedezni. Másnap is eljött, és ugyanígy figyelt. Harmadnap is. Egészen addig, míg értette a patak nyelvét.
Egyik napon, amikor Bandi már nagyon jól értette a víz szavát, egy szomorú történet úszott felé a városból.

„Egy lány az első gyermeke születése után nem sokkal elveszítette az édesapját. Egyik napról a másikra. A lány vigasztalhatatlan volt:

- Nem figyeltem rá eléggé, azért ment el! – vádolta magát.

A másik nagy fájdalma az volt, hogy éltében sosem mondta apukájának, hogy szereti.

– Bárcsak még egyszer megölelhetném, és mondhatnám neki, hogy mennyire szeretem!

A lány évekig nem tudta elengedni ezeket a gondolatokat. Egy napon betért egy templomba és felnézett a virágdíszes, kazettás mennyezetre. Mikor megszólalt az ének, a lánynak potyogtak a könnyei. Úgy érezte ez az a hely, ahol biztonsággal elengedheti édesapját, mert a szívében ott marad örökre.”

A manót szíven ütötte a történet, annál is inkább, mert a lány édesapja egy nagyszívű, mormogós, meg nem értett ember volt, aki kedvtelésből pipázott, és rendszeresen járta az erdőt. Ez volt az egyetlen hely, ami megnyugtatta a benne háborgó indulatokat.

A lány történetével szeretet költözött a manó szívébe, nem tudta mi ez a furcsa melegség. Kipirult és erőre kapott.

- Értem már. Itt az idő. – mondta könnyes szemmel Bandi, és meglepően könnyűnek és elégedettnek érezte magát.

A mókus, aki másnap reggel a manó kunyhójánál ugrált el, már nem talált ott senkit, csak az ablakpárkányon egy kis pipát, amelyben kialudt a parázs.