Ötödik fejezet

A manó magához vette pipáját, meleg hálózsákját és egy almát rágcsálva még aznap elindult a Titkok hegyére. Rengeteg kérdés volt benne, de egyértelműen érezte, hogy hallgatnia kell régi barátjára. Az út kimerítette, éjfél felé érkezett a forráshoz. A telihold tükröződött a kristálytiszta vízben, az Anyaforrást fűzfák ölelték körül. A manó belebújt a hálózsákjába és a víz kedves duruzsolása hamar álomba ringatta.

Álmában egy anyai ölben találta magát, csecsemő volt. Anyukája dúdolt neki és szelíden ringatta. Érezte, hogy szívét eltölti a szeretet és biztonságban érezte magát.

A következő képben egy fiú volt, aki babaszekrényt készített a húgának. A húga visítva körülugrálta az eredményt és megölelte. – Szeretlek Bandi!

A következő képben ugyanaz a fiú tanulmányaiból tért haza és élményeit mesélte otthon. Édesapja megveregette a vállát: - Derék legény vagy, fiam. Csak így tovább. Büszkék vagyunk rád.

A negyedik képen Bandi egy ifjú volt, aki házasodott éppen. A lány, akit elvett egy csodaszép, álmodozó szemű teremtmény volt. Szeretet és tisztelet fogta össze őket. Együtt építették otthonukat, a család segítségével. A lány anyukája rendszeresen meglátogatta őket:

- Látom, mennyit dolgozol azon, hogy szép otthona legyen a lányomnak! Köszönöm neked. – mondta elismerően Bandinak, aki kihúzta magát.

Mikor a második babájukat várták Bandi és Ági, összevitatkoztak. Mindketten nagyon fáradtak voltak. Duzzogva elvonultak és nem beszélték meg mi bántja őket. Bandi másnap odalépett feleségéhez: - Bocsáss meg durvaságomért, szeretlek, beszéljük meg!

Felesége megölelte: - Én is szeretlek, csökkentsünk az iramon nagyon elfáradtam.

– Rendben, megértelek, túl sokat kívántam tőled.

Megállapodtak, hogy ezentúl nem zárják le úgy a vitáikat, hogy bármelyikükben is rossz érzés maradt. Bandi elismerő szavakkal és szeretettel nevelte gyermekeit, akikre méltán büszke lehetett.

Reggel mikor felébredt a manó, úgy érezte magát, mint aki egész éjjel sírt. Sírt a boldogságtól. Könnyűnek érezte magát, mint egy madár és egyáltalán nem volt kedve zsörtölődni, pedig az eső nagy cseppekben zuhogott és csorgott le a szakállán. Boldognak és szerencsésnek érezte magát, mint aki mindent megkapott az Élettől, amire mindig is vágyott.

Erős faágakból készített egy tutajt magának és hagyta, hogy hazáig sodorja a patak.

Tovább a hatodik fejezetre

Negyedik fejezet

A rókakölykökkel eltöltött délelőtt után Bandi rendezni kívánta gondolatait. Ehhez kiült egy közeli dombra, és figyelt. Nézte a méheket, ahogyan gyűjtik a virágport, az eget, hogy milyen gyönyörű képet festett rá Isten. Figyelte a fákat, ahogy büszkén bólogatnak a szélben, de nem törtek el soha. A türelem bajnokai – gondolta a manó. – Nőnek-nőnek évszázadokon keresztül egy helyen. Sosem panaszkodnak, csak nyújtóznak szép lassan a fény felé. – Ők az erdők nemes lovagjai, az állatok és növények oltalmazói. Biztonságos teret nyújtanak nagy lombjaikkal és erős törzseikkel. Ha megöleled őket, mintha eggyé válnál a világmindenséggel és körülölel az egységbetartozás nyugalma. Valahogy itt az erdőben olyan természetes az Élet és a Halál körforgása is. Az erdő mindenkit egyformán befogad, és jelen van benne az állandóság érzete is. Ember is, állat is egész élete során visszatérhet ugyanazokhoz a fákhoz.

Mire ezeket végiggondolta Bandi, egészen jó kedve kerekedett. Lesétált a dombról és hazafelé vette útját. Kitárta a kezét és végigsimította az ösvény mellett növő virágokat, füveket.

A gombákkal azonban egészen más volt a helyzet. A gombák például mindig tudták milyen idő várható és volt még egy ennél is fontosabb feladatuk.
Ők tartották számon az eltévedt lelkeket, az átutazókat. Ezek azok a lelkek, akik még nem állnak készen arra, hogy elhagyják a földi világot és belépjenek a mennyország kapuján. Erre sok féle okuk lehet. Ami fontos, hogy az átutazók nem tudják, hogy valaha emberek voltak. Ki rövidebb, ki hosszabb időt tölt el itt az erdőben, mindenki annyit, amennyi neki szükséges a továbbinduláshoz. A gombák kísérik őket ezen az úton. A manó szerette a gombákat, felnézett rájuk. Kalapjukkal és tiszteletet parancsoló hangjukkal emlékeztették őt valakire, akit szeretett.

Bandi meglátott egy délceg gombát az egyik óriás tölgy tövében. Úgy vélte felé biccent, így odament hozzá. Illedelmesen köszönt:

- Adjon Isten kedves Uram!

A gombának kinyíltak a szemei és kirajzolódott a szája. Átható pillantásával végigmérte Bandit és mély, határozott hangján csak annyit mondott:

- „Hamarosan itt az idő. Hazatalálsz.” – és ezzel becsukódtak a szemei.

Bandinak földbe gyökerezett a lába. Ilyen faramucit még egyik gomba sem mondott neki. Mindegyikkel nagyrészt az időjárásról beszélt, de hogy itt az idő? Mire?

