Második fejezet
A madár értetlenül elröppent és Bandi magára maradt az erdőben. Vagyis így érezte, mert szokatlan csend honolt a tájon. Mintha minden állat figyelne.
– Ez sosem jelent jót. – gondolta a manó és macska ügyességgel felmászott egy fára. Innen belátta az erdő által körülfogott kis rétet, és szemét végigfutatta a kis patakon is, mely gyönyörű, tiszta vízével itatta az erdő összes lakóját. A manó tudta, hogy ez a víz valahonnan messziről a hegyekből jön hozzájuk. Sok történetet csobogott neki erről a különleges csermely.
Bandi egyszer csak reccsenést hallott, ezután egy nagy lomha test magához képest hihetetlenül gyorsan kirobbant az egyik bokorból és bevetette magát az erdő sűrűjébe. Lövés dördült. Egy magas, mogorva vadász léptei alatt ropogtak a száraz ágak. A vadász felnézett arra a fára, ahol a manó üldögélt, de mintha nem vette volna észre, továbbsétált arrafelé, amerre a medve mehetett. Tudta, hogy nem juthat messzire, mert már megsebesítette.
– Csak idő kérdése – gondolta az ember – és az enyém leszel kis bundás.
A manó mintha meghallotta volna gondolatait, gyorsan lemászott a fáról és egy földalatti üregbe ugorva próbálta megelőzni a vadászt. A manó egy hosszú földalatti folyosón rohant előre a sötétben. Beleütközött siettében egy vakondba, és egy másik kanyarban meg egy egérbe. – Bocsánat! – mormogta nekik és már szedte is a lábát. Az alagútrendszer sokfelé elágazott, de a manó mindig tudta merre tartson.
Egy barlanghoz vezetett az útja. Sietve belopózott és ott találta összekuporodva a medvét, Talpast. Lőtt sebét nyalogatta éppen.
– De jó, hogy jössz Bandi, képzeld mi történt velem! – kezdte volna a mesélést a Talpas, de a manó felemelte a kezét, és együtt füleltek. Nagy bakancsok óvatos, de egyértelmű közeledését verte vissza az erdő.
– A veszély még nem múlt el, kedves barátom. – mondta Bandi.
– Úristen, de hiszen innen nincs hova futnom! – remegte a medve.
- Bízz bennem Talpas. – mondta Bandi, és amikor az ember a barlang szájához érve bepillantott, a manó széttárta két karját és köröket rajzolt a levegőbe.
A vadász megtorpant, láthatóan elbizonytalanodott. A következő percben elfehéredett és amilyen gyorsan csak tudta szedte a lábát arrafelé, amerről jött. A manó valószínűsítette, hogy az emberek világában valami jó kis kocsmában némi szíverősítőt vesz magához. Ami biztos, hogy egy jó ideig nem merészkedik majd az erdőbe.
- Mi történt? – hitetlenkedett Talpas. – Biztosra vettem, hogy bejön és megöl.
Bandi mosolygott. - Szerencsénk volt. – mondta.
- Mégis mit csináltál? – kérdezte Talpas.
- Szembesítettem saját félelmeivel. - mondta Bandi. – Lelki tükröt varázsoltam elé.
- De hiszen olyan bátornak látszott.
- A bátorság nem jelenti azt, hogy nincsen benned félelem. A bátorság az, ha a félelem ellenére cselekszel.
- És ha nem lett volna benne félelem? – kérdezte a medve.
- A félelem nélküli ember megállíthatatlan. – mondta Bandi. – Viszont kevés ember akad, aki mer szembesülni saját magával.
Talpas hosszan hálálkodott, miközben a manó leápolta és bekötözte a sebét.
