VII. Az átok feloldása

Még minden nedves volt a hajnali harmattól, mikor Kristály leereszkedett a varázsréten. A két manótündért ott találta a kerti padon, a fejüket az asztalra hajtva aludtak. Kristály meglepődve vette észre, hogy a manótündérek szárnyai az övéhez lettek hasonlatosak, ezüstös színűek és tökéletes formájúak voltak. Elég erősnek tűntek a repüléshez. Különös fény derengett körülöttük, mely szintén ezüstös volt, nem arany, mint a tündéreké. Szőrüket is levetették, viszont testük színe mutatta, hogy piros vér folyik ereikben. Hajuk megerősödött, arcuk megváltozott, megszépült: nyugalmat sugárzott. Kristály rátette Myrrhis válára kezét. Myrrhis kinyitotta szemeit és Kristályra nézett. Ekkor ámult csak el igazán a tündér: az eddigi szürke szemek helyett gyönyörű, lilás színű szempár nézett rá. A lány mosolya huncutságot, szeme titkos tudást és belső bizonyosságot tükrözött.  Mugo is felemelte a fejét és nagyot nevettek, mert az asztal mintázata nyomott hagyott az arcán. Kristály csodálkozott, hogy Mugo és Myrrhis nem találták idegennek az őket ért változásokat, hanem egészen otthonosan érezték magukat. Vidáman nevetgéltek és meghívták Kristályt reggelire. Reggeli után körbevitték őt a kertben, és elmesélték mennyit dolgoztak a hídon, és a házacskán is. Kristály elégedetten mosolygott.

Végül bementek a házikóba és leültek beszélgetni. Kristály belenézett az asztalon nyitva felejtett könyvbe. Már mindent értett.

Mugo elmesélte Myrrhist hogyan hozta vissza az ájulásból az élénkítő főzettel, Myrrhis meg örömmel újságolta, hogy kitisztult az emlékezete és megtalálta benne a hetedik főzet receptjét. Kristály megdícsérte őket: - Nagyon bátrak vagytok. Az Életerősítővel megerősítettétek magatokban az életrevalóságot, és kibontakozott igazi énetek. Ez mutatkozik meg a külsőtöket érintő változásokban is. Ösztönösen levédtétek az otthonotokat, így nem találtak meg titeket a tündérek. Számukra láthatatlanok vagytok, és ez a kis sziget is.

- Te hogyan találtál ránk? - kérdezte Mugo. Kristály helyett Myrrhis válaszolt: - A védelmi jelek azoktól védenek, akik ártó szándékkal közelednek.

- Hogy teljesek legyetek, még hiányzik a származásotok ismerete. Mesélek nektek egy történetet. - mondta Kristály.

„Egyszer régen manóba szeretett egy tündér. A manók halandók, de hosszú életűek voltak, a tündérek örök életűek. A tündéranya egy leányt és egy fiút szült. Leginkább a manókra hasonlítottak, két pici szárnnyal. Az erdei tündérek nem örültek a két varázsvér keveredésének, féltek, hogyha a gyermekek megszerzik a hallhatatlan tudást hatalmasabbak lesznek, mint ők. A tündér édesanyát sziklává, a manó apát vadalmafává változtatták. A két gyermeket, viszont sehol sem találták. A tündéranya ugyanis bátyja figyelmeztetésére két külön házikóba rejtette a gyermekeit. Védelmi varázslattal látta el őket. Mindaddig nem láthatták őket a tündérek, amíg valamelyikük nem iszik a patak vizéből, amely csak a hallhatatlanokat hivatott táplálni. Útmutatóként életükhöz két ládát rejtett el: a fiúhoz édesapja szerszámait és feljegyzéseit. A lányhoz recepteskönyvét. A kulcsokat elvarázsolta, hogy csak akkor találják meg, amikor érettek rá.”

Mikor Kristály befejezte a történetet, két okos fej nézett rá vissza. Látszott rajtuk, hogy innentől gond nélkül elboldogulnak az Életben, és be tudják teljesíteni életfeladatukat. Hiszen, aki tudja honnan jött és merre tart, annak minden tudás a birtokában van.

Myrrhis szólalt meg először: - Tudom már mi a következő feladatunk. Irány a forrás!

Mugoval együtt elröppentek, mint akik mindig is tudták hogyan használják szárnyaikat. Leszálltak a patak forrását jelző szikla mellett és csak most látták, hogy egy női alakhoz hasonlít.

- Ezt együtt kell csinálnunk. - mondta Myrrhis.

Mugo komolyan bólintott.

Myrrhis a szikla fölé röppent és rácsepegtette a hetedik főzet maradékát, eközben Mugo varázsigét mormolt: „Mi volt, legyen volt és nyílj meg a jelenre!”

 A szikla nagy robajjal megrepedt és egy fáradt, de mosolygós tündér állt előttük. Gyönyörű türkiz haja a derekáig ért, és szeme kék volt, akár a tenger mélye. Egy ideig bénultan álltak mindannyian, majd összeölelkezdtek és csak sírtak-sírtak, mint akikből egyszerre tör fel az eddigi távollét fájdalma, és a találkozás öröme.

Mikor magukhoz tértek elröppentek a vadalmafához Mugo kertjében. A tündér megölelte a fát, és mikor kibontakoztak egymás öleléséből, már egy kedves arcú, hosszúszakállú manó állt Myrrhis és Mugo előtt. A manó kedvesen megsimogatta gyermekei fejét, látszott rajta, hogy olyan típus, aki magában tartja az érzéseit.

„Mostantól mindig itt leszünk, ha kérdésetek van felénk, és mindenben támogatunk titeket. Viszont az a legértékesebb tudás, amit saját tapasztalatból szereztek.” - mondta a tündér, aki csak úgy sugárzott a büszkeségtől.

 A tündérek tanácsa rendkívüli ülésen megállapította, hogy Myrrhis és Mugo érdemesek a tündérvérre és tudásukra, hiszen fel tudták oldani a legerősebb átkukat. Viszont kikötötték, hogy nem láthatnak el tündéri tisztségeket. Az erdő őrzése továbbra is az erdei tündérek feladata marad. Ezt a két manótündér egyáltalán nem bánta.

Myrrhis gyógyító lett, az erdő lakói testi-lelki megerősítésével foglalkozott. A festéssel sem hagyott fel: képei az erdő különleges szépségeit ábrázolták. Mugo ezermester lett, házikókat díszített faragásaival, bútorokat és használati tárgyakat készített. A kertészkedésről sem felejtkezett meg, sőt, mint kiderült különleges érzéke volt hozzá. Kedves kis varázsigéket mormogott miközben elvetette a magokat, és láss csodát: ezek azonnyomban kihajtottak.

Kristály továbbra is betartotta a hugának tett ígéretét és rajtuk tartotta a szemét.