Újra brummogós hangulatban sétált hazafelé, mikor elé mászott a szarvasbogár. A manó látta rajta, hogy baj van. Óriás léptekkel követte kitinpáncélos hírvivőjét. Útjuk a nyuszi lakhoz vezetett. Egy takaros, földbe vájt szobában a nyuszi család körülállta nagypapájuk szalmaágyikóját. Az öreg nyuszi bóbiskolni látszott. Mikor Bandi belépett, a nyuszik egyenként kimentek a szobából, csak az imádkozó sáska maradt a sarokban és tovább mormolta szent igéit. Nyuszi nagypapa, Tódor, bölcs tanácsaival sokat segítette Bandi munkáját és sokat mesélt neki az erdő életéről, működéséről. Rendszeresen összeültek egy pohár erdei nektárral a kezükben, és rágyújtottak. Bandi a pipájára, Tódor pedig egy szivarra.

Tódor kinyitotta szemeit és kettőt köhintett. Bandi közelebb lépett hozzá.

- Kedves barátom! Mit tehetek érted?

- Én jól vagyok, elrendeztem mindent. Békével megyek. Viszont te érted aggódom.

- Én értem? – ráncolta össze szemöldökét a manó.

Pár percnyi csend után a nyuszi lassan megismételte:

- Igen. Érted aggódom. Az erdő suttogta nekem, hogy itt az idő.

- Ma már másodszorra hallom ezt. Nem értem.

A nyuszi elmosolyodott és megfogta a manó kezét, akire kiültek a félelem jelei. – Nincs mitől félni. Hogy tisztábban láss, menj el az Anya forráshoz, a Titkok hegyére és tölts ott egy éjszakát. – azzal becsukódott a nyuszi szeme.

 Tovább az ötödik fejezetre

Harmadik fejezet

Bizonyos napokon a manó úgy kelt, mintha gombóc lenne a lelkében. Ilyenkor nem reggelizett, hanem egyenesen nekivágott az erdőnek. A rétre érve látta, hogy a magas fű itt-ott mozgásba lendül. Egyszer csak egy rókakölyök nyargalt át előtte, olyan hévvel, hogy majdnem fellökte.

- Bocsi Bandi! – hallatszott, de a rókakölyköt már elnyelte a rét.

Bandi mosolygott: - Gyerekek.

Alighogy ezt kimondta egy újabb kicsi róka ugrott elő és Bandira vetette magát. Össze-vissza nyalogatta.

– Jaj, de örülök neked! – mondta Viola, a rókalány. – Ma is mesélsz nekünk?

A manó próbált feltápászkodni ez után a heves szeretet nyilvánítás után és megköszörülte a torkát a válaszhoz, de a rókakölykök már együttes erővel húzták magukkal az odvuk felé.

Leültették, és várakozóan néztek rá nagy, kedves szemekkel.

- Na, jó, de egy rövidet. – egyezett bele a manó, és belekezdett.

„Élt egyszer egy apa, akinek egy fiú és egy lánygyermeke volt. Jó szándékú ember volt és mindent megadott gyermekeinek. Egy valamit viszont nem tudott megadni. Nem tudta kimondani nekik, hogy szereti őket. Nem merte megölelni sem gyermekeit, vagy nem tudta a módját. Mindig szigorú volt velük és nem dicsérte őket. A lánygyermek szomorú volt amiatt, hogy nem érezte apja szeretetét. Ahogy teltek az évek az apa vonásai lágyultak, és egyre több érzelmet árultak el. Viszont még mindig nem mondta ki őket. Mikor meghalt, a lány vigasztalhatatlan volt. Évekkel később, mikor rendbe kellett tennie édesapja dolgait egy érdekes tárgyra lelt. A konyhaszekrény legfelső polcán egy mécses tartót talált, melyen az alábbi felirat állt: - Szeretettel LÁNYOMNAK, hogy mindennap eszedbe jusson: szeretlek! – A lány először nem hitte el, amit lát. Utána melegség töltötte el a szívét, és sírt és sírt. Mikor végre megtörölte a szemeit észrevette, hogy a melegség nem múlt el a szívéből. Ott maradt, és ott marad örökre. Hazavitte a mécses tartót és mikor meggyújtotta szeretettel gondolt édesapjára.”

Mikor Bandi abbahagyta a történetet egy ideig nem szólalt meg senki. Viola a könnyeit törölgette.

Marci oldalba lökte: - Ne sírj, ezek csak emberek!

- Hogy mondhatsz ilyet, ők is éreznek! – csattant fel a rókalány - Én sajnálom őket, össze-vissza kuszálják a legegyszerűbb dolgokat is. Ha egyszer szeretek valakit, azt mondom: szeretlek. Ha haragszom, azt mondom: haragszom. Ami a szívemen, az a számon. Punk-tum.

- Tartsd meg ezt a jó tulajdonságodat Viola! – mosolygott Bandi. -  Indulnom kell a szokásos körömre.

- Elkísérhetünk? – kérdezték egyszerre a rókakölykök.

Bandi rásandított fél szemmel rókamamára, aki bólintott.

- Jól van, gyertek! De semmi vihorászás, a munka az munka.

 Marci és Viola már meg sem hallották utolsó szavait és előre vágtattak az erdőbe. Bandi sóhajtott egyet és utánuk indult, szívében jóleső melegséggel.

- Ma nyugalom nem lesz az utamon, de annál nagyobb boldogság. – gondolta.

 Tovább a negyedik fejezetre

Második fejezet

A madár értetlenül elröppent és Bandi magára maradt az erdőben. Vagyis így érezte, mert szokatlan csend honolt a tájon. Mintha minden állat figyelne.
– Ez sosem jelent jót. – gondolta a manó és macska ügyességgel felmászott egy fára. Innen belátta az erdő által körülfogott kis rétet, és szemét végigfutatta a kis patakon is, mely gyönyörű, tiszta vízével itatta az erdő összes lakóját. A manó tudta, hogy ez a víz valahonnan messziről a hegyekből jön hozzájuk. Sok történetet csobogott neki erről a különleges csermely.

