Nem messze Bori néni bababoltjától, a Kökény és a Rózsafa utca sarkán áll egy régi épület, talán éppen ma 213 éves. Falait ez ünnepi alkalomból újravakolták, és napsárgára festették. Mióta az eszemet tudom, az Órásmester lakik benne. A kis boltja felett lógó kovácsoltvas cégért maga az Órás készítette.

Az ablakban még kint volt a „Frissen festve” tábla, mikor Bölömbér asszonyság feltépte a gyönyörű faragott faajtót. A csengőnek nyikkanni sem volt ideje. Az Órás a határozott belépés ellenére sem nézett fel munkájából. Éppen egy szív alakú zsebórát javított.

– Elkészült már az órám? Nem, nem sürgetni akarom, kedvesem, csak egyszerűen nem bírok meglenni nélküle! Az én drága Ludwigomra emlékeztet. Alighogy elvesztettem őt, leállt az óra is.

– Egy pillanat, hölgyem, a perckereket kellett kicserélnem. Így ni, parancsoljon – nyújtotta át a gyógyult zsebórát az Órásmester.

– Pompás! Egyszerűen tökéletes! És milyen helyesen kattog, mintha egy dallamot dúdolna! Ludwigom azt mondta, mindig hordjam magamnál, hiszen a pontosság karaktert ad. Ő maga sosem késett el. Képzelje, első randevúnkra készültem, és késve indultam útnak. Lekéstem a vonatot. Ő a peronon várt. De hiába. A következő levélváltásig nem tudta, mi történt velem. Rettenetes lelkiismeretfurdalás gyötört, és eldöntöttem, soha többé nem késem el sehonnan. Amikor végre találkoztunk, ezzel a szív alakú órával ajándékozott meg, hogy mindig tudjam, mennyi az idő. Hát nem romantikus?

– Nagyon figyelmes az urától, asszonyom.

– Igen. Isten nyugosztalja.

– Mindenkinek megvan a maga ideje. Az Ön szíve még ketyeg, hölgyem, ne búslakodással töltse, ami még maradt.

– Igaza van, rázta meg magát Bölömbér asszonyság, elővette kis tükrét a nagy puha mindent-elnyelő táskájából, és kirúzsozta a száját. Ugyanolyan svunggal, ahogy jött, távozott is. Nyomában némi por szállt fel, és az Órás felemelte a szemöldökét. Mormogott valamit dús bajsza alatt, megvakarta kopaszodó fejét, és a következő javítandó után nézett.

Nem mindig javított ám, csak keddenként. A hét nagyobb részében órákat készített. Ő rakta össze a szerkezetet, az alkatrészeket egy nürnbergi gyárból rendelte. Még könyveket is írt a javításukról. Az egyik példány épp az asztalon hevert. Schwarz Zsigmond: A komplikált zsebórák – 1928. A szerelőműhelyt egy kis függöny választotta el az Órás nappalijától, ahol egy igazi Rieffler ill. Strasser féle csillagászati ingaóra állt. Ez volt a legpontosabb óra a kisvárosban. Minden órát ehhez igazítottak. Pontosabban a pap ez után igazította a templom toronyóráját, és mindenki más a toronyóra szerint állította be a sajátját.

Az Órásműhelyben százféle óramű kattogott, zenélt, kakukkolt – ki-ki tudása szerint. De mind egyszerre. Itt rend volt, kérem szépen.

Az Órás kis boltját mindenki szerette. Az idősek beszélgetni jártak be, a fiatalok pedig érdeklődve tapasztották orrukat a kirakat üvegéhez, hátha megpillantják Cook kapitány hajósóráját. Az Órásról senki sem tudta, hány éves, csak azt lehetett tudni, hogy a Toboz utca 23-ból a 93 éves Erzsike néni édesapja is itt készíttette a menyasszonya óráját. Az Órás nem volt beszédes típus, viszont bölcsen tudott hallgatni, így az öregasszonyok megelégedéssel távoztak a boltból, mondván, milyen jót beszélgettek. A fiatalok mindenféle mendemondákat járattak közkézen, miszerint az Óráshoz kalózok járnak órát állíttatni, és hogy a német gyárat, ahonnan az órák alkatrészei származnak, igazából manók lakják. Ők bányásszák a rubint is a csapágykövekhez. Az alkatrészeket pedig az éj leple alatt szállítják ide az erre felkért tündérek. A történeteket azzal próbálták alátámasztani, hogy egyetlen szállítmányt hozó autót se láttak még megállni az Órás ajtaja előtt, és sokféle alak megfordult a boltban, külföldiek is. Az Órás híre valóban átlépte az országhatárokat.

