Hugó óvodába járt, de nem szerette. Mikor anyukája megkérdezte tőle:
– Mi a baj az óvodával? – csak annyit mondott: – Hangosak a gyerekek.
Hugó mindig egyedül játszott. Szeretett rajzolni, és volt egy kedvenc piros színű markolója, azt tologatta. Mikor ebédnél kérdezték, hogy kér-e még repetát, nem mert kérni. Pedig éhes volt. Mikor pisilnie kellett, akkor sem mert szólni, hanem inkább visszatartotta.

Hugóért általában a nagymamája jött az óvodába. Hazafelé az útjuk egy óriási játszótér mellett vezetett el, ahol dinoszaurusz formájú mászókák és csúszdák voltak. A kisfiú nagyon szeretett volna bemenni, de a Nagyi fáradt volt, és azt mondta:

– Ez a játszótér nagyfiúknak való!

Nagyinál a szekrénybe rejtett levendula illata keveredett a frissen őrölt kávé illatával. A kisfiú szerette ezeket az illatokat, különösen, ha süteményillat is keveredett hozzájuk. Így volt ez ma is. Leült a virágmintás kanapéra, és csendesen majszolta az aszalt sárgabarackos gyümölcskenyeret.
Közben nézte a kakukkos órát, és várta, hogy a kicsi óramutató odaérjen az ötös számhoz, a nagy pedig felfelé nézzen. A következő percben hangos kattogás és valamiféle dallamhoz hasonló nyikorgás volt hallható, majd egy mókás, kicsi madár nyújtogatta a nyakát, azt harsogva:

– Kakuukk, kakuuuukk!!

A kakukk rugója már rozsdásodott, és csak nagyon lassan húzta vissza a házikójába. Hugó teljes szívéből kacagott rajta.

Ekkor jött be a Nagyi a szobába a teáskannával:

– Csoda, hogy ez a vén kakukk még mindig rikácsol, pedig annyi idős, mint én. Látom, mennyire tetszik, ha elmegyek, a tiéd lehet.

– Nagyi, az mit jelent, hogy elmész? Azt hittem, te mindig velem leszel.

– Tudod, Hugó, előbb-utóbb mindenki elmegy.

– Hova mennek?

– Én úgy hiszem, hogy a mennybe, az angyalok közé.

– Értem, és néha lejössz meglátogatni?

– Álmaidban tudunk találkozni, ha szeretnéd. Viszont nem tudok érted menni az óvodába.

Hugó elgondolkozott. Kis idő múlva megkérdezte:

– Ugye még nagyon sokszor jössz értem az oviba, mielőtt elmész a mennybe?

– Ameddig ez a vén kakukk rikácsol, addig még én is itt vagyok – mondta Nagyi, és legyintett.

Hugóért hatra jött az anyukája, megpuszilta a Nagyit, és mentek haza kis kék autójukkal a nagy barna házukba. Az úton próbálta kérdezgetni Hugót, hogy milyen volt az ovi, de a kisfiú nem figyelt. Túlságosan lekötötték a kakukkos óra körüli gondolatok.

Megvacsoráztak, és Hugó hamar lefeküdt. Nagyon fáradtnak érezte magát, és semmi kedve nem volt hallgatni szülei szokásos elégedetlen mormogását, szóváltását.

Éjjel csodás álmot látott. Nagymamájával játszott az új dinoszauruszos játszótéren. A legmagasabb mászókákról integetett neki, hosszú csúszdákon csúszott le merészen.

Nagyi büszkén mondta: – Milyen ügyes nagyfiú lettél!

Másnap reggel boldogan ment oviba, azzal az elhatározással, hogy megkéri Nagyiját, menjenek délután a dinoszauruszos játszótérre. Alvás után összecsomagolta uzsonnáját, és kiült a folyosóra. A percek lassan teltek. Egyszer csak ismerős lépéseket hallott. Rohant az ajtó felé:

– Nagyiii!!

Az ajtó kinyílt, és apukája állt a küszöbön.

Ilyen még sosem fordult elő.

– Gyere, Hugó. Anya már vár.

