Marci iskola után mindig átsétált édesanyja munkahelyére. Egy saroknyira dolgozott, egy nagy, ódon épületben, melynek szomorú kődíszei büszkén tartották az idő érintette oromzatot, ahonnan már a vakolattal együtt lepergett az épület egykori neve. A régi királyi címerből látszott még egy ágaskodó ló körvonala, mellette elválasztva talán egy könyv lehetett. Az épület elhanyagoltsága ellenére méltóságot árasztott. Marci az Órásnál halotta egyszer, hogy az Idősek Otthonát az 1300-as években épült királyi palota megmaradt részéből alakították ki. A háború alatt katonakórházként szolgált. Az Órásmester állítólag föld alatti alagutakon bújtatott menekülőket, és ellátta fegyverrel a várost védő katonákat. Marci nagyon szerette ezeket a történeteket.

Épp arról ábrándozott, bárcsak ő is találna egyszer egy kalózkincset, vagy felfedezne egy  a városban megbújó rejtélyt, mikor csillogó fényességet pillantott meg a járdán. Lehajolt. A szürke járdán egy pénzérme tükrözte vissza a téli nap sugarait. Marci óvatosan megfogta és felemelte. A pénzérme egyik oldalán egy király arcképe volt, szép dús szakállal és koronával. A másik oldalon pedig egy királyné. Hosszú, göndör fürtjei félig eltakarták gyönyörű arcát. Valamiért szomorúnak látszott. A király is ráncolta a homlokát. Marci ilyen pénzérmét még sosem látott. Ahogy forgatta, az alakok egyre élőbbnek tűntek, elhatározta hát, hogy utánajár, kik is ők.

Teljes erejéből megtolta a vastag faajtót, és fellépkedett a síkosra járt márványos lépcsőkön. Fent egy rozsdásodó szélű fémtábla hirdette: első emelet – ebédlő, társalgó. Az épületben hypo és rossz menza illata keveredett a frissen mosott lepedőével. Marci anyukája nem volt a szobájában, így a kisfiú továbbment a társalgó felé. A társalgó felől nevetés és köhécselés hallatszott. Idős bácsik és nénik kis, kerek asztaloknál ültek. Kártyáztak, tévét néztek, vagy rejtvényt fejtettek. Misa bácsi egyből vállon ragadta Marcit, ahogy belépett: – Na, hogy vagy, fiam? Mi hír a nagyvilágban?

Marci mindig kicsit megilletődött Misa bácsi közvetlenségén, és zavarában a bácsi félregombolt kockás ingét nézegette. – Hát, nem sok… – mondta, és a kezében lévő pénzérmét babrálta.

– Hát emmeg mi? Mutasd csak, fiatalember!

Misa bácsi a fény felé emelte az érmét, úgy, hogy a királyné szemébe tűzött a nap – aki, enyhén hunyorított.

– Nagyon érdekes! Hmm... ez nagyon érdekes – hümmögött Misa bácsi, mint akinek beindultak az emlékezetkerekei, csak épp lassan forognak, és ki tudja, mikor fognak kidobni valamiféle választ.

– Mi az, Misa? – lépett oda egy másik úr is – Áhhá – mondta, miután meglátta a pénzérmét.

– Valami nagy titok… – súgta Misa bácsi.

– Ugyan, ez csak egy zseton a játékautomatából a sarkon. Biztos elhagyta valaki – legyintett a másik úr.

– Mi az? – tolakodott oda egy harmadik úr is – Hmm, ez biztosan egy kalózkincsből való! William Kidd kapitány rejtélyes kincséből...

Misa bácsi nem vitatkozott, csak egyre gondolkozni látszott.

Marci gyorsan elrakta a pénzérmét a zsebébe, mert féltette a kincsét. Anyukája hangjára megfordult, és örömmel bújt hozzá. Szerette, hogy mindig jó illatú, és selymes haja az arcát simogatja.

– Mehetünk? – kérdezte, és elindultak együtt hazafelé.

Elhatározta, hogy csak otthon mutatja meg az új szerzeményét, és utánanéz a kalóztörténeteknek is. Marciék egy régi bérházban laktak a kórház mellett. A liftben állva néha azt képzelte, hogy a kabin kimegy a tetőre, vagy akár felrepül az űrbe, és a liftből egyenesen a Holdra léphet ki.

A lift azonban a szokott rángatózással megállt, nyikorogva kinyílt az ajtó, és szemben a zöld, töredezett mázú kerámiabetűk négyes számot formáltak.

Marci sóhajtott. Az ajtón belül ledobta a cipőjét és a kabátját, és rohant a szobájába. A polcon egyből megtalálta, amit keresett: A nagy kalózkönyv – hirdette a kezében fekvő papíróriás. Alaposan végiglapozta, különösen a kincsekről szóló részeket, de sajnos egy érmét sem talált, ami az övéhez hasonlított volna.

– Marci, vacsora! – hallotta anyukája kiáltását a konyhából.

– Megyek! – szólt Marci bánatosan.

– Te meg miért lógatod az orrodat? – kérdezte az anyukája, mikor leült az asztalhoz. – Húsos melegszendvicset csináltam, a kedvencedet!

A kisfiú elővette a pénzérmét, és kirakta az asztalra – Ezt találtam ma. János bácsi szerint kalózkincs, de nem találtam ehhez hasonlót a könyvemben.

Marci anyukája elmosolyodott, és alaposan megnézte az érmét. Tetszett neki a királyné, aki épp a haját fésülte. – Ó, látom már, nagyon szép, és milyen izgalmas! Mit szólnál, ha holnap megnéznénk a könyvtárunkban, az Idősek Otthonában. Ott rengeteg régi könyv van, hátha megtaláljuk bennük a választ!

Marci nagyon izgatott lett: – Juj de jó! Menjünk most azonnal!

– Nem lehet, kicsim, fáradt vagyok. Holnap iskola után átjössz, és elmegyünk a könyvtárba.

– De nem bírok addig várni, anyu!

– Sajnálom, a könyvek megvárnak, a vacsorád viszont kihűl. Jó étvágyat!

Másnap Marci villámgyorsan öltözött, felkapta a kincsét, és elrohant az iskolába. Már alig várta, hogy véget érjen a tanítás, de úgy tűnt, az óramutató nem osztja a lelkesedését, és csigalassúsággal vánszorgott.

Kicsöngetéskor Marci tépte fel elsőnek a tanterem ajtaját, és szinte lesiklott a lépcsőkön. Anyukája már az előtérben várta. Lifttel mentek fel a negyedik emeletre, az óriási ház egyik olyan szárnyába, ahol Marci még sosem járt. A falak itt tisztábbak voltak, és néhol festmények hirdették az épület hajdani gazdagságát. A könyvtár gyönyörű, faragott fa ajtaja mögött, egy intarziás antik asztalnál egy karcsú, kedves mosolyú hölgy üldögélt és kötögetett. Marcinak úgy tűnt, legalább annyi idős, mint a könyvtár.

– Jó napot, Margitka néni! – köszöntötte Marci anyukája a nénit.

– Csókolom! – motyogta Marci is.

Margitka néni felnézett kötéséből, gyönyörű kék szemei megpihentek Marcin.

– Szervusz, Ágikám! Mi járatban vagy, fiatalember? Csak nem kincsvadászat?

Marci kezében megcsillant az érme.

– Erről szeretnénk többet megtudni – mutatta a néninek a kincsét Marci.

– Ühüm. Érmék. Tizedik sor, harmadik polc.

Marci és anyukája végigsétáltak a nyikorgó parkettán, az enyhén dohos szagú könyvespolcok között, egészen a tizedik sorig, ahol meg is találták, amit kerestek. Végiglapozták a modern és régebbi korok összes érmékről, pénzekről szóló könyvét, de hiába. Egyik képen sem találtak hasonlót a királyt és királynét ábrázoló aranyérméhez.

Visszasétáltak Margitka nénihez, aki épp süteményt falatozott.

– Nem találjuk – mondta szomorúan Marci.

Margitka néni elgondolkozott.

– Tudod, fiam, kérdezd meg Misa bácsit. Ő régebb óta van itt, mint én. Hátha emlékszik valamire.

– De ő már megnézte, és nem mondott semmit.

– Akkor nem tudok segíteni – mondta együttérzőn Margitka néni, és újra belefeledkezett a kötésébe.

Kérdezzük meg még egyszer Misa bácsit! – mondta Marci, mikor becsukódott mögöttük a könyvtár vaskos ajtaja. Anyukája ráncolta a homlokát, és odafordult Marcihoz. – Kisfiam, Misa bácsi már nem nagyon emlékszik dolgokra. A napi rutinra igen, de azért is kellett elbocsájtani az állásából, mert elfelejtett elintézni dolgokat. Tudod, ő volt a gondnok ebben a házban sok-sok éven át.

Marci azt gondolta, hogy az igazán fontos dolgokat az ember nem felejti el, legalábbis nem örökre. Magabiztosan lépett hát be Misa bácsihoz, aki a szobájában épp uzsonnázni készült.

– Mondja, fiatalember, mert kezdődik a kedvenc sorozatom. Le kell érnem a társalgóba, ebben a fránya szobában nincsen televízió.

– Misa bácsi, én, öö, én az érméről szeretnék többet tudni. Kik vannak rajta? Honnan származik? Kié volt?

Misa bácsi újra kezébe vette az érmét. Látszott, hogy fejében mozgolódik egy vagy több gondolat, és a hiányos emlékképek igyekeznek kapcsolódni.

– Fenébe is, láttam már én ezt valahol – toppantott Misa bácsi dühösen a botjával – Egy kép jut eszembe arról, hogy kinyitok egy régi faajtót, egy titkos kulccsal. Festmény lóg fölötte, egy festmény egy gyönyörű nőről, mint ez itt az érmén. Találd meg az ajtót fiam, ott lesz a megoldás.

Marci fejében is cikáztak a gondolatok, képek.

– Misa bácsi, hiszen tudom, hol van ez az ajtó! Jöjjön!

– Lassabban, fiam! – zsörtölődött Misa bácsi, ahogy Marci magával húzta a könyvtár felé.

Beléptek.

– No lám, hát visszajött, fiatalember – mosolygott szemüvege mögül Margitka néni, majd felállt, és elsétált a hátsó könyvespolcok felé. A széke mögött a függöny enyhén félrelibbent, és egy ajtót fedett fel. Az ajtó felett egy régi festmény lógott, egy gyönyörű hölgyről, aki épp a haját fésüli. Az ajtó mellett volt egy kis komód. Misa bácsi elmosolyodott.

– Ez az – suttogta –, és jobb kezével kihúzta a komód fiókját. Benyúlt és megnyomta a szekrény hátlapját belülről: ekkor egy titkos rekesz nyílt le, benne egy arany színű kulccsal, ami éppen a zárba illett.

Marcinak nyitva maradt a szája a csodálkozástól. Az ajtó könnyedén kinyílt, és egy lépcsősort fedett fel. A márványlépcsők tetején egy bársonnyal behúzott ajtót találtak, közepén egy aranyló koronával. Belépve egy enyhén poros, de gyönyörűen berendezett olvasószobában találták magukat. Kényelmes, faragott karosszékek, mennyezetig érő könyvespolcok díszes kötésű könyvekkel, amelyekhez hasonlatosakat a könyvtárban nem is lehetett látni. A kör alapú olvasószoba ablakából el lehetett látni a város felett. Úgy tűnt, ez a ház legmagasabb pontja. A vastag, bordó bársonyfüggönyök, alul aranyszínű rojtokkal, méltóságot árasztottak. A falon az egyetlen szabad helyen egy kép függött: mosolygó királyi párt ábrázolt.

Misa bácsi otthonosan mozgott ebben a szobában: hosszú ujjaival végigsimította a kötetek gerincét, és kikapott egy naplónak tűnő könyvet a polcról. Szinte magától kinyílt egy helyen, ahol egy csipkekönyvjelző feküdt a lapok között. Misa bácsi átnyújtotta a könyvet: – Olvasd fel, fiam, én nem látok jól.

Marci leült az egyik kényelmes karosszékbe, és hangosan olvasni kezdte a kézzel írott gyönyörű sorokat:

„Élt egyszer egy király és egy királyné, akik nagyon szerették egymást, viszont sokat vitatkoztak. A király lovagolni szeretett, a királyné olvasni. A király nagyon szerette volna, ha a királyné többet sétál vele, vagy együtt járják be a világot. De a királyné jobban szeretett az olvasószobában: olvasott, írt, vagy kötögetett. A palota nyugati szárnyában élő udvari varázslóval levelezett. A király egyszer annyira megharagudott, hogy bezáratta az olvasószobát, és a kulcsot elrejtette, hogy a királyné ne találja meg. – Ha nincs olvasószoba, akkor ráérsz velem kilovagolni – mondta a király a szomorú királynénak. Igen ám, de a királyné bosszúból az összes lovat szélnek eresztette, nem volt mire felnyergelni. Így egyikőjük sem volt boldog. Elvonultak a kastélyuk két legtávolabbi pontjára duzzogni, mint két gyermek, akiktől elvették a kedvenc játékát. Így történt, hogy mikor az udvari pénzverő aranypénzt készített a királyságnak, nem tudta arcképüket egy oldalra rakni. Nem akartak együtt lenni, még a pénzérmén sem. Így kerültek két külön oldalra, úgy, ahogy voltak, sértődötten. Gyermekded civakodásuk miatt Isten úgy döntött, hogy addig nem léphetnek be a Mennyek Kapuján, amíg ki nem békülnek. Ők pedig megesküdtek, hogy addig maradnak haragban, amíg az aranyérme el nem rozsdásodik.”  Az írás alatt egy kis zseb volt, melyben a nyomok szerint egy hasonló pénzérme lakhatott, mint amit Marci talált.

– Nahát, ez innen eshetett ki! – kiáltott fel Marci.

Misa bácsi nem válaszolt, hanem a felhőket kémlelte az ablakból.

Marci elgondolkodott.

– Misa bácsi, ha ez a pénzérme még megvan, akkor a király és a királyné is él még? Bárcsak valahogy kibékíthetnénk őket! Rossz lehet ennyi évig haragban élni. És nem is értem, hogyan lehet, hiszen szeretik egymást. Anyukám mindig azt mondja, a szeretet erősebb minden érzelemnél.

– Eszes fiú vagy, azt látom. – válaszolta Misa bácsi, aki most nem is látszott annyira idősnek. Az arcvonásaira kiült a nyugalom, és nemes méltóságot árasztott. Szemei pedig bölcsen csillogtak.

– Azt hiszem, ennek az érmének itt van a legjobb helye – mondta a fiú, és visszatette a zsebbe – Köszönöm, Misa bácsi! Megyek, elmesélem Anyunak, hogy mire jöttünk rá!

– Menj csak, nekem van itt még egy kis elrendeznivalóm.

Marcinak hazafelé be sem állt a szája, csak mondta-mondta a sok élményt az anyukájának. Örült, hogy másnap folytathatja a rejtély felgöngyölítését.

Iskola után átröppent az Idősek Otthonába, felszaladt a lépcsőn, és berontott a társalgóba.

– Lassabban, fiatalember! – mondta János bácsi, aki épp römit játszott egy hasonló korú úrral, aki látszólag vesztésre állt.

– Csókolom! Misa bácsit keresem.

– Mihályt? Ma még nem láttam.

Marci felszaladt, és benézett a volt gondok szobájába. Az ágy be volt vetve: úgy tűnt, nem aludt benne senki. A szobában csak egy kis éjjeliszekrény volt, rajta egy vizespohárral. A falon, az ajtó mögött egy festmény függött: egy lovast ábrázolt, egy nemesembert, aki peckesen üli meg a lovát. Nagyon elégedettnek látszott.

– Hol lehet? – tűnődött a fiú. Utolsó gondolata a könyvtár volt. Belépett, de az asztalnál Margitka néni helyett egy köteg fonalat, két kötőtűt, és egy Charlotte Brontë regényt talált. A galérián az ajtó zárva volt. Marci megkereste a kulcsot a titkos rekeszben, és kinyitotta az ajtót. Betolta a bársonyajtót, és mosolyra nyílt a szája, de hiába. Misa bácsi nem volt a szobában. Marci lerogyott az egyik karosszékbe. Szemben a falon a szeme a festményre tévedt, amelyen a boldog királyi pár mosolygott. Bár fiatal pár volt, a két ember emlékeztette valakikre, akiket ismert.

Gondolatok és képek cikáztak a fiú fejében és lelkében, de végül a szívében álltak össze egy nagy dobbanással. Felállt, levette a polcról a naplót, kivette az aranypénzt, és majdnem eldobta meglepetésében. Mert a pénzérmén a király és a királyné egy oldalon voltak, és boldogan ölelgették egymást, mint a festményen a falon.

Marci anyukája csak annyit mondott, hogy Misa bácsit és Margitka nénit áthelyezték másik otthonba, ahol jobb ellátást kapnak majd.

Marcit viszont már nem lehetett megtéveszteni: tudta, hogy Mihály király és Margit királyné több száz év után megbocsátottak egymásnak, és szeretetben együtt léptek be a Mennyek Kapuján.