Harmadik fejezet
Bizonyos napokon a manó úgy kelt, mintha gombóc lenne a lelkében. Ilyenkor nem reggelizett, hanem egyenesen nekivágott az erdőnek. A rétre érve látta, hogy a magas fű itt-ott mozgásba lendül. Egyszer csak egy rókakölyök nyargalt át előtte, olyan hévvel, hogy majdnem fellökte.
- Bocsi Bandi! – hallatszott, de a rókakölyköt már elnyelte a rét.
Bandi mosolygott: - Gyerekek.
Alighogy ezt kimondta egy újabb kicsi róka ugrott elő és Bandira vetette magát. Össze-vissza nyalogatta.
– Jaj, de örülök neked! – mondta Viola, a rókalány. – Ma is mesélsz nekünk?
A manó próbált feltápászkodni ez után a heves szeretet nyilvánítás után és megköszörülte a torkát a válaszhoz, de a rókakölykök már együttes erővel húzták magukkal az odvuk felé.
Leültették, és várakozóan néztek rá nagy, kedves szemekkel.
- Na, jó, de egy rövidet. – egyezett bele a manó, és belekezdett.
„Élt egyszer egy apa, akinek egy fiú és egy lánygyermeke volt. Jó szándékú ember volt és mindent megadott gyermekeinek. Egy valamit viszont nem tudott megadni. Nem tudta kimondani nekik, hogy szereti őket. Nem merte megölelni sem gyermekeit, vagy nem tudta a módját. Mindig szigorú volt velük és nem dicsérte őket. A lánygyermek szomorú volt amiatt, hogy nem érezte apja szeretetét. Ahogy teltek az évek az apa vonásai lágyultak, és egyre több érzelmet árultak el. Viszont még mindig nem mondta ki őket. Mikor meghalt, a lány vigasztalhatatlan volt. Évekkel később, mikor rendbe kellett tennie édesapja dolgait egy érdekes tárgyra lelt. A konyhaszekrény legfelső polcán egy mécses tartót talált, melyen az alábbi felirat állt: - Szeretettel LÁNYOMNAK, hogy mindennap eszedbe jusson: szeretlek! – A lány először nem hitte el, amit lát. Utána melegség töltötte el a szívét, és sírt és sírt. Mikor végre megtörölte a szemeit észrevette, hogy a melegség nem múlt el a szívéből. Ott maradt, és ott marad örökre. Hazavitte a mécses tartót és mikor meggyújtotta szeretettel gondolt édesapjára.”
Mikor Bandi abbahagyta a történetet egy ideig nem szólalt meg senki. Viola a könnyeit törölgette.
Marci oldalba lökte: - Ne sírj, ezek csak emberek!
- Hogy mondhatsz ilyet, ők is éreznek! – csattant fel a rókalány - Én sajnálom őket, össze-vissza kuszálják a legegyszerűbb dolgokat is. Ha egyszer szeretek valakit, azt mondom: szeretlek. Ha haragszom, azt mondom: haragszom. Ami a szívemen, az a számon. Punk-tum.
- Tartsd meg ezt a jó tulajdonságodat Viola! – mosolygott Bandi. - Indulnom kell a szokásos körömre.
- Elkísérhetünk? – kérdezték egyszerre a rókakölykök.
Bandi rásandított fél szemmel rókamamára, aki bólintott.
- Jól van, gyertek! De semmi vihorászás, a munka az munka.
Marci és Viola már meg sem hallották utolsó szavait és előre vágtattak az erdőbe. Bandi sóhajtott egyet és utánuk indult, szívében jóleső melegséggel.
- Ma nyugalom nem lesz az utamon, de annál nagyobb boldogság. – gondolta.