Az Órás csak mosolygott a bajsza alatt ezeken a történeteken. Ettől eltekintve az óráinak valóban volt valamiféle varázsereje. Akinek Schwarz-féle mechanikus órája volt, az mindig pontos volt, jól beosztotta az idejét, és betartotta az ígéreteit. Úgy tűnt, ez a jellemformáló hatása mindenkire egyformán hat. A városkában elterjedt a híre, hogy a babáknak már születésük napjára érdemes ilyen órát készíttetni, az esetleges jellemhibák megelőzésére.

Egy-két kisbaba azért mindig akadt, akinek a szülei nem gondoltak erre a roppant fontos beszerzendőre, de előbb-utóbb mindig pótolták. Egy szép napos őszi délután a tizennégy éves Aurél szülei, nem tudván, mitévők legyenek a fiúk hanyagságával és nemtörődömségével, utolsó menedékként (engedve a szóbeszédnek) beléptek az Órásmesterhez.

– Egy zsebórát, illetve nem is, karórát szeretnénk, a fiunknak – hebegte Gyertyásné.

– Hm, pontos születési dátuma? – jegyzetelt az Órás.

– 2003.09.28. – kérem, belegravírozná a hátoldalára, hogy: Aurélnak?

– Ahogy óhajtja, hölgyem. Megmondaná a pontos órát és percet?

– Hogyan kérem? De hát maga tudja a legjobban, mennyi az idő.

– A fia születési óra, percét kérem.

– Ó, értem. 14:32 – mondta Gyertyásné elpirulva.

– Rendben, holnapra lesz készen.

– Holnap? Nem lehetne már ma?

– Ha tizennégy évig ráért, hölgyem, akkor kibír még 24 órát nélküle.

– Ön ezt nem érti: Aurél nagyon rosszul tanul, mindig széthagyja a holmiját, és sosem jön időben haza. Ha számonkérem, felhúzza a vállát, és becsapja a szobája ajtaját. Az anyai szívem nem bírja tovább.

– Értem, jöjjön vissza éjjel 23:00-kor, addigra elkészítem. De ha megbocsát, akkor most be kell zárnom az üzletet.

Gyertyásné tűkön ült otthon, és kivételesen nem a fia miatt aggódott, hogy hol van már. Alig bírta kivárni, hogy elkészüljön az óra. Vajon tényleg segíteni fog a fia megnevelésében?

Pontban 23:00-kor bekopogott az Órás ajtaján.

– Lépjen be! – hallatszott bentről a barátságos hang.

– Parancsoljon – nyújtotta át a karórát Schwarz úr – és itt van még valami.

Elővett a pultból egy régi zsebórát.

– Ezt még az édesapja felejtette nálam. Megjavítottam, az Öné.

Gyertyásné szóhoz sem jutott a meglepetéstől, csak fizetett és hazatántorgott. Odakészítette fia ágya mellé az éjjeliszekrénykére az új órát, és aludni tért.

Furcsa dallamra ébredt fél hétkor. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a zsebóra zenél. Megfogta, és lenyomta a tetején a gombot. A zene abbamaradt, helyében egy felirat jelent meg az üvegfelületen: „Készíts reggelit!”

Gyertyásné, abból kiindulva, hogy fia úgysem eszik reggel, mert későn kel, és elrohan az iskolába, már régóta nem készített reggelit, sem uzsonnát. Ehelyett inkább tovább aludt.

– Biztos káprázik a szemem. – mormogta, de azért felkelt, és elkészítette a bundás kenyeret, fia kedvencét.

Abban a pillanatban (pontban hét órakor) újabb dallam csendült: a fia szobájából jött.

Álmosan és meglepve előjött Aurél. Leült, és benyomta a reggelijét. A karóra kékesen fénylett a karján. – Tetszik az órád? – kérdezte reménykedve Gyertyásné.

– Ühüm – volt a válasz.

Aurél felöltözött, és elindult az iskolába, közben elégedetten simogatta a pocakját.