Bandi egyszer csak reccsenést hallott, ezután egy nagy lomha test magához képest hihetetlenül gyorsan kirobbant az egyik bokorból és bevetette magát az erdő sűrűjébe. Lövés dördült. Egy magas, mogorva vadász léptei alatt ropogtak a száraz ágak. A vadász felnézett arra a fára, ahol a manó üldögélt, de mintha nem vette volna észre, továbbsétált arrafelé, amerre a medve mehetett. Tudta, hogy nem juthat messzire, mert már megsebesítette.

– Csak idő kérdése – gondolta az ember – és az enyém leszel kis bundás.
A manó mintha meghallotta volna gondolatait, gyorsan lemászott a fáról és egy földalatti üregbe ugorva próbálta megelőzni a vadászt. A manó egy hosszú földalatti folyosón rohant előre a sötétben. Beleütközött siettében egy vakondba, és egy másik kanyarban meg egy egérbe. – Bocsánat! – mormogta nekik és már szedte is a lábát. Az alagútrendszer sokfelé elágazott, de a manó mindig tudta merre tartson.

Egy barlanghoz vezetett az útja. Sietve belopózott és ott találta összekuporodva a medvét, Talpast. Lőtt sebét nyalogatta éppen.

– De jó, hogy jössz Bandi, képzeld mi történt velem! – kezdte volna a mesélést a Talpas, de a manó felemelte a kezét, és együtt füleltek. Nagy bakancsok óvatos, de egyértelmű közeledését verte vissza az erdő.

– A veszély még nem múlt el, kedves barátom. – mondta Bandi.
– Úristen, de hiszen innen nincs hova futnom! – remegte a medve.

- Bízz bennem Talpas. – mondta Bandi, és amikor az ember a barlang szájához érve bepillantott, a manó széttárta két karját és köröket rajzolt a levegőbe.

A vadász megtorpant, láthatóan elbizonytalanodott. A következő percben elfehéredett és amilyen gyorsan csak tudta szedte a lábát arrafelé, amerről jött. A manó valószínűsítette, hogy az emberek világában valami jó kis kocsmában némi szíverősítőt vesz magához. Ami biztos, hogy egy jó ideig nem merészkedik majd az erdőbe.

- Mi történt? – hitetlenkedett Talpas. – Biztosra vettem, hogy bejön és megöl.
Bandi mosolygott. - Szerencsénk volt. – mondta.

- Mégis mit csináltál? – kérdezte Talpas.

- Szembesítettem saját félelmeivel. - mondta Bandi. – Lelki tükröt varázsoltam elé.

- De hiszen olyan bátornak látszott.

- A bátorság nem jelenti azt, hogy nincsen benned félelem. A bátorság az, ha a félelem ellenére cselekszel.

- És ha nem lett volna benne félelem? – kérdezte a medve.

- A félelem nélküli ember megállíthatatlan. – mondta Bandi. – Viszont kevés ember akad, aki mer szembesülni saját magával.

Talpas hosszan hálálkodott, miközben a manó leápolta és bekötözte a sebét.

 Tovább a harmadik fejezetre

Az átutazó

Első fejezet

Bandi a manó a farönkökből épült, mohatetős házikója előtt üldögélt.

 - Na, tessék, már megint esik! – mormogott a bajsza alatt, ami tulajdonképpen nem is bajusz volt, hanem egy szakáll-bajusz féle, mert a puha vörösesbarna szőr az arcát majdnem teljesen eltakarta. Bandi nagyon szeretett pipázni, ilyenkor kiült a házikója elé kedvenc farönkjére és békésen pöfékelt. Kellemes dohányillat lengte körül, ami belevegyült az erdő friss, nedves illatába.

 - Na, sebaj, az eső megtisztítja a gondolatokat. – nyugodott bele a manó a csendes szemerkélésbe. Nem akart bemenni a házba. Sokkal jobban szeretett idekinn. Legszívesebben naphosszat járta az erdőt és hagyta, hogy átjárja a nyugalom. Az erdő többi lakója mogorvának és magának valónak látta. Nem sokat fecsegett, az mondjuk biztos.

Bandinak kialudt a pipája. Felegyenesedett és nyújtózkodott egyet.

- Ideje indulnom. – gondolta, és letette pipáját az ablakpárkányra.
Elindult az erdei ösvényen, mely a házikója elől indult és bevezetett az egyenes törzsű fenyőóriások közé. Lepkék röpködtek el mellette: sárga, kék, fehér színűek. Bólintott feléjük és ők visszabólintottak. Bandi egy idő után hátranézett és a lepkék eltűntek, csak a gondtalanság könnyed érzése maradt utánuk.

 A manó elmosolyodott, majd folytatta az útját. Ahol a föld kezdett homokossá válni egy büszke szarvasbogár keresztezte az útját. Egymás szemébe néztek. Bandi türelmesen megvárta, míg elmegy.
- Eddig minden rendben. – gondolta a manó, és továbbindult. Az útja kökény és szederbokrok között vezetett. A levegőbe szimatolt, és közben rálépett egy nyálkás levélre. Elcsúszott és lehuppant a fenekére.
– Ki húzta ide ezt a nyálkacsíkot? – mérgelődött a manó. Hirtelen egy kismadár röppent Bandi elé és ijedt csiripelésbe kezdett.

A manó mindent értett és kötelességtudóan elindult a csiganyomon, ami a város felé vezetett. A szél a félelem érzetét rezegte felé. A kis manó a homlokát ráncolva mászott át farönkökön, és gázolt a sárban. Végül elérte azt a helyet, amitől mindenki félt az erdőben. Bandi egy széles betonút szélén állt. Az autók nem jöttek sűrűn, de nem tartva semmitől, annál gyorsabban. Bandinak erősen dobogott a szíve, körülnézett.
Hirtelen meglátta, hogy a kis csiga az út közepén áll megdermedve, szemét behúzva. Szegény csiga át akart kelni az úton, de ahogy feljött a nap az autószörnyek egyre sűrűbben vágtattak el mellette. Minden izmát megbénította a félelem.

Bandi olyan mozdulatot tett, mintha kitárna egy duplaszárnyú kaput és kényelmesen odasétált a csigához.

Kedvesen megsimogatta a rózsaszín csíkos házacskát a hátán, és így szólt:

- Gyere, Csilla, sétáljunk!

 A csiga kidugta a szemét az ismerős hangra. Félénken körülnézett. Nem jött kerekes szörny, nem dübörgött a föld a hasa alatt. A manó újra megsimogatta, most az oldalát.

– Gyere velem. – mondta a kis csigának, aki végre nekiindult és együtt gond nélkül átértek a túloldalra.

Amint a biztonságos fűre léptek, Bandi összecsapta a két kezét és újra remegni kezdett alattuk a talaj. Mögöttük egy nagy fekete gumijú gép brummogott el. Csilla nagy, könnyes szemekkel nézett Bandira, és csak annyit mondott:

- Köszönöm!

 - Isten veled! – intett a manó és nézte, ahogy Csilla szép lassan elcsúszik a fűben ismeretlen tájakra.

Mikor Bandi visszaért a megszokott ösvényére folytatta a napi körét. Ugyanaz a madár, aki figyelmeztette a manót, ott üldögélt az egyik faágon és értetlenül füttyentett neki.

– Miért nem fordítottad vissza Csillát? Hogy hagyhatod, hogy besétáljon az emberek világába?

Bandi nyugodtan így szólt: - Én csak az útján segíthetem, a szándékától és céljától el nem téríthetem.

Tovább a második fejezetre

VII. Az átok feloldása

Még minden nedves volt a hajnali harmattól, mikor Kristály leereszkedett a varázsréten. A két manótündért ott találta a kerti padon, a fejüket az asztalra hajtva aludtak. Kristály meglepődve vette észre, hogy a manótündérek szárnyai az övéhez lettek hasonlatosak, ezüstös színűek és tökéletes formájúak voltak. Elég erősnek tűntek a repüléshez. Különös fény derengett körülöttük, mely szintén ezüstös volt, nem arany, mint a tündéreké. Szőrüket is levetették, viszont testük színe mutatta, hogy piros vér folyik ereikben. Hajuk megerősödött, arcuk megváltozott, megszépült: nyugalmat sugárzott. Kristály rátette Myrrhis válára kezét. Myrrhis kinyitotta szemeit és Kristályra nézett. Ekkor ámult csak el igazán a tündér: az eddigi szürke szemek helyett gyönyörű, lilás színű szempár nézett rá. A lány mosolya huncutságot, szeme titkos tudást és belső bizonyosságot tükrözött.  Mugo is felemelte a fejét és nagyot nevettek, mert az asztal mintázata nyomott hagyott az arcán. Kristály csodálkozott, hogy Mugo és Myrrhis nem találták idegennek az őket ért változásokat, hanem egészen otthonosan érezték magukat. Vidáman nevetgéltek és meghívták Kristályt reggelire. Reggeli után körbevitték őt a kertben, és elmesélték mennyit dolgoztak a hídon, és a házacskán is. Kristály elégedetten mosolygott.

Végül bementek a házikóba és leültek beszélgetni. Kristály belenézett az asztalon nyitva felejtett könyvbe. Már mindent értett.

Mugo elmesélte Myrrhist hogyan hozta vissza az ájulásból az élénkítő főzettel, Myrrhis meg örömmel újságolta, hogy kitisztult az emlékezete és megtalálta benne a hetedik főzet receptjét. Kristály megdícsérte őket: - Nagyon bátrak vagytok. Az Életerősítővel megerősítettétek magatokban az életrevalóságot, és kibontakozott igazi énetek. Ez mutatkozik meg a külsőtöket érintő változásokban is. Ösztönösen levédtétek az otthonotokat, így nem találtak meg titeket a tündérek. Számukra láthatatlanok vagytok, és ez a kis sziget is.

- Te hogyan találtál ránk? - kérdezte Mugo. Kristály helyett Myrrhis válaszolt: - A védelmi jelek azoktól védenek, akik ártó szándékkal közelednek.

- Hogy teljesek legyetek, még hiányzik a származásotok ismerete. Mesélek nektek egy történetet. - mondta Kristály.

„Egyszer régen manóba szeretett egy tündér. A manók halandók, de hosszú életűek voltak, a tündérek örök életűek. A tündéranya egy leányt és egy fiút szült. Leginkább a manókra hasonlítottak, két pici szárnnyal. Az erdei tündérek nem örültek a két varázsvér keveredésének, féltek, hogyha a gyermekek megszerzik a hallhatatlan tudást hatalmasabbak lesznek, mint ők. A tündér édesanyát sziklává, a manó apát vadalmafává változtatták. A két gyermeket, viszont sehol sem találták. A tündéranya ugyanis bátyja figyelmeztetésére két külön házikóba rejtette a gyermekeit. Védelmi varázslattal látta el őket. Mindaddig nem láthatták őket a tündérek, amíg valamelyikük nem iszik a patak vizéből, amely csak a hallhatatlanokat hivatott táplálni. Útmutatóként életükhöz két ládát rejtett el: a fiúhoz édesapja szerszámait és feljegyzéseit. A lányhoz recepteskönyvét. A kulcsokat elvarázsolta, hogy csak akkor találják meg, amikor érettek rá.”

Mikor Kristály befejezte a történetet, két okos fej nézett rá vissza. Látszott rajtuk, hogy innentől gond nélkül elboldogulnak az Életben, és be tudják teljesíteni életfeladatukat. Hiszen, aki tudja honnan jött és merre tart, annak minden tudás a birtokában van.

Myrrhis szólalt meg először: - Tudom már mi a következő feladatunk. Irány a forrás!

Mugoval együtt elröppentek, mint akik mindig is tudták hogyan használják szárnyaikat. Leszálltak a patak forrását jelző szikla mellett és csak most látták, hogy egy női alakhoz hasonlít.

- Ezt együtt kell csinálnunk. - mondta Myrrhis.

Mugo komolyan bólintott.

Myrrhis a szikla fölé röppent és rácsepegtette a hetedik főzet maradékát, eközben Mugo varázsigét mormolt: „Mi volt, legyen volt és nyílj meg a jelenre!”

 A szikla nagy robajjal megrepedt és egy fáradt, de mosolygós tündér állt előttük. Gyönyörű türkiz haja a derekáig ért, és szeme kék volt, akár a tenger mélye. Egy ideig bénultan álltak mindannyian, majd összeölelkezdtek és csak sírtak-sírtak, mint akikből egyszerre tör fel az eddigi távollét fájdalma, és a találkozás öröme.

Mikor magukhoz tértek elröppentek a vadalmafához Mugo kertjében. A tündér megölelte a fát, és mikor kibontakoztak egymás öleléséből, már egy kedves arcú, hosszúszakállú manó állt Myrrhis és Mugo előtt. A manó kedvesen megsimogatta gyermekei fejét, látszott rajta, hogy olyan típus, aki magában tartja az érzéseit.

„Mostantól mindig itt leszünk, ha kérdésetek van felénk, és mindenben támogatunk titeket. Viszont az a legértékesebb tudás, amit saját tapasztalatból szereztek.” - mondta a tündér, aki csak úgy sugárzott a büszkeségtől.

 A tündérek tanácsa rendkívüli ülésen megállapította, hogy Myrrhis és Mugo érdemesek a tündérvérre és tudásukra, hiszen fel tudták oldani a legerősebb átkukat. Viszont kikötötték, hogy nem láthatnak el tündéri tisztségeket. Az erdő őrzése továbbra is az erdei tündérek feladata marad. Ezt a két manótündér egyáltalán nem bánta.

Myrrhis gyógyító lett, az erdő lakói testi-lelki megerősítésével foglalkozott. A festéssel sem hagyott fel: képei az erdő különleges szépségeit ábrázolták. Mugo ezermester lett, házikókat díszített faragásaival, bútorokat és használati tárgyakat készített. A kertészkedésről sem felejtkezett meg, sőt, mint kiderült különleges érzéke volt hozzá. Kedves kis varázsigéket mormogott miközben elvetette a magokat, és láss csodát: ezek azonnyomban kihajtottak.

Kristály továbbra is betartotta a hugának tett ígéretét és rajtuk tartotta a szemét.

VI. Holdtölte

Üde levegőjű, tiszta egű nyári éjszaka volt, szulák, dohány és csészekürt illata keveredett a levegőben. Myrrhis és Mugo sokáig lógatták lábukat a kunyhó előtti padon és próbáltak felidézni régi emlékeket. Myrrhis szerint anyukája egy nagy tudású, légies teremtmény lehetett, akinek a gyógyítás volt a fő feladata. Mugo szerint édesapja ács lehetett, vagy ezermester, aki nagyon értett a fákhoz.

Amikor az óra éjfélt ütött néhány nyápicgomba megjelent a lábuknál a homokban két nagy M betűt formázva. Myrrhis és Mugo boldog, hosszú életet kívántak egymásnak és egyszerre megitták az előzetesen kikészített hetedik főzetet. Myrrhis annyit mondott el a főzetről, hogy még senki sem próbálta és nagyon különleges. A hatását nem lehet előre felmérni, ő úgy nevezte: „Életerősítő”. Amikor letették pohárkájukat az asztalra, a telihold megvilágította a két manótündér arcát. Már nem látszott rajtuk félelem.

Különös derengő fény vette körül őket, mely egyre erősödött. A hátukon enyhe nyomást éreztek, mely azt jelezte, hogy eddig nem használt szárnyaikat is érinti a változás.
- Kicsit szédülök.  - mondta Mugo és lehajtotta fejét az asztalra.

Myrrhis megsimogatta: - Minden rendben lesz. Érzem.

Holdtölte lévén összeült az erdei tündérek tanácsa. Nagy szárnysuhogással és dobogással elhelyezkedtek a nagy varázsfa odújában, mely tizenkét tündérnek adott helyet. Ott volt az a tündér is, aki meglátogatta a kicsi erdei kunyhót a varázsréten. Mindenki
sorban beszámolt az általa őrzött területen zajlott eseményekről. Az erdei tündérek az erdőt őrizték, annak minden értékével együtt. Hallhatatlan, nagy tudású lények voltak, akik kedvelték a tréfát, de nagyon büszkék is voltak a kék vérükre. A vér tisztaságának elveszítése mindig felkavarta őket, így lett a mai napon is, mikor Kóbor beszámolt a kunyhóban tett látogatásáról. A régi történet újfent erős érzelmeket keltett. A tanács egyik része félt a manótündérek kiszámíthatatlanságától, hiszen csak félig vannak a tudás birtokában. A tanács másik része dühöngött a vérvonal ilymód beszennyezése miatt, ugyanis a manótündérek manó apukától és tündér anyukától származtak. Azonnali kilakoltatást rikácsoltak és számüzetést az erdőből az egyezség megszegése miatt. A tanácsban egyedül egy tündér ült nyugodtan a faragott székén. Kristálynak hívták és a patakokat, folyókat őrizte. Szót kért: „Butaságokat fecsegtek. Nem láttok tisztán a félelemtől és a haragtól. Én jártam a kunyhóban, a manótündérek nem emlékeznek a származásukra, a tudást csak bizonyos mértékig képesek elsajátítani, nem tudnak repülni és nem hallhatatlanok, mint mi. Nem jelentenek veszélyt sem ránk, sem az erdőre nézve.”

 
A tündérek mintha nem is hallották volna Kristály szavait. Kóbor, akinek a varázsrét a védendő területéhez tartozott, mivel a manótündérek felszólítása ellenére nem jelentek meg a tanács előtt, kivezényelte a tündéreket, azonnali cselekvésre! Nagy szárnysuhogás, és kiálltozások közepette kirepültek.

Kristály, nyugodtan iszogatta tovább harmatvizét, abban a tudatban, hogy a tündérek nagyon hamar vissza fognak térni küldetésükről.

Így is lett. Nem telt bele tizenkét perc és tizenegy pihegő, csalódott tündér ott üldögélt újra az asztal körül. Mikor Kóbor végre levegőt kapott, előrehajolt és az asztalra csapott.
- Eltűntek! Hogy lehet ez?

- Lehet, hogy önszántukból elhagyták az erdőt, inkább örülnöd kellene. - mondta Kristály. Kóbor azonban egy cseppet sem örült, mert úgy érezte kicsúsztak az ellenőrzése alól és bárhol lehetnek. A bizonytalanságot még fenyegetőbbnek érezte. Mivel azonban nem jutott eszébe új haditerv, egyelőre lerogyott a székébe.

- Majd én megkeresem őket. - ajánlkozott Kristály.

A többiek szó nélkül bólintottak.

Tovább a 7. és egyben utolsó fejezetre

V. Mugo álma

Mugo azon nyomban elaludt, amint a feje a párnát érte. Nagyon elfáradt az úttól, és az eseményektől.

Álmában egy titkos kerthez jutott, ahol egy hosszú lépcső várta lefelé és egy érdekes tujaszerű növény állt a bejáratnál. Ha a kertben valaki eldobott egy magot, az menten fává cseperedett.

Mugo úgy kelt fel, mint akit kicseréltek: frissen és életerősen. Rohant a kicsi erdei házikóhoz, alig várta, hogy elmesélje Myrrhisnek az álmát. Myrrhis is ki volt cserélve, sőt a rét is máshogy festett. Sokkal rendezettebb volt, mint eddig. Kezdett egy nagy kerthez hasonlítani.

- Képzeld! - mesélte a lány - Miután megitattad velem a főzetet nem bírtam visszaaludni. Hajnalban felkeltem, és nekiálltam kertészkedni. Most valahogy jobban átlátom, hogy melyik hasznos, és melyik haszontalan növény. Sőt vannak olyanok, amelyek elnyomják az értékeseket. Ezeket rögtön ki is húzom. Ezáltal sokkal több helyük lesz a gyógynövényeimnek!

Mugo elmesélte Myrrhisnek, hogy mit álmodott.

- Ez egy nagyon fontos és értékes álom, valamiféle útmutatás. - mondta a lány, aki úgy tűnt, még gondolkozik a történet jelentésén.

- Gyere, segíts nekem rendbeszedni a kertünket, azaz a rétet vagy mit! Munka közben jobban tudok gondolkozni.

Együtt nagyon jól haladtak. Külön ágyásba rendezték a hasonló hatású gyógynövényeket. A házikó mellé ültették a festéknövényeket, és a fűszernövényeket. Myrrhis elmagyarázta mit kell kivenni és mit nem. Úgy tűnt egyszer régen kis csoportokban nőhettek a varázsréten a növények. Myrrhis és Mugo szép kis barázdákat húztak gereblyével az ágyások közé és így a rét rendezett kis kertté változott. Több olyan gyógynövényfajt is felfedeztek, amelyeket eddig elnyomott a gaz. Az egyik egy nagyon értékes és ritka növény volt, az Ilex paraguayensis. Myrrhis titokzatos arcot vágott, és odasúgta a fiú fülébe: ez a magyal, a hetedik főzet receptjéhez elengedhetetlen.

- Hetedik? – kérdezte meglepődve a fiú. - Nem azt mondtad, hogy hat alapfőzet van?

- A könyvben igen.

- És hol a hetedik?

- A fejemben. Ma reggel találtam benne. – mondta büszkén Myrrhis. – A patak vizét fogjuk hozzá használni. Belátom, feleslegesen aggódtam a tiltás miatt. Ma reggel már én is ittam belőle, sokkal finomabb, mint a kút vize.

Mugonak eszébe jutott az éjszakai látogatás és úgy érezte itt az ideje, hogy elmesélje mi történt. Myrrhis a történettől először elsápadt, aztán vett egy nagy levegőt és megerősítette magát.

- Jól van. Mindketten ludasak vagyunk, de nem felelek én nekik semmiért. Ez az én földem, és tíz ökörrel sem tudnának elvontatni róla, nem riaszt meg holmi fenyegetőzés.

- Gyere, Mugo, lássunk hozzá! Készítsük el a hetedik főzetet!

Gondosan összegyűjtögették a hozzávalókat, és Myrrhis nekiállt a komoly és összetett feladatnak.
Mugo pedig a kis hidakat erősítette meg a rét két oldalán, melyek átvezettek a patak fölött. Kicserélte az elkorhadt pallókat és lecsiszolta, lefestette a hidat. Kedve támadt rendbehozni a házikót is. Úgy látta, meg kellene erősíteni a tetőt és lecsiszolni, lefesteni a homlokzatot. A homlokzatra virágok, gombák és különös jelek voltak faragva. Ezeket csak akkor fedeszte fel Mugo, mikor a régi festéket szépen levakargatta, és újracsiszolgatta a felületet. Nagyon óvatos volt, de magabiztos is. A fával való munka feltöltötte, rengeteg új energiát érzett magában. Myrrhistől kért a festéshez anyagokat és tanácsot. Mikor elkészült együtt megszemlélték az eredményt. Ekkor tűnt fel nekik, hogy a virágfűzérek és minták két alakot formálnak. Az egyik egy tündérhez hasonlított, a másik pedig egy furcsa kis alak volt nagy lábakkal, nagy orral és hosszú szakállal.

- Gyönyörű lett! - lelkendezett Myrrhis.

Mugo is elégedett volt az eredménnyel. Mivel a hetedik főzetnek 48 órát pihennie kellett, mielőtt megihatták volna, a nap hátralevő részében kiültek a kunyhó elé és csodálták az újjászületett kertet.

Másnap lefestették az ablakkereteket és egy erősebb, jól zárható ajtót készítettek. Mugo erre is szerette volna ráfaragni azt a két alakot, akik nagyon megtetszettek neki. Eszköze viszont nem volt hozzá. Hazament, mert úgy emlékezett, hogy a házikója valamelyik sarkában hányódik egy régi szerszámos láda, amelyiknek eddig sehol sem találta a kulcsát. Haszontalan lévén csak pakolta ide, meg oda. Kidobni nem akarta, mert szép régi faragott minták díszítették. Hazaérve meglepődve látta, hogy a ládán ugyanazok a faragványok vannak, mint az erdei házikón. Ösztönszerűen benyúlt a hátizsákja belső zsebébe és kivett belőle egy apró kulcsot, mely tökéletesen illett a láda zárjába. A ládában talált egy faragókészletet, egy könyvet a fákról és gondozásukról, és egy pici jegyzetet:’ védelmi jelek és varázsigék’ címmel.

Myrrhis nagyon örült Mugo felfedezésének, és elmagyarázta a fiúnak, hogy a láda tartalma mutatja meg az ő életfeladatát. Különleges kincs, hogy ilyen hamar rátalált és persze a Lélekindító főzetét is dícsérte. Mugo is emlékeztette a lányt az Élénkítő főzetre, amitől új erőre kapott.

- Belátom, kölcsönösen ráébresztjük egymást dolgokra, és kezdünk tisztábban látni. De ahogy a könyv írja, csak az lát tisztán a jelenben, aki átlátja és ismeri a múltját. Ezzel némileg hátrányból indulunk, hiszen te sem beszélsz a szüleidről.

Mindketten megállapították, hogy a szüleik jól elbújtak az emlékezetükben, ha egyáltalán léteztek valaha.

Holdtölte előtti nap Mugo végre felfaraghatta az ajtóra a két alakot, és egy védelmi jelet is elrejtett közéjük. Ugyanezt a jelet belevéste a hidak pallójába. Faragás közben költött egy kis dallamocskát is, mert megihlette a jegyzetben talált jel neve: 

’Otthon édes otthon, kezem köréd óvó kört von.’

Büszkén mutogatta a munkáját Myrrhisnek, aki emlékeztette, hogy aznap ő is a kunyhóban alszik, mert éjfélkor együtt kell meginniuk a hetedik főzetet, melynek nevét még mindig nem volt hajlandó elárulni a lány.

Tovább a 6. fejezetre

IV. Kóbor látogatása a kunyhóban

Eleredt az eső. Mugora nyugtatóan hatott ugyan az esőcseppek kopogása az ablakpárkányon, de ha akart volna sem tudott volna aludni. Életében először olyasmi kínozta, amit Myrrhis rossz előérzetnek hívott. Minduntalan felállt az ágy széléről, ahol Myrrhis pihent és ellenőrizte, hogy jól bereteszelte-e az ajtót. Próbált magába tömni valamennyit a maradék almássüteményből, de egy falat sem ment le a torkán.

 - Mi van velem? - kérdezte magától félhangosan, mikor egyszer csak lépteket és neszezést hallott a házikó elől.

Egy mély, fémesen csengő hang kért bebocsátást.

- Fontos üzenetet hoztam! Engedj be!

Mugo mintha megbénult volna, nem tudott megmozdulni.

- Tudom, hogy bent vagy. - szólt a hang türelmetlenebbül - Megszegted az egyezséget, ittál a forrásból, nem maradhatsz az erdőben. A következő holdtöltéig el kell hagynod az erdőnket, és el kell felejtened, hogy valaha létezett! - ez az erdei tündérek tanácsának a döntése.

Mugo magához tért, összeszedte minden bátorságát és ajtót nyitott.

- Nem a lány vétett, én ittam a vízből. Vállalom a felelősséget.

- Azt ugyan vállalhatod, de a lánynak így is mennie kell. - vigyorodott el a magas, horgasorrú tündér.
- Ez igazságtalanság. A lány ártatlan! - bizonygatta Mugo.

 - Az, hogy mi az igazság, azt a tanács dönti el.

- Akkor én beszámolok a tanács előtt! - mondta Mugo annyira határozottan, hogy maga is meglepődött rajta.

Kóbor felhúzta a szemöldökét:

- Rendben. Következő holdtöltéig van időd, akkor gyűlik össze legközelebb a tanács. A tündérek fájának odújában van a tanácsterem. Kövesd a varázsösvényt, ami a tiltott patak forrásától indul és megtalálod!

Az ajtó ezzel becsapódott a mogorva tündér mögött, és kívül rekesztette a hűvös, párás levegőt, amely új és értékes gondolatokat ültetett el Mugo fejében. Odalépett a varázsfőzetek könyvéhez. Most már nem félt hozzányúlni. Ismerősnek érezte.

- Segíts nekem, hogy segíthessek! - mormolta magában Mugo.

A könyv, mintha értette volna, szinte magától kinyílt az alábbi helyen:

„Élénkítő főzet - ájulás esetére, emlékezetjavító hatású”.
Mugo nekiállt összeállítani a hozzávalókat, kihúzta a fiókot, ahol a csodakanalak voltak és kimondta a varázsigét: „Jöjj és főzz velem!”

Már éppen hajnalodott, mikor odatartotta Myrrhis orra alá a rózsazsínes színű italt. Megemelte Myrrhis fejét és óvatosan megitatta. Várt. Semmi. Már éppen megfordult, hogy megnézze a könyvben nem rontott-e el valamit, amikor Myrrhis megszólalt a háta mögött.

- Ez finom volt, kérek még!

Mugo odaugrott és boldogan megitatta a lánnyal a főzet maradékát.

- Szamócát is raktam bele, hogy jobb legyen az íze. - tette hozzá büszkén.

Myrrhis szeme lassan kitisztult, és kezdett élénkebben nézelődni. Mugo elhatározta, hogy nem szól neki az éjszakai látogatóról, nehogy újra megijessze a lányt.

- Örülök, hogy jobban érzed magad! Viszont ha nem bánod, akkor én most hazamegyek aludni. – mondta Mugo, és ásított egy óriásit.

- Egész éjjel fent voltál? Miattam? – lepődött meg Myrrhis.

- Igen, őriztelek.

- Jó, menj csak - szólt Myrrhis még mindig bágyadtan. Egyáltalán nem bánta, hogy egyedül marad, mert még neheztelt a fiúra meggondolatlansága miatt.

Tovább az 5. fejezetre

III. A gyógynövényekről és az életről

Egy szép napos és egyben hűs reggelen kis gombaalakú házikó előtt üldögélt Mugo a manótündér és Myrrhis a manótündérlány. Málnaszörpöt ittak és a reggelire elfogyasztott almásbéles morzsáit szedegették a tányérjukról.

A lány vitte a szót, szokás szerint: - Ahogy megígértem, megmutatom neked a könyvet, melyet az anyukám írt, illetve vannak benne régebbi feljegyzések is. Ezeknek nem tudtam megállapítani az eredetét.

Mugo nem mert hozzányúlni a nagy, régi könyvhöz, mert a bőr borítója olyan szakadt volt, hogy félt menten szétesik a kezében. A belső oldalak viszont gyönyörű állapotban voltak. A fényes lapokat aranyszegéllyel látták el, a díszes írást pedig virág és fű motívumok kísérték az oldalak szélén. Látszott, hogy a tulajdonosok nagy gonddal írták bele receptjeiket, gondolataikat.
- Én is írtam már bele! - büszkélkedett Myrrhis.

- Nagy bátorság kellett hozzá! - szólalt meg Mugo - Én valahogy félnék, hogy elrontom.

A lány kihúzta magát, és elmerengett pár pillanatig.

- Hát igen, meg kellett érni rá. - mondta végül.

Többet nem mert mondani, mert látta, hogy a fiú ráncolja a homlokát.

- Tegyünk egy kísérletet! Főzök neked valamit, amire szerintem szükséged van! - mondta a lány és már fel is pattant az asztaltól.

A következő percekben edénycsörömpölés és lázas pakolászás hangjai szűrődtek ki a konyhából. Mugo azt is tisztán hallotta, hogy a lány kimondja a varázsigét a csodakanalaknak: „Jöjj és főzz velem!”

Nem telt bele fél óra és a fiú előtt ott gőzölgött egy enyhén mentás illatú, zöldes-ezüstös főzet. Bizalmatlanul szimatolgatta.

- Mi ez?

- Ez egy Lélekindító. - mondta jelentőségteljesen Myrrhis.

- Egy mi?

-  Szokták Gondolatébresztőnek is hívni. Szerintem idd meg és utána beszélgessünk.

A fiú vett egy nagy levegőt és, mert nem akart bátortalannak látszani, egy szuszra lehajtotta a csésze tartalmát.

- Egész kellemes íze van. – mondta meglepődve Mugo.

A lány mosolyogva folytatta: 

- Nem mondtam még el, hogy a gyógynövényekkel nem csak a testet lehet gyógyítani.
Hat alapfőzet van, amelyekhez az erdei tündér kanalai szükségesek. Ezek a lelket gyógyítják, jobban mondva erősítik. Amit te ittál az segít feloldani a gondolkodásod adta határokat és megnyitni az elmédet új dolgok irányába.

 - Te mind a hatból ittál? - kérdezte a fiú.

- Nem. Mindenki csak azt a főzetet kapja, amire szüksége van.

- Te milyet ittál? - kérdezte Mugo, akinek már nem voltak idegenek a lány szavai.

 - Én Útmutatót. Ez erősíti a belső bizonyosságot, és határozottságot.

- És segített?

- Igen, nekem ez kellett ahhoz, hogy írni merjek a könyvbe.

Mugo új részleteket vélt felfedezni a ház homlokzatán és a varázsréten. A délutánt barangolással töltötték. Körbejárták a rétet, és Myrrhis megismertette Mugot néhány virággal és gyógynövénnyel.  

- Ez itt a kamilla. A növények doktorának is nevezik, képes megerősíteni a körülötte élő növényeket. Az a nagylevelű, az az angyalgyökér, a gyomor barátja. – magyarázta a fiúnak.

A rétet egy kis patak ölelte körül. A varázsrét egyik oldalán kettéágazott, és a másik oldalán újra összeért. A patak forrása a háztól negyedórányi sétára volt. Egy különleges alakú, kékes színű szikla jelezte a vándoroknak, hogy megérkeztek. Myrrhis és Mugo leültek a forrás mellé, és nézték a patakot, melynek halk csobogása nyugalmat árasztott. A kristálytiszta víz alján formás kavicsok üldögéltek.

- Iható? - kérdezte egyszer csak Mugo – Megszomjaztam.

- Iható, de a hatásárért nem felelhetek. – intette a lány.

- Ezt meg hogy értsem?

- Ezt a forrást az erdő lakói elkerülik. Én is inkább a házikó melletti kút vizét iszom.

- Miért?

- Erről csak keveset ír a könyv, ráadásul ezen a részen el is mosódott benne az írás. Csak szavakat tudtam kibetűzni, hogy erdei tündér, hallhatatlan, egyezség.

- Sosem merült fel benned, hogy megkóstóld?

- Nem, valahogy érzem, hogy nem szabad.

- Érdekes. Én semmi ilyesmit nem érzek. - mondta Mugo, és mielőtt Myrrhis megakadályozhatta volna nagyot kortyolt a kristályosan csillogó patak vizéből.
Myrrhis fülsüketítő sikolyt hallatott és elájult. Mugo bűntudatosan becipelte a házikóba, és virrasztott mellette egész éjszaka.

Tovább a 4. fejezetre