II. Csodakanalak
„Myrrhis a csalánteát kavargatta egy esős estén, mikor egyszer csak kopogást hallott. Biztosan a szél csapkodja a zsalugátert – gondolta. Majd újra hallatszott a kopogás, de erősebben. Letette a főzőkanalat és kikukucskált. Ám a viharos szürkeségben semmit nem látott. Nem volt rossz előérzete, így ajtót nyitott. Egy alaposan elázott erdei tündér kért bebocsátást. Myrrhis félrehúzódott, hogy a jövevény beléphessen. A tündér belibbent, és keze finom mozdulatával betette maga mögött az ajtót. Lekucorodott egy kényelmes fotelbe és szemével a falakon lógó festményeket pásztázta. A lány elétett egy csészényit az éppen elkészült teából. A tündér egy biccentéssel megköszönte a teát és magához vett egy szamócát az asztalon lévő gyümölcsöstálból. Vizes kabátját a székre tette száradni és magára húzott egy takarót. Látványosan otthon érezte magát. Eközben a manótündérlány mézet és kiskanalat tett az asztalra. Leült a tündérrel szemben. Egy ideig csendben nézelődtek. A tündér a berendezést, Myrrhis a tündért. Nem akarta feltűnően bámulni, de nem tudta levenni szemét kékes, csillogó bőréről, finom, hosszú ujjairól és bársonyos hajáról. A fülei hegyesek voltak és folyamatosan forogtak, mintha minden apró neszt észlelnének. Szemeiből végtelen tudás és huncutság áradt. Kis idő elteltével a tündér átmelegedett, és egyre jobban érezte magát. A szeme, haja színe mintha élénkebb lett volna, mint amikor belépett az ajtón. A tündér belekortyolt a teába és rámosolygott a lányra. Myrrhis nagyon zavarba jött, gyorsan egy kiskanál után nyúlt és sietősen kavargatni kezdte vele a teáját. Igen ám, de a kanál nem engedelmeskedett. A nyele fura ívben visszagörbült, mintha tiltakozását fejezné ki. A tündér elnevette magát és kiemelte a csészéből a kiskanalat.
- Nem gondoltam, hogy ezek még megvannak! Ráadásul működnek is!
Myrrhis tátott szájjal meredt az erdei tündérre. Nehéz megmondani, hogy mély, de egyben csilingelő hangja volt rá ilyen hatással, vagy az amit mondott.
A tündér folytatta:
- Ezeket a kanalakat én készítettem neked, vagyis az édesanyádnak. Pontosan hatot. A hat legfontosabb főzethez. Varázserővel bírnak. Növelik a gyógynövény főzet hatásfokát, és segítenek elkészíteni. Kiválasztják a hozzávalók mennyiségét. Ám, ha nem tudod melyiket melyikhez használd, akkor haszontalanok és nem együttműködőek.
Időközben a manótündérlány valamennyire magához tért a kábulatból, és azt kérdezte:
- Hogyan tudom megkülönböztetni őket?
A tündér felemelte egyik szemöldökét:
- Ti halandók, erre sem emlékeztek.. aztán kicsit kedvesebben folytatta: - Rakd egymás mellé egy fiókba a kanalakat, amikor szükséged van az egyikre, csak mondd: „Jöjj és főzz velem!” Az a kiskanál fog felgörbülni, aki a legjobban ért az adott főzet elkészítéséhez.
- Ez csodálatos! Így sok újat tanulhatok tőlük! Nem is tudtam, hogy ezek a régi kanalak ilyen erővel bírnak! – ujjongott Myrrhis.
Felbátorodva kérte a tündért, hogy meséljen az édesanyjáról, akire sajnos csak halványan emlékezett. A jövevény azonban felállt a székből és így szólt:
- Hálával tartozom, mert beengedtél. Ezért osztottam meg veled a kanalak titkát. Most viszont indulnom kell, elállt az eső.
A tündér felvette kabátját, és az ajtóhoz libbent.
- Viszontlátásra ezer év múlva! - mondta búcsúzóul, és felejthetetlen vigyort küldött a lány felé.
- Legalább a nevedet mondd meg! - pattant fel Myrrhis is, de a látogató már kiröppent.
A szél az eső illatát és egy nevet sodort felé: „Kristály”.
Az ajtó becsukódott és a manótündérlány lerogyott a karosszékbe.”
Másnap reggel azt hittem, – fejezte be a történetet Myrrhis - hogy csak álmodtam az egészet, de körülnézve a szobában különös dolgot vettem észre. Furcsa derengő fény vette körül azokat a tárgyakat, amelyekhez a tündér hozzáért.
Mugot olyannyira lekötötte a történet, hogy elfelejtette lenyelni a szájában lévő dinnyedarabot. Myrrhis megígérte, hogyha legközelebb meglátogatja, megmutatja neki a könyvet, amelyet a házikóban talált „A gyógynövényekről és az életről” címmel.