Gyertyásné belépett a fia szobájába, és körülnézett. A földön mindenfelé szennyes és tiszta ruhák hevertek, úgy tűnt, valamit nagyon keresett Aurél a ruhásszekrényében. Almacsutkák és rágóval összeragasztott képregények hevertek a szőnyegen. Az íróasztalra kedvenc bandái nevét firkálta, a falakon újságkivágások, és poszterek lógtak híres focistákról. A polcokon rémregények, sci-fi bestsellerek sorakoztak. A laptop bekapcsolva hagyva, valami Gyertyásné számára értelmezhetetlen zenét játszott. Közelebb lépve látta, hogy valamilyen számítógépes játék, ahol szörnyeket kell legyőzni. Gyertyásné épp elhatározta, hogy ha a fia hazaér, sürgősen rendet rakat vele ebben a disznóólban, és eltiltja a buta játékoktól, amíg nem tanul.

Ekkor zizegni kezdett a zsebórája, és az alábbi felirat jelent meg az üveglencséjén: „Játszva tanulj!”

Gyertyásné megdöbbent, és mivel nem tudott másra gondolni, leült a gép elé, és elindította a játékot. Meglepődött, mert egyáltalán nem volt egyszerű legyőznie a szörnyeket, és saját királyságot építenie. Logikai és stratégiai érzék kellett hozzá, emellett hamar kellett dönteni és cselekedni. Sikerült végigcsinálnia az első pályát, és a végén meglepődve látta, hogy a fia milyen magas pontszámot ért el ebben a játékban. Elgondolkodott. Ha az élet dolgaiban is ilyen motivált lenne, és jól döntene, cselekedne, akkor sikerei lennének. Fejéből már el is illant a megrovás gondolata, ehelyett a megfelelő motiváción agyalt.

Aurél helyet foglalt az osztályteremben. Leghátul ült, az ablaknál. Általában kifelé szeretett nézelődni, nem nagyon szerette a tanórákat. A tanár úr mindig cikizte, ha valamit nem tudott, viszont, ha néha olykor jól tudta a választ, nem őt szólította. Aurél hamar megtanulta, hogy jobb csendben ülni, mintha ott sem lenne. A tanár hamar elkönyvelte gyenge tanulónak, így esélyt sem adott neki a változtatásra.

– No lám, ma nem késett el, fiam – szólította meg Tibi bá, a töritanár, – jutalmul kérdezek magától pár évszámot.

Aurél tudta is, meg nem is.

– Kettes, üljön le! – ripakodott rá Tibi bá – Maga reménytelen.

Az összes többi tanóra hasonlóan telt, Aurél vagy kifelé révedt az ablakon, vagy kérdezték, és lesújtó véleménnyel voltak a teljesítményéről. Egyetlen dolgot szeretett az iskolában: a focit. A nagyszünetben ebéd helyett és délután is focizott, ameddig csak lehetett. Általában míg mindenki más haza nem ment, vagy be nem sötétedett.

Így volt ez ma is, és már előre számított anyukája korholó, számonkérő tekintetére, és arra, hogy megint meghallgathatja, hogy milyen haszontalan, rendetlen. Nem is sietett haza, sétálgatott még kedvenc helyein, de egyszer csak a karórája kéken villogni kezdett, és az alábbi felirat jelent meg rajta: „Az elkerülés nem oldja meg a problémát.”

Aurél a fejét vakarta ugyan, de hazatántorgott. Nagy sóhajjal belépett az ajtón. Anyukája meleg vacsorával várta.

– Spagettit készítettem. Gondolom, éhes vagy – szólt kedvesen.

Aurél leült, és úgy evett, mint száz farkas. Hiszen ebéd helyett is focizott.

– Megkérdeztem a kerületi focicsapat edzőjét, és bevesznek, ha félévkor legalább hármas az átlagod. Heti négy edzésre mehetsz el, ha négyes, és ötre, ha 4,7 feletti. Tudod, az iskolád elve, hogy a sport ne menjen a tanulás rovására.

Aurélnak tátva maradt a szája, meg sem hallotta a kritériumokat, csak azt, hogy focista lesz belőle, igazi focista. Örömmel feküdt le, és másnap azzal a tudattal figyelt az órákon, hogy hamarosan fociedzésre mehet, ahol azt csinálhatja, amit szeret. Valóban rendszeretőbb lett, és pontosabb, mert minden időt ki akart használni, hogy profi focista lehessen. Gyertyásné pedig mindig készített reggelit Aurélnak, és uzsonnát is csomagolt, hiszen kell az erő egy igazi sportolónak. És ami a legfontosabb: nem engedte el reggel elismerő szavak nélkül fiát az iskolába.

Gyertyásné hálás szívvel gondolt az Órásmesterre, és megfogadta, ha kisbaba születik a családban, az első dolga lesz beszerezni neki egy Schwarz-féle csodaórát.