Hugó annyira elszomorodott, hogy nem bírt megszólalni. Kis idő múlva kiszálltak az autóból egy ijesztően nagy épület előtt, apával kézen fogva mentek fel a síkosra kijárt csigalépcsőkön. A kórházban kellemes virágillat volt. A második emeleten meleg bordó színű függönyök és barna bútorok fogadták őket. A 213-as ajtó előtt megálltak egy pillanatra, majd lassan kinyitották az ajtót.

Nagyi az ágyban feküdt, Hugó úgy látta, alszik, kedves mosollyal az arcán. Mintha ő is Hugó álmát látná. Anya mellette ült egy széken és fogta Nagyi kezét. Apával összenéztek. Anya szeme könnyes volt, és apa kérdő tekintetére nemet intett.

– Hugó, Nagyi elaludt – mondta Anya.

– Értem, de ha felébredt, újra ő jön értem az oviba? – kérdezte Hugó.

– Nem, sajnos, már nem – és Anyukája sírva ölelgette Hugót.

Pár nappal később ovi után Anya, Apa és Hugó átnéztek a Nagyi lakásába, minden rendben van-e. A szülők pakolászni kezdtek.

Hugó leült a kanapéra, és magába szívta Nagyi ismerős illatát. A levendulát még érezni lehetett, a kávé most enyhébb volt. Hugó ránézett a kakukkos órára, és várta, hogy a kismutató az ötösre érjen, a nagymutató pedig egyenesen felfelé álljon. Azonban a mutatók nem mozdultak, megálltak peckesen 11 óra 23 perckor.

Hugó kis buksijában ezzel szemben gyorsan forogtak a kerekek, eszébe jutott a Nagyival folytatott beszélgetése. Felpattant, odatolt egy széket az óra alá, és levette. Kérdezés nélkül rohant, ahogy csak bírt, az Óráshoz a sarkon. Ide jöttek el néha a beszélgetni: az Órás Hugo nagymamáját pici gyermekora óta ismerte .

Hugó szinte beesett az ajtón.

– Lassabban fiam! Mi ilyen sürgős? – kérdezte az Órás.

– A Nagyi, a kakukk, tudja elromlott!!! Meg kell javítania!!! – lihegte a kisfiú.

– Hmm. Add csak ide. Ez az óra nagyon régi. Csoda, hogy eddig bírta. Én készítettem Nagyidnak, mikor megszületett. Akkoriban szép hangja volt, még kellemesen zenélt is. Na lássuk. Rugócsere. A fogaskerekeket megolajozom, kitisztítom. Na jól van. Ráfér még egy kis csinosítgatás, de most már működni fog.

– Köszönöm! – mondta hálásan Hugó, és rohant vele vissza a Nagyi nappalijába. Felállt a székre, és visszaakasztotta a falra. Leült a kanapéra, és várt. A következő percben gyönyörű dallam csendült fel, és a kis kakukk ugyanolyan érdes hangon, mint szokta, rikoltotta:

– Kakuukk, kakuuukk!

Hugó tapsolt örömében. Nagyon boldog volt. Anya és Apa, akik beszaladtak a szobába a zajra, nem értették, mi lelte Hugót.

Másnap Hugó nagy örömmel ment óvodába, és várta a délutánt. Mikor az ajtó mögött hallotta az ismerős lépteket, felpattant, és rohant: – Nagyii!

De az ajtóban ismét az apukája várta. – Hol van Nagyi? – kérdezte.
Apa kissé felemelte a szemöldökét: – Hát a Nagyi elment, fiam. Tudod. A mennybe.
– Igen, tudom, de már megjavította az Órás az órát, Apa! Már működik!

Apa nem értette, csak szorosan átölelte Hugót. – Nagyi nem jön vissza többé, fiam – mondta, és könnyes volt a szeme.

Hugó nagyon csalódott volt, de lassan megnyugodott, és elmondta apukájának az álmát.

Aznap délután a család együtt játszott a dinoszauruszos játszótéren, a legnagyobb mászókák tetejéről integetett a kisfiú a szüleinek, és mikor bátran lecsúszott a legnagyobb csúszdákon, lent apukája és anyukája azt mondták: – Milyen ügyes nagyfiú lettél!

Hugó boldog volt. Álmában pedig továbbra is együtt játszott és teázott nagymamájával, annyiszor, ahányszor csak kedve volt.