VI. Holdtölte
Üde levegőjű, tiszta egű nyári éjszaka volt, szulák, dohány és csészekürt illata keveredett a levegőben. Myrrhis és Mugo sokáig lógatták lábukat a kunyhó előtti padon és próbáltak felidézni régi emlékeket. Myrrhis szerint anyukája egy nagy tudású, légies teremtmény lehetett, akinek a gyógyítás volt a fő feladata. Mugo szerint édesapja ács lehetett, vagy ezermester, aki nagyon értett a fákhoz.
Amikor az óra éjfélt ütött néhány nyápicgomba megjelent a lábuknál a homokban két nagy M betűt formázva. Myrrhis és Mugo boldog, hosszú életet kívántak egymásnak és egyszerre megitták az előzetesen kikészített hetedik főzetet. Myrrhis annyit mondott el a főzetről, hogy még senki sem próbálta és nagyon különleges. A hatását nem lehet előre felmérni, ő úgy nevezte: „Életerősítő”. Amikor letették pohárkájukat az asztalra, a telihold megvilágította a két manótündér arcát. Már nem látszott rajtuk félelem.
Különös derengő fény vette körül őket, mely egyre erősödött. A hátukon enyhe nyomást éreztek, mely azt jelezte, hogy eddig nem használt szárnyaikat is érinti a változás.
- Kicsit szédülök. - mondta Mugo és lehajtotta fejét az asztalra.
Myrrhis megsimogatta: - Minden rendben lesz. Érzem.
Holdtölte lévén összeült az erdei tündérek tanácsa. Nagy szárnysuhogással és dobogással elhelyezkedtek a nagy varázsfa odújában, mely tizenkét tündérnek adott helyet. Ott volt az a tündér is, aki meglátogatta a kicsi erdei kunyhót a varázsréten. Mindenki
sorban beszámolt az általa őrzött területen zajlott eseményekről. Az erdei tündérek az erdőt őrizték, annak minden értékével együtt. Hallhatatlan, nagy tudású lények voltak, akik kedvelték a tréfát, de nagyon büszkék is voltak a kék vérükre. A vér tisztaságának elveszítése mindig felkavarta őket, így lett a mai napon is, mikor Kóbor beszámolt a kunyhóban tett látogatásáról. A régi történet újfent erős érzelmeket keltett. A tanács egyik része félt a manótündérek kiszámíthatatlanságától, hiszen csak félig vannak a tudás birtokában. A tanács másik része dühöngött a vérvonal ilymód beszennyezése miatt, ugyanis a manótündérek manó apukától és tündér anyukától származtak. Azonnali kilakoltatást rikácsoltak és számüzetést az erdőből az egyezség megszegése miatt. A tanácsban egyedül egy tündér ült nyugodtan a faragott székén. Kristálynak hívták és a patakokat, folyókat őrizte. Szót kért: „Butaságokat fecsegtek. Nem láttok tisztán a félelemtől és a haragtól. Én jártam a kunyhóban, a manótündérek nem emlékeznek a származásukra, a tudást csak bizonyos mértékig képesek elsajátítani, nem tudnak repülni és nem hallhatatlanok, mint mi. Nem jelentenek veszélyt sem ránk, sem az erdőre nézve.”
A tündérek mintha nem is hallották volna Kristály szavait. Kóbor, akinek a varázsrét a védendő területéhez tartozott, mivel a manótündérek felszólítása ellenére nem jelentek meg a tanács előtt, kivezényelte a tündéreket, azonnali cselekvésre! Nagy szárnysuhogás, és kiálltozások közepette kirepültek.
Kristály, nyugodtan iszogatta tovább harmatvizét, abban a tudatban, hogy a tündérek nagyon hamar vissza fognak térni küldetésükről.
Így is lett. Nem telt bele tizenkét perc és tizenegy pihegő, csalódott tündér ott üldögélt újra az asztal körül. Mikor Kóbor végre levegőt kapott, előrehajolt és az asztalra csapott.
- Eltűntek! Hogy lehet ez?
- Lehet, hogy önszántukból elhagyták az erdőt, inkább örülnöd kellene. - mondta Kristály. Kóbor azonban egy cseppet sem örült, mert úgy érezte kicsúsztak az ellenőrzése alól és bárhol lehetnek. A bizonytalanságot még fenyegetőbbnek érezte. Mivel azonban nem jutott eszébe új haditerv, egyelőre lerogyott a székébe.
- Majd én megkeresem őket. - ajánlkozott Kristály.
A többiek szó nélkül bólintottak